Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Lélekharang

, 37 olvasás, kovacsgabor , 2 hozzászólás

Abszurd

Az élet „csalfa vak remény”. Csupa szeszély és ebből adódóan teljesen kiszámíthatatlan, akár egy ködbe burkolt hegyóriáson kígyózó szerpentin, teli váratlan kanyarokkal, melyek nem tudni merre sodorhatják az embert. Vannak táblák és egyéb közúti jelzések, van cd-lejátszó, andalító muzsikával és távolsági fényszóró reflektor, de a vakító fehérséget körülölelő sötétség mélyén, akármi rejtezhet. Csak két dolgot tehetünk: reménykedünk, hogy nem veszünk el és tovább haladunk, amerre az utunk visz, és ha erről az útról véletlenül lesodródunk...
Sam július 26-án tért, illetve sodródott le erről az útról. Egy pillanat volt az egész, és addigi élete, nem volt többé, legalábbis nem ugyanaz.
¬ Szeretlek – súgta lágyan Carolanne fülébe, szinte majdhogynem annyira gyöngéd hangsúllyal, ahogy egy haldokló beteg közli végakaratát az ágya mellet ülő szerettének.
Az ember nem készül fel a váratlan helyzetekre, azok csak úgy megtörténnek és kész. Hát ez is egy olyan pillanat volt, senki nem számolt az egésszel, csak megtörtént spontán. Az igaz szerelmet nem lehet tervekbe szőni, vagy manipulálni. Az igaz szerelem akár egy virág, egyik napról a másikra egyszer csak kinyílik, vagy elvirágzik.
Sem Sam, sem Carolanne nem tudták, hogy ez fog történni, csak intuitíven átadták magukat a helyzetnek, emígy letérve arról a bizonyos útról.
– Szeretlek – válaszolta a lány, majd az ifjonti szerelmesek megcsókolták egymást, mit sem törődve a világgal.

***

Mily csodás gyönyör mikor két ember egymásra talál, de az élet nem tündérmese, előfordul, hogy szar van a müzliben.
Halk kaparászás és csörgés, majd a kulcs megtalálja a helyét a zárbetétben, egy apró mozdulat, katt, majd az ajtó kinyílik.
– Hol voltál? – nézett szemrehányóan Isabelle vőlegényére –, de a férfi szó nélkül beslisszolt a lakásba.
– Hol voltál? Válaszolnál? – türelmetlenkedett a nő.
– Söröztünk – jött a válasz.
Sam gyomra irtózatos görcsbe rándult. Undort érzett. Förtelmes, visszataszító undort önmagától, és a hazugságtól, amit odaböfögött a nőnek, akit szeret, vagyis akit egykor szeretett.
– Szólhattál volna!
– Nem volt térerő – jött az újabb hazugság, saját magát is meglepve, hisz soha nem szokott hazudni.
– Hihetetlen.
– Teljesen kiment a fejemből. Sajnálom.
– Aggódtam érted. Egyedül hagytál.
– Ne haragudj! Minden rendben van. – Ekkor megölelte a nőt, majd csókot hintett a homlokára. Az megnyugodott. – Itt vagyok – súgta oda neki, de belül mégis máshol járt.
Belül a bűntudat, vagy valami hasonló érzés mardosta. Nem akarta megbántani Isabelle-t, hiszen szerette. Szerette, de már nem úgy, mint régen, mikor együtt tervezgették a jövőjüket. Ház, esküvő, gyerek, majd a békés nyugdíjas évek. Ez már csak a múlt volt, nem a jövő. Egy megfakult álomkép.
Pedig Isabelle csodálatos nő volt. Gyönyörű, okos, gondoskodó, pont olyan nő, mint akit egy férfi kívánhat magának. Valódi családanyának és feleségnek való.
S ezt a nőt, akit olyannyira szeretett Sam, most becsapja és megcsalja, mert hát Carolanne… oh, hát róla sem lehet semmi rosszat elmondani. Páratlan szépség. Szőke aranyfürtjei és varázslatosan érzéki kék szemei minden férfiszívet megolvasztanak, vagy ha kell, össze is törnek apró darabkákra. Csupa vidámság, csupa élet és csupa szépség. Pont amilyennek a tökéletes nőnek lennie kell.
Bűnös szerelem, mely úgy burjánzott, mint tavasszal a nagymama virágos kertje.
Nem lett volna ember ki azt mondta volna, vagy akár feltételezte volna, hogy Sam és Isabelle közt nincs minden rendben. Szerették egymást, jó munkájuk volt, lakájos kis otthonuk és kényelmes életük, legalábbis kívülről úgy tűnt, hogy jó úton haladnak. Samnek soha nem kellett foglalkoznia a házimunkával, esetleg néha apróbb javításokat elvégezni a ház körül, vagy levinni a már megtelt szemeteszsákot, de más semmi. Aranyélet, mondták a kollegái. És mindez, ez az „aranyélet” rohamosan süllyedni látszott, egyre mélyebbre és egyre kevesebb reményt tendálva arra, hogy valaha is kimeneküljön a hazugság és az elidegenedés hullámaiból.
Samuel másra vágyott. Talán nem volt ésszerű indoka, hogy miért is tette kockára, miért is készült feladni a biztonságos és kényelmes kis életét, de egy dolog biztos volt: szerette Carolannet, és vele tudott volna a kötöttség béklyói nélkül élni és élvezni az életet, kifacsarni minden egyes cseppjét, akár egy citromot, és örökkön örökké izzani a szenvedély buja lángjaitól…

***

Novemberi éjszaka volt. Kinn szürke, mindent beborító köd és hideg. A hőmérő higanyszála tíz fokot sem mutatott, a szobában mégis izzott a levegő és nem a fűtőtestek, vagy a kazán melegétől, hanem a szenvedélytől. Ahogy két test egymásba gabalyodva vonaglott, akár egy anakonda és egy alligátor, a túlélésért folytatott harca közben.
A levegő párás volt, a lepedő összeizzadt, a szex intenzív. Carolanne csípője, akár egy örökmozgó, vadul ingott előre-hátra Sam medencéjén, miközben az, jobb kezével keményen markolta a nő jobb mellét, míg másik kezének mutató- és középső ujjai annak szájában masszírozták nyelvét. Néhány határozott mozdulat múlva, már más volt a felállás. A férfi homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. Miközben testének izmai feszesen dolgoztak, a nő formás mellei előre hátra ugráltak, akár valami pajzán játékszer. A férfi pénisze könnyedén kicsúszott, hogy aztán még keményebben behatolhasson, arra a bizonyos lucskos kis helyre.
Izzadt testük összetapadt, lelkük egybeforrt, egymáséi voltak, illetve egyek voltak. Férfi és nő céljai, soha nem lehetnének egyöntetűbbek ennél. Amikor két idegen hús egyesül, a világ megszűnik létezni, és az orgazmus beteljesülésének elérése marad az elme utolsó racionális fogódzkodója.
– Szeretlek. – súgták egymás fülébe, majd a vágy sóhajai közt Samnek furcsa érzése támadt, hangokat hallott, de nem tudta, pontosan miket és honnan, nem is érdekelte, hímvesszője lüktetni, heréi bizseregni kezdtek, majd a férfi és a nő közös célja beteljesült, és a hangok elhalkultak, majd elnémultak.

***

Másnap reggel, vasárnap az isten napján, csak egymás mellett hevertek a kihűlt szobában, az izzadt ágynemű közt, és tekintetükkel egymás arcát vizsgálgatták. Sam olyan volt, mint egy gyermek, aki elveszett, majd egy könnyed őszinte szeretetteljes mozdulattal megsimogatta Carolanne smink nélküli arcát, aki mint egy macska, testével szorosan hozzásimult.
– Bárcsak örökké így maradnánk. – mondta Carolanne.
– Igen. Ez így tökéletes.
Így fetrengtek, ölelkezve, nevetgélve, elveszve egymás szemeinek és vonásainak szépségében, miközben vagy ezerszer elismételték egymásnak, hogy szeretlek. Aztán elaludtak.

***

Sam harangszóra ébredt. Dél van, gondolta magában, majd óvatosan kibújt Carolanne öleléséből, kitakarózott, megcsókolta az alvó nő arcát, aki arra enyhén megbillentette fejét, aztán szép csendben megkereste az alsónadrágját és kikecmergett a fürdőszobába.
Még mindig hallotta a bing-bangolást, sőt egyre erősödött. Mi a fene?
A csap fölött hidegvízzel leöblítette az arcát, majd egy törölközővel megtörölte. A tükörbe nézve, rémes látvány tárult a szemei elé.
Egy rothadó hulla arca nézett vissza rá. Szemeit már rég kiették a férgek. Bőre sápadt és aszott volt, mit iszonyatos sebek tarkítottak, feltárva az alatta levő oszló húst. Torz vigyor grimaszolt rá, mit egyből felismert. Az az ő, Samuel Green fogsora volt az. Megismerte a szemfogai és az alsó metszőfogak szabálytalanságáról, mit gyerekkorában az évenkénti fogászati vizsgálatokon, minden évben szabályoztatni akart a fogorvos.
– Mi a franc? – Libabőrös lett, majd begörcsölt a gyomra.
Fejében a hangok egyre hangosabbak lettek. Koponyája hátsó része szó szerint lüktetett. Nyakán az erek pulzáltak.
Kicsapta az fürdőszobaajtót, de mintha egy teljesen más dimenzióba került volna. Egy idegen helyen volt. Hűvös volt, sötét, de tudta, hogy ez nem Carolanne lakása.
Minden szűk volt. A falak és a tér, mintha folyamatosan szűkült volna, akár valami présgép. Verejték csorgott a tarkóján, jéghideg verejték, miközben a harangok egyre csak kongtak, mintha valami átkozott kínai harangban lenne.
Minden egyes lélegzetvételkor egyre erősödött és most már fájdalom is társult hozzá. Pokoli agónia járta át a teste minden egyes idegszálát, egészen a sejtekig hatolva.
Bing-bang, bing-bang, bing…
Őrjítő fájdalom kezdett kibontakozni a koponyája hátsó és elülső felében is. Pokoli kínok az iszonyatos bűn nevében, gondolta. Itt az idő az ítéltetésre.
„Nincs bűnbocsánat. ”
Eszébe jutott Carolanne. A heréi majd szétrobbantak a puszta gondolattól. Majd eszébe jutott Isabelle, és szíve majd kirobbant a mellkasából, a gyomra, mintha külön életre kelt volna úgy tekeregett, aztán görcsösen zsibbadni kezdett.
A földre rogyott, teste reszketett. Magzatpózba kuporodott és várta, hogy vége legyen ennek a tortúrának, vagy inkább a halált várta? Maga sem tudta, hogy most mi lesz, csak azt tudta, hogy nem bírja tovább, szétrobban a feje, szétrobban a teste, szétrobban a szíve. Zokogott, a könnyei égették az arcát. A szemei kigúvadtak, mintha ki akarnának mászni a helyükről.
Bing…
Ordítani szeretett volna, de amint nyitotta a száját, csak okádék jött ki rajta, kesernyés epe.
Bang…
Megtörölte a száját, de ahogy a vomitus daraboktól bűzlő szájához érintette a kezét, csontig hatóan égető fájdalmat érzett. Sikított, de még rosszabb lett. Még jobban belefájdult a feje, a szíve, a teste, a végtagjai. A halál torkában volt. Iszonyatos egy halál, de hát iszonyatosak a bűnök is.
„Nincs bűnbocsánat. ”
Az igazság az, hogy Sam soha nem hitt istenben, de most fohászkodott, könyörgött istenhez, szellemhez, a jó tündérhez, bárkihez, aki megszabadíthatná végre ettől az irdatlan szenvedéstől, de még a halál is megváltás lett volna.
A levegő fojtogató volt. Minden egyes belégzés gyötrelemmel teli, mintha üvegszilánkok vagdosnák a torkát, és minden egyre szűkebb lett, szinte agyonnyomták a falak, a közeg.
A harang pedig csak zúgott, remegett a sötétség, remegett Sam is.
Bing-bang, bing-bang, bing-bang…
A lelke megadta magát, majd a teste is. Szétroncsolódott minden egyes szövet, minden egyes ideg, darabokra szakadt akár egy rongybaba, amit ide-oda rángatnak a felelőtlen gyerekek. Az elméje csak sötétség volt, nem volt többé Samuel Green. Nem volt már szenvedély a szívében, sem szeretet, sem pedig bűntudat, csak végtelen üresség.

***

Ekkor hirtelen magához tért. Ott feküdt Carolanne mellett az ágyban. Teste izzadt volt, mintha a zuhany alól lépett volna ki. A szíve hevesen vert, mellkasa fel-le liftezett. Karján a szőrök össze-vissza meredeztek. Figyelte, ahogy Carolanne békésen alszik. – Így is milyen gyönyörű – gondolta magában, majd kissé nyugodtabb lett.
– Csak álom volt – dünnyögte, majd harangozni kezdtek.
Samuel torkaszakadtából ordítani kezdett, majd kipattant az ágyból, kirohant a konyhába, és a legelső kést, ami a keze ügyébe akadt, felkapta és beleszúrta a halántékába.
A szemei kifordultak, majd a konyhapadlóra rogyott az élettelen teste. Egy kicsit még rángatóztak az izmai, majd a fején lévő sebből, lassan szivárogni kezdett a vér, vörösre festve a fehér járólapot, egy kis tenyérnyi tócsában, aztán szép lassan abba maradt a rángatózás és csak a harangszó zúgott.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Abszurd
· Kategória: Novella
· Írta: kovacsgabor
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 38
Regisztrált: 5
Kereső robot: 66
Összes: 109
Jelenlévők:
 · Aevie
 · hazugsagok
 · mermaid
 · Sutyi
 · Szati


Page generated in 0.0578 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz