Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Lélektakaró 1. rész

, 234 olvasás, Sutyi , 6 hozzászólás

Ezerszín

„Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki unod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót. ”

Már az utazás alatt is furcsa kis bizsergést érzett, amikor a távolsági busz letért az autópályáról, s rákanyarodott a 47-es útra. Tekintete a busz ablakából végigpásztázta a végtelen szántóföldeket, amelyek a látóhatár szélén összecsókolóztak az éggel.
A szabadság érzése, most is hatalmába kerítette, mint mindig, amikor tekintete- mint a sebesen szárnyaló madár - akadálytalanul végigsiklott a végtelen alföldi rónaságon. Igazán itt érezte szabadnak magát, mint a rab, aki kiszabadul börtönéből, a városi lakás falai közül.
Óhatatlanul feltörtek benne a gyerekkori élmények, melyek ehhez a vidékhez kötötték.
A búzát már learatták, s helyén már csak a tarló nyújtózkodott az ég felé. A tarló, az a böködős, melyen kisgyerekként, mókából, gyakran futkároztak, sűrűn kapkodva mezítelen talpukat.
A busz hirtelen lassított, s a fékek csikorgása visszahozta a jelenbe. Pár perc múlva már a kissé rozoga kinézetű, helyi járatú busz megállója felé haladt.
Egyszerű hétköznap volt, s a nap éppen az égbolt zenitjén haladt, fáradhatatlanul ontva a földre égető sugarait. A sorban zömében idősebb nők és férfiak álltak, köztük egy-két fiatallal. Talán nem csak a hőség hatott rájuk tikkasztóan, hanem a mindennapok monotonitása ebben az álmos kis alföldi városban. Amint odaért, a biztonság kedvéért még megszólított a sorban egy idősebb nőt:
- Jó napot kívánok! Megmondaná kérem, hogy ez a busz megy Földvárra?
A nő bólintott.
A csendben várakozó tömegben a hang ráirányította a figyelmet. Kicsit kényelmetlenül érezte magát a kirívó világos vászonkosztümben, tűsarkú szandálban. Ekkor az egyik fiatal férfi odalépett mellé, udvarias kézmozdulattal maga elé engedve megszólította:
-Kezét csókolom! Megengedi, hogy segítsek a bőröndjét felvinni a buszra?
Az volt az érzése, hogy kicsit groteszk, avagy disszonáns a jelenet, s a férfi udvariassága is pusztán a szokatlanul elegáns öltözetnek szól, s még egy pillanatra- rossz pesti beidegződéssel-az is megfordult a fejében, hogy a férfi el fog futni a bőröndjével.
Pár perccel később a gyanakvás nyomtalanul elillant, mert a bőröndje egy mosoly kíséretében a feje feletti csomagtartó hálójában landolt.
A busz ajtaja nyikorogva csukódott, majd az öreg járgány rövid idő múltán a hepe-hupás mellékút aszfaltján zötyögött. A fülledt meleget és az áporodott levegőt enyhítendő az ablakokat mindkét oldalon kinyitották, s árnyékolásként eléhúzták a vastag katonazöld vászon függönyt. A hőség már-már elviselhetetlen volt, így nem bánta, hogy a mosodát talán sosem látott függöny időnként az arcába csap, sőt azt sem, hogy frissen fodrászolt frizuráját borzassá teszi a beáramló levegő. Semmi sem számított, csak az, hogy hamarosan hazaér.
Elábrándozott. Igazán akkor eszmélt, amikor a busz csikorogva fékezett a park sarkában lévő buszfordulóban.
Hazaérkezett, bár már semmi sem volt olyan, mint akkor, az 50-es években. Olyan élettelen volt minden, mintha kihalt volna a falu. Képzelete ruházta fel emberekkel, hangokkal, élettel. A lába akaratlanul vitte a volt házuk irányába, s szinte érezte a levegőben terjengő frissen sült kenyér illatát. Látta amint az utcára nyíló kis üzlet ajtajában, markáns arcán furcsa kis féloldalas mosollyal áll az apja. Talán éppen most szedte ki a kenyeret a kemencéből s éppen csak letette a péklapátot, hogy lássa a lányát közeledni. Sűrű fekete haját már helyenként belepte a dér, s egyik-másik tincs rakoncátlanul kikandikál a fehér vászonsapka alól. A már jól ismert mozdulattal emeli fehér kötényét a szeméhez, hogy a meghatottságtól kicsorduló könnyeit elrejtse. Abban a percben, váratlanul, mint a szélvész, megjelenik mögötte az anyja, s szó nélkül, szinte félresöpörve apját, harsány örömteli üdvözlő hangokat hallatva, karját kitárva szalad elé…..
-Szia Bori, de jó hogy megjöttél! Már nagyon vártalak-hallotta hirtelen a háta mögül.
Mintha egy mély álomból ocsúdna, kábán fordult a hang irányába.
Évát a művelődési ház vezetőjét pillantotta meg, ölelésre tárt karokkal mosolyogva. Biztosan nem is sejtette, hogy mennyire jól esett neki ez a fogadtatás, s éppen egy ismeretlen nőtől, akivel eddig csak leveleztek.
- Gyere, menjünk be a könyvtárba. Kicsit fújd ki magad, s addig előkészítem a faluház kulcsait. Megkínálhatlak egy kávéval?
- Köszönöm- mondta rábólintva, s Éva már ki is vette a bőröndöt a kezéből, s mutatta az utat.
Hosszú évek óta nem járt itthon. Az élet messzire sodorta ettől a kis zsákfalutól, de a vágy mindig élt benne, visszatérni ide, ahol boldog gyerekkorát töltötte. Ez a kerek osztálytalálkozó most jó apropó volt erre.
Pár perc múlva már finom kávéillat lengte be a könyvtárszoba kis meghitt sarkát, s amíg a kávét kortyolgatták felidézték a múltat. Éva alig volt idősebb, mint a gyerekei, s nem emlékezhetett azokra az időkre. Így kis történeteket mesélt arról, hogy milyen is volt valaha a kultúrház- ahogyan akkor nevezték- s amelynek ez a sarka, mely most a kultúrának adott teret éppen kocsma volt, ahol betakarítás után, ősszel gyakran tartottak lakodalmakat. Ilyenkor az udvaron a féltető alatt beüzemelték a bográcsokat, s nyílt tűzön főzték a jellegzetesen alföldi birkapörköltet. Még bekukkantottak a nagyterembe, ahol a hosszú asztal már ünnepi díszben, készen állt a szombati találkozóra. A színpadon már ott árválkodott a szintetizátor s a mikrofon. Talán még ugyanazok a „világot jelentő deszkák” voltak, melyek őrizték az ő lába nyomát is, azokból az időkből, amikor verset szavalt az évnyitón, bendzsózott a pengetős zenekar tagjaként, vagy amikor hetedikesen Csipkerózsikaként debütált éppen ezen a színpadon.
Még öt perc sem telt el, amíg keresztülhaladtak a termen, s az egyik oldalkijáraton elhagyták azt. Pár méter után már a frissen felújított faluház előtt álltak. Míg Éva a kulcscsomóval babrált-keresve a kapukulcsot- megrohanták az emlékek. A kapu ugyanaz a vaskapu volt, amely hajdanán ütötten-kopottan, rozsdától rogyadozva de mindig sarkig tárva állt, mintha tolmácsolta volna gazdái üzenetét:
-Légy üdvözölve ember! Térj be, itt szívesen látott vendég vagy!
A hajdani pedagógus szolgálati lakás a házukkal átellenben a park másik csücskében állt. A lakói pár évente váltották egymást.
Képzelete megint játszott vele, s szinte hallotta a zongoraszót az utcai szobából, s lelki szemei előtt megjelentek a hajdan sokat látott „képek”. Marika néni- történelem tanára felesége-selyem háziköntösben ül a fél szobát elfoglaló zongora előtt s hosszú ujjai lazán siklanak a billentyűzeten. Szerafina a vörös perzsa macska a zongora tetején lustán elnyúlva dögönyözi kedvenc párnáját. Hányszor, de hányszor osont lábujjhegyen a nyitott ajtó előtt a hátsó szoba felé, ahol barátnője Marcsi várta.
Közben csikordult a zár, s kitárult a kapu. Mielőtt beléptek volna a vendégszobába, megállt a hosszú tornácon, s tekintete végigfutott az udvaron, ahol még eklektikus kuszaságban kupacot alkottak az építési törmelékek, s mögötte a kert olyan elvadult dzsungelnek látszott, mintha már nem is emlékezne a szorgos kezekre, melyek nyomán hajdan harsány zöldségek és színpompás virágok virítottak.
-Erre már nem futotta az EU-s pénzből- jegyezte meg Éva.
- Érezd jól magad, s ha bármire szükséged van, csak hívj mobilon-intett még búcsúzóul.
Lepakolt a szobában, majd kitöltött egy pohár vizet, s még kiült a tornácra.
Egyedül volt az egész nagy házban. Újra és újra megrohanták az emlékek, hullámokban törve rá. Látta magát kislányként amint Marcsival szaladnak a kertbe az öreg körtefa alá, felkapaszkodnak a szinte földig érő ágára, s lábaikat lógázva, összebújva sutyorognak, hangosakat kacagva.
Míg merengett, észrevétlen mint egy lepel, beborította az éjszaka.
A lopakodó, csendes, koromfekete éj, olyan, mint amilyeneket gyerekkorában megtapasztalt a kis vályog házban, ahol éjszakánként mozdulatlanná dermedve feküdt az ágyban, s minden idegszálával a kinti zajokat figyelve.
Néha egy-egy kutya csaholt vadul. Talán rókát látott osonni a tyúkólak felé, vagy egy békés sündisznó kóborolt arra élelemre vadászva? Bár az is lehet, hogy csak válaszolt valamelyik szomszédos házőrző ebnek. A félelem nem ezektől a már ismerős zajoktól volt benne, amelyek forrását ismerte, hanem azoktól a furcsa zörejektől, melyek váratlanok voltak, s szinte robbanásszerűen törték szét a csendet……

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Próza
· Írta: Sutyi
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 95
Regisztrált: 1
Kereső robot: 6
Összes: 102
Jelenlévők:
 · galamboki


Page generated in 0.0416 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz