Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Lélektakaró 4. rész

, 237 olvasás, Sutyi , 2 hozzászólás

Ezerszín

Megkerülte az állomás épületét, s már előtte is állt az öreg vályogház, mintegy a múltból itt ragadt mementóként.
Az utóbbi időben gyakran merengett azon, hogy a tárgyak túlélik a halandó embert, mint ez a ház is, melyet valaha ő és a családja töltöttek meg élettel.
Istenem! Szíven ütötte, hogy már senki nem él közülük, csak ő. Az öt évvel fiatalabb húga is meghalt pár éve. Hirtelen mérhetetlen magány szakadt rá, olyan egyedül érezte magát, s szörnyű tehernek a múlt emlékeit, amelyeket már egyedül kellett cipelnie.
Néha haragudott rájuk, hogy itt hagyták, s a következő percben hálát adott a sorsnak az évekért amelyeket velük tölthetett.

Lehuppant a fűre, hogy érezze a föld hűvös érintését.
A ház nem volt már olyan, mint régen, csak a gömbakácok állták a sarat, dacolva a múló idővel. Akkor régen olyan különcnek számítottak szokatlan formájukkal, melyet nem kertész metszett ilyenné. Bezzeg rokonuk a kusza ágaival az ég felé nyúló vén akác ott a szomszédban a Szalai ház előtt, kicsit megroggyant törzsével, jócskán oldalra dőlve már nem állt olyan hetykén, mint akkoriban az 50-es években.
Olyan magányosnak tűnt. Úgy érezte meg kell érintenie. Odalépett a fához, s ahogy végig simította a kezét megkérgesedett törzsén, néhol látni vélte a kötőfékek bevájt nyomait.
De lehet, hogy a csalóka képzelet vetítette oda délibábként, akár a szomszéd patkoló kovács műhelyét is. amely most megelevenedni látszott……..

Az üzlet vasajtaja egész nap nyitva állt, s szinte vonzotta a bámészkodókat, zömében bennünket gyerekeket.
Szalai bácsi a kovács egész nap fáradhatatlanul dolgozott. Hol a nyitott kemencében a tüzet szította a fújtatóval, hol a tűzvörössé izzított patkót ütötte-verte a kalapáccsal az üllőn. Az ő gyermeki lelkének ez színjáték volt. Ámulattal nézte, amint a patkó formálódik a kalapács ütései alatt, néha szikrákat hányva, melyek mint eltévedt sziporkázó csillagok hunytak ki a helyiség földes padlóján. A hangok pedig, melyek a kalapács ütései nyomán keltek, hol vidáman csilingeltek, hol szomorú jajkiáltásnak tűntek.
A paci pedig türelmesen várakozott az üzlet előtt, kötőfékével az akácfához rögzítve.
Számtalanszor nézte, amint a patájára szögelik a frissen elkészült patkót és egyáltalán nem hitte, hogy mindez nem fáj neki.

Az utca, mint egy színpadkép megelevenedik, s megtelik emberekkel, hangokkal, illatokkal. A pékségből kenyérillat száll. Az emberek hónuk alatt egy-egy méretes kenyérrel hazafelé igyekeznek. Amott a távolabbi szomszéd, Bözsi néni jön, szapora léptekkel, s a pékség ablakán beszól az apjának:
- Tóni bácsi, meg tudná még sütni nekem ezt a tepsi süteményt?
-Hogyne Bözsikém, hozza csak! Van itt még más sütnivaló is-hallja az apja hangját.
Közben az átellenben lévő iskolában kicsöngetnek. A pedellus hosszasan rázza a csengőt, s a nyomában gyerekzsivajjal telik meg a környék levegője. Uzsonnaszünet van. Az udvarra kiözönlő siserehadból néhányan kiválnak, s szaladnak a pékség felé, hogy még elcsípjenek egy-egy frissen sült sós kiflit, vagy egy kerek, ropogós zsemlét….

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Próza
· Írta: Sutyi
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 16
Regisztrált: 7
Kereső robot: 14
Összes: 37
Jelenlévők:
 · arttur
 · GoldDrag
 · gszabo
 · Ifjabb_Tok
 · Kovács Sándor
 · Öreg
 · Sutyi


Page generated in 0.0317 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz