Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Pepita mozaik

, 34 olvasás, marisom , 2 hozzászólás

Abszurd

Az asszony kinyújtotta a kezét és megérintette Kuku bácsi vállát.
Évtizedek óta nem érintette meg senki. Cigány volt. Egy kamrában lakott a rokonoknál. A telepen. Kuku bácsit kinevették. Az asszony újra felé nyúlt, ezúttal megdörzsölgette a hátát. - Hisz olyan, mint egy gyerek. -
Kuku bácsi naponta többször megjelent a kocsmában. Megállt az ajtóban és bocsánatkérően mosolygott. Bokszoló volt a hatvanas években, hatalmas kezét ma is ökölbe szorítva tartotta.
- Gyere Sanyika! Bejöhetsz. Nem jön a főnököm. - biztatta mosolyogva az asszony és sóhajva kitöltötte a két deci fehéret.
- Van nekem pénzem, csak ezeknek meg ne mondd! - s fejével a kint álló rokonok felé intett.
- Aztán mikor viszel Olaszországba?
- Elviszlek én, ha mondom. Van nekem pénzem.
Vigyorgott, mókásan csapkodta a vádliját. Szomorú volt a szeme.
Ásott valakinél, sörösüvegekkel fizették ki. Az asszony állta a bort.
Pénzért adják a szenvedést.
- Ettél ma már? - kérdezte.
Válasz helyett a régi nóta szólt.
˝ Cigán´ pap vagyok, ha majd eljössz a templomba, meglátod, milyen cigán´ pap vagyok én. Prédikálok a népeknek, szép a ruhám, papi palást. Ebbe vagyok én, a cigán´ pap. ˝
- Na gyere egyél! Főztem kocsonyát! ( Kuku bácsi csendes félmosollyal, fogatlanul eszik.)
Az asszony lehajtja a fejét, nem akar sírni. Nem akarja beleordítani az érkező vendég arcába, hogy elég! Még kitölti az unicumot, végül mégis kibuggyan belőle a zokogás.

Az asszony beletemeti a fejét a párnába.
Kelnie kéne, de az elmúlt álom otthagyja az ágyban.
(Csomókban hullik a haja, hátul egész kopasz, s titokban köpködi a fogait.)
Nem akar sírva ébredni.
A fiai összevesznek, a kicsi csengő gyerekhangon káromkodik,
a kamasz dörmög rá, talán fejen is vágja.
Az asszony lapul, árnyak ülnek a hajnalon.
Reggelit kéne csinálni, különben éhen mennek el. Mi is van itthon?
Margarin nincs, esznek tejfölös kenyeret,
ja vitamin, náthásak, talán a hagyma.
Fonnyadt citrom a hűtőben.
Limonádé. A tej elfogyott. Mindig elfogy.
Az asszony kidugja a lábát, megméri a hőmérsékletet.
Hideg a Világ.
- Dögölj meg! - ordítja a csillogó hang.
Az asszony feltornázza magát, igyekszik csillapítani a dühöt és a remegést.
Megöleli, az szokott segíteni. A kisfiú ellöki.
- Tönkreteszitek az életemet! A Marci soha nem hagy.
Odahagy, cserben hagy... - suttogja az asszony.
- Miért nem állítod le ezt a nyomorékot!? - kérdezi a nagy.
- Talán csapjuk agyon! -mondja gúnyosan az anyja.
Lemegy a lépcsőn, mozognak a fokok, nem esik le,
csak lecsúszik az utolsó egy méteren.
Nem fáj, csak jellemző.
Előző nap kenyeret sütött, kemény a héja.
- Mekkora szar ez! - egyszerre mondják, egy ütemre.
- Most bezzeg egyetértetek. - sérül meg
az asszony. - Nem kell a drámázás Anya!
- Fogat mosni, fésülködni! Elkéstek.
Alig várja, hogy elmenjenek.
- Adj egy puszit! A kicsi félrecuppant.
A nagynak már nem lehet, pedig szeretné. Mindketten szeretnék.
A kicsit hallom megint.
Teli torokból énekli, hogy - ˝Legyetek jók, ha tudtok,
a többi nem számít... ˝
Hétszer, amíg a távolság el nem nyeli a hangját.

Fekszenek az ágyban, két szőke fej. Összehajolva sutyorognak.
Sokat nevetnek, hogy egyidősek, de a boldogtalan kisfiú - nagybácsija
a boldognak. Kezükben lego emberek, a nagybácsi bánja már
a cserét, mégis szorítja izzadt tenyerébe, mintha számítana.
- Tudod, az anyukám sokat sír, olyankor megölelem, nem hiszem, hogy
segítek neki, pedig a szemetet is kiöntöm, a fele mellé megy,
utána mérges.
- Szeretem, az idegeimre megy, nem tudom, mi baja.
- Az apukám, ha beiszik, velem kedves és focizik velem,
de vele ordibál, hogy ellopta az életét, meg húzzon innen,
olyankor megint sír Anya.
Ma lencsefőzelék volt. Utálom.
- Pörkölttel. - mondja az unokaöcs.
- Kenyérrel. Éhes voltam, megettem.
Anya engem küldött a szomszédba hagymáért,
csokit is kaptam. Anya mindig hozzájuk megy,
ha baj van, húsvétkor ezer forintot adtak,
meg csokitojást.
A nővéreim külföldön dolgoztak, valami spanyol megaparkban,
hoztak egy csomó ajándékot, tök jó volt,
azt hiszem Anna és a Kata nem boldogok,
nem találnak munkát és ha Apa itthon van, nem fürdenek,
sem nem esznek. Az Anya azt mondja, az Apa egy idióta,
de én szeretem Apát.
Az unokaöcs szeme lecsukódik. Kicsit közelebb húzódik,
s a résnyire hagyott ablak mögött sírdogál a Hold.
- Nem tudom, hogyan segíthetnék! - sóhajtja álom előtt
a boldog kisfiú.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Abszurd
· Kategória: Próza
· Írta: marisom
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 39
Regisztrált: 4
Kereső robot: 61
Összes: 104
Jelenlévők:
 · Aevie
 · ÉvIda
 · mermaid
 · Sutyi


Page generated in 0.1371 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz