Navigáció


RSS: összes ·




Mese: Szegények tavasza

, 43 olvasás, túlparti , 6 hozzászólás

Sors

Esett. Esett szüntelen, számolatlan napon át. Gondolhatnánk akár, tavaszi eső volt. Mert megadta magát már a tél, tűntek el utolsó hófoszlányok árnyékvédett dombok megbúvó hajlatain; rég elmúlt a böjt hava. De esett, szüntelen, amolyan fura, hideg eső. Dédelgette bokrok, fák, szőlőtőkék épp csak kibújó, apró levélrügyeit, azok tiltakoztak kétségbeesetten, reménytelenül, annyira hiába; vacogtak, fáztak, de az csepegett rájuk szüntelen, könyörtelen. Bokrok, fák virágai szunnyadtak, dideregtek, kedvük nem volt előbújni, erre a bolondult világra. Kutyák nem ugatták a holdat – sűrű felhő takarta őt, összes csillagaival – macskák se érezték még a tavaszt, nem kellették maguk kerítésen, vagy az öreg, agyonkarmolt orgonafán; bújtak inkább gazdasszonyaik ölébe, vágyón simogatásra, vagy lapultak, dorombolva, meleget adó, reggelre kihűlő kemencén. Utak kátyúit pocsolyák takarták el, hajnalonként még hártyásodott rajtuk a jég. Szemérmes igyekvésük, hogy eltakarják a szekereket zökkentő kátyúkat, szánalmas volt, semmitérő; szekerek se jártak ebben az időben. Nem volt hova menniük, és nem is volt miért, kiért.

***
Lassan kopnak el az összes mesék; soraik közül kúszik elő az unalom, először lassan, aztán egyszerre kipattan, miképp agyonhasznált heverőből, rozsdás, mindent megunó – összes, unalmas, szánalmas, esős-esernyős hétköznapokat megelégelő rugó - az olyanokon az alvás nehéz már, szeretkezés, nohát az meg, különlegesen bonyolult. Ez van, ez lett. Így alakult. Fellázadt egy sezlon-rugó csupán, egy unalmas vasárnap délután.

***
Vigasztalásul mondom csak, gazdagoknak is volt épp oly rossz Idő, mint szegényeknek. Kisasszony se tudott kikocsikázni, elegáns homokfutón, divatos napernyő alatt, arany fürtjeit nem borzolta tavaszi szellő, kedve szerint madárfütty sem bizsergette világát, unatkozott otthon csak, tavasz nélkül; unta már a vég nélküli zongoraleckéket, no meg a széllelbélelt, vagyontalan, őbelé halálosan szerelmes zongoratanár vágyódó tekintetét, halk lúzer-sóhajait. Azt leginkább.

***
- Jó lenne kicsit takarékosabban bánni azzal a liszttel, idén később vethetünk, ki tudja, mikor lesz aratás – szólt az asszonyhoz; igazából csak azért mondta, mert zavarta a csend, és bosszantotta, fogytán már a dohánya is. Meg gondolta magában: „vékony karély, sokáig élj. ”
De tudta, mindenki éhes, s asszonya vastag szeleteket vág már kenyerükből, mert a gyerekek éhesek, nagyon. És, szerette őt ezért is, nagyon.
Az asszony hallgatott, a szobát betöltötte a sülő kenyér illata. Úgyse tudjuk beosztani a semmit – gondolta magában, akkor meg minek is? Így hát hallgattak együtt, közös egyetértésben.

***

Eső, eső, eső. Ifjoncok is szomorkodtak öreg udvarházakban; mondták magukban csak, sehol egy meghívás, sehol végre egy mulatós bál, hol forgathatnánk végre az unatkozó kisasszonyokat. Aztán meg, ki tudja mi is lehetne – gondolták magukban. És ebben az Időben, vadászni se lehet már. Nem lehet ölni, gyilkolni, nem lehet már, tán sose lesz már elég vér a havon, ebben az Időben. Így aztán gagyi, kandúros-miákolós, szánalmas szerelmes verseket körmöltek esténként, pislákoló gyertyafénynél, unatkozóságig; sárig leitták magukat olykor, meg kergettek vászoncselédeket, kik szerződtek mosogatásra, takarításra, ágy bevetésre – mikor szolgálatba adták őket, még nem tudták – no meg kellettek „sok minden másra”.

***

Hiába kopott el a tél, a tavasz meg sehol. Valaki ottfelejtette valahol az Időben. És oly messzinek, elérhetetlennek tűnt. Esténként, fura, vad szelek fújták ki kéményeken keresztül a maradék meleget. Begubózott a falu. Kéményei füstöltek, lélek se járt a saras utcán. Rokonok nem látogatták egymást, vinniük nem volt mit, hozni meg restelkedtek volna nincstelenségben. Magában mindenki hálálkodott magában, hogy nem volt születés azon a tavaszon, mert szánalmas lett volna a komatál: rajt semmi nincstelenséggel.

***

Későre járt, zsugorodott a parázs, ideje volt betakarni a gyerekeket, betakarniuk magukat is. Gondolta csak magában: „bárcsak lenne hatalmas zsákja, gyömöszölhetné bele összes nyomoruk, szegénységük, nyomorúságuk, szomorúságuk, s ha még nagyobb lenne az a zsák, tán beleférne a világ összes baja, bánata. Gondosan bekötné akkor, aztán a lovai közé csapna, meg se állnának a világ végéig! Ott aztán, leeresztené azt a zsákot, az meg szállna a világmindenségben! Legyen a nyomor, a szomorúság másoké. Elvégre annyi csillag van az égen; szórják, pazarolják fényük szerteszét. Akkor majd beosztják kicsit fényeik, vége lesz a pazarlásnak. ”
Lefeküdtek maguk is, betakaróztak. Elalvás előtt szólt a kedves:
- „A sógortól kapunk szénát, kölcsönbe. Hogy rendesen megabrakoltathassa táltosait. Aztán csaphat közéjük, ha menni akar. De nem ártana, ha befoltoznánk azt a pár egérrágta zsákot, mert aratáskor még kiperegne belőlük a szem. ”

***

Lassan kopnak el az összes mesék; soraik közül kúszik elő az unalom, először lassan, aztán egyszerre kipattan, miképp agyonhasznált heverőből, rozsdás, mindent megunó – összes, unalmas, szánalmas, esős-esernyős hétköznapokat megelégelő rugó - az olyanokon az alvás nehéz már, szeretkezés, nohát az meg, különlegesen bonyolult. Ez van, ez lett. Így alakult. Fellázadt egy sezlon csupán, egy unalmas, amolyan esős-esernyős vasárnap délután.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sors
· Kategória: Mese
· Írta: túlparti
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 24
Regisztrált: 0
Kereső robot: 67
Összes: 91

Page generated in 0.045 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz