Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A nem várt örökség

, 281 olvasás, Sutyi , 14 hozzászólás

Bánat

Apám halála után jó egy évvel anyám hazahívott a faluba, hogy segítsek neki a költözésben, mert eladta a házat.

Nehéz szívvel tettem eleget a kérésének. Nem mintha nem segítettem volna neki szívesen, de tudtam, hogy ez a pár nap lesz az utolsó, amit abban a kis falusi házban tölthetek, amit apai nagyszüleim hagytak örökül apámra, s ahol a gyerekkoromat töltöttem.
Féltem felszakítani a sebeket, melyek apám halála után még nem gyógyultak be.

Amikor a busz megállt a park sarkában, a házunkkal szemben, egyre csak azt sulykoltam magamba, hogy apám már nincs, kint nyugszik a temetőben. Az eszemmel felfogtam a halála tényét - hiszen láttam a koporsóban feküdni holtan, s azt is, hogy elhantolták – a szívem mégsem volt képes elfogadni mindezt.
Szinte láttam, amint ott áll a pékség ajtajában – mint már annyiszor, amikor a lányát várta haza – kicsit sután meggörnyedve, a gömbakác sűrű lombkoronája alatt lesve, rövidlátó szemével a messzeséget kutatva.
-Úgy örülök, hogy megjöttél – hallottam anyám hangját, amely most kijózanítóan hatott rám.
Megöleltük egymást.
Ahogy kiszabadultam anyám öleléséből elrestelltem magam, hiszen az én egészségtől kicsattanó, harsány, mindig vidám anyám most olyan fájóan elesettnek nézett ki.
Látszott, hogy mennyire megviselték a történtek. Sokat fogyott. A ruha szinte lötyögött rajta, s az arca is beesett volt.
-Olyan jó, hogy látlak anyu –feleltem és nyomatékként még egyszer átöleltem.
Egymáshoz igazítva lépteinket sétáltunk be a házba.
Lepakoltam a verandán és megtorpantam. Minden olyan idegen volt. Ez a ház már nem volt a mi házunk. Minden talpalatnyi helyen tornyokban álltak a különféle holmik.
- Ez a maradék. A rokonság már széthordta amit értéknek gondolt. Holnap ezt is elszállítják. Nézz körül, szeretnél-e valamit magaddal vinni.

Nem gondoltam, hogy olyan tárgy akadna, amit elvinnék, hiszen az én kincseim bennem éltek. Anyám unszolására mégis körbesétáltam a házban, míg az egyik – kidobásra ítélt kupac tetején – megpillantottam valamit. Valamit, ami mégis megdobogtatta a szívemet.
Remegő kézzel túrtam szét a lomokat, hogy ki tudjam emelni azt a két rézkarcot, amelyeket apám életében nagy becsben tartott...

Apám nagyon eszes és intelligens ember volt. A családi legendáriumból tudom, hogy jó tanuló volt, osztályelső. A tanítója fel is kereste a nagyapámat, és próbálta rábeszélni, hogy engedje továbbtanulni a fiát. Még fizetni sem kellett volna érte, ösztöndíjat kapott volna. Nagyapám persze hallani sem akart róla:
- Csak nem gondolja tanító úr, hogy pantallós embert faragok a gyerekemből, hogy azután lenézze a paraszt szüleit.
Később talán valamelyest megenyhült, és megengedte apámnak, hogy kitanulja a kerékgyártó szakmát. Ügyes keze is volt, így sokfelé hívták dolgozni. A falu melletti uradalomba is rendszeresen kijárt, s sokszor napokig haza sem jött. Emlékszem, egyszer a szokottnál is vidámabban tért haza, mert az uraság a jó fizetségre ráadásként két régi rézmetszetet is adott neki. A két kép kakasviadalt ábrázol. Az egyiken a két kakas bőszen harcol, a másikon már csak a győztes áll, a vesztes holtan fekszik a padlón. A szárnyasok harcát kifejező mozdulatokkal négy angol dandy figyeli, 19. századi öltözetben.
Nem tudom mit látott bele apám ebbe a képek által megidézett történetbe, mely a miénktől olyan eltérő világba vezetett? Talán éppen ez fogta meg, mert nem egyszer láttam, amint megállt a képek előtt, hosszasan nézte azokat, majd finoman végig simított rajtuk.

Valószínűleg apámon kívül senkinek nem jelentettek semmit a képek. Mindenki értéktelennek tartotta, így átadták azokat az enyészetnek. A meggyfa keretről már jórészt lepattogzott a lakk, az üveg darabokra volt törve, s a kép talán elázhatott, mert a nedvességtől már hullámos volt, s a hátulján pókok tanyáztak. Óvatosan emeltem fel őket a szeméthalomból. Elhajlítottam a hátsó oldalon a keret képet tartó szögeit, kivettem a képeket, és újságpapír közé tettem. Szóltam anyámnak, hogy szeretném magammal vinni őket. Rábólintott.
Boldog voltam, hogy megmenthettem az enyészettől apám kincseit.

Itthon elvittem egy képkeretezőhöz, aki a képeket is felújította, letisztította, kivasalta, azután újra üvegezte és keretezte.

Azóta is itt vannak velem a szobámban, s gyakran téved rájuk a tekintetem. Néha az apámtól ellesett finom mozdulattal végig simitok rajtuk s ilyenkor úgy érzem itt áll mellettem ő is.

Az én szeretett apám.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Bánat
· Kategória: Novella
· Írta: Sutyi
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 7
Regisztrált: 1
Kereső robot: 12
Összes: 20
Jelenlévők:
 · Tiberius


Page generated in 0.0389 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz