Igazából még gyermek voltam.
Picinyke kislány, önzetlenül
ölelgettél, s puszilgattál.
Annyira szerettél, mint a gyermekedet,
sőt talán jobban.
Pedig csak az unokád voltam.
Drága nagypapám voltál,
akihez erősen ragaszkodtam.
Sajnos az élet nem úgy hozta,
hogy minden percben együtt legyünk.
Néha nem bírtam ki, hogy ne ölelj át.
Távolból is sokszor gondoltam rád.
Szerettem görcsös, csontos kis kezedet,
mely melegen ölelt.
Szinte egyek voltunk a betegségben,
de nem szóltál róla.
Nyakadba borultam, te pedig számtalanszor
mondtad boldogan:
szeretlek édes pici drágaságom,
soha nem engednélek el.
Már felnőtt vagyok, s te
nagyon régen elmentél tőlem.
Számtalanszor eszembe jutsz,
néha könnyezem érted.
Mert annyira hiányzol!
Szeretnélek egyetlen egyszer még
magamhoz ölelni drága nagyapám!
Megjegyzés: 2000. december 2.