Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Fák országa

, 206 olvasás, Csomor Henriett , 4 hozzászólás

Természet

Gyönyörű napsugaras ősz volt. Mátyásmadár rikoltozik, a dióért. Ismerem ezt a jómadarat, egész nyáron hallgat, aztán ha beköszönt az ősz, akkora ricsajt csap, mindenféle madár hangot utánozva még el nem csen a fáról egy- két szem diót. Naponta többször eljátssza a pimasz madara.
Az évszak szerelmese vagyok, imádom a színes határt.
Boldogságomba megölelném festői táj szépségét. Mintha kaput alkotnának a bordós-sárgás lombkoronák, ahogy összeérnek. Madárcsicsergés, s patak csobogása fogad a fák országában, ahol a megfáradt lelkem megnyugvást talál. Itt vagyok szabad igazán. Megsúghatom örömöm, s bánatom a fáknak, megtartják a titkomat.
Te is velem vagy, te kedves drága jó barát, kiért a szívem megszakad. Messze vagy tőlem, mégis olyan közel. Lelkemben élsz, szívemmel látlak, ölelek, s simogatom gyönyörű arcod. Felidézem bársonyos hangodnak édes nyugalmát.
Képzeletbeli oltáromnál, ahol nyújtózik az erdő, s a nap aranysugarára árnyékot vet a fény, ott szoktam érted imádkozni. Kérlek, ne vedd el őt soha tőlem, árva lennék nélküle. Belehalnék a bánatba, ha elveszteném. Pillanatra elképzelem, jössz le a fák közül, gyere kedves, itt vagyok, s várlak a fák alatti tisztáson. Szeretnélek megölelni, s boldogan karomba tartani. Szerte foszlott hamar a fájó és csodás érzés.
Keserves zokogásom megtöri a csendet. Örökké itt őrizlek a szívem legszebbik, bársonyos szobájában.
Hirtelen nagy szél kerekedik, felkapja a faleveleket, percekig színes függönyként a levegőben tartja, aztán szanaszét szórja. Kék égbolton varjak köröznek hangos károgással fejem felett. El is indulok beljebb az erdőbe, csak még egy kicsit elidőzök a barna, virgonc mókuson. Ugrándozva jön le a fák közül, gomb kis szemével félve figyel. Lompos farka csak úgy lobog, ahogy fut fel a fára.
Cseppet se félek egyedül, a friss levegőn jól érzem magam. Miért is félnék, hisz egykor apai nagyapám is itt volt erdész. Családommal gyakran járunk, errefelé kirándulni, nekem olyan, mintha hazajárnék. Egyvalami nagyon fáj, s a lelkem mélyén zakatol. Nem tudom milyen az, ha az ember a nagyapjával sétál az erdőben. Amikor erdész nagyapám hozzáértően elmagyarázza, hogy az a növény, amire rámutatok, az milyen növény. S a lapulevelet nem csak szórakozásból tesszük a fejünkre, hanem azért, hogy hűsítse, s árnyékot adjon a tűző naptól.
Ha egészségi állapotom engedte volna, nagyapám után erdész lettem volna. Dehát a sors nem így akarta. Félreértés ne essék, én nem az irodai munkára gondolok, hanem amit drága nagyapám végzett, járta az erdőt és láthatta gyönyörű vadvilágot. Egy kép őrzi az állat szeretetét, ebből következtetek a szelíd lelkületére. Az erdő mélyén talált egy árva kicsi őzikét, hazavitte és felnevelte, majd később visszaengedte az erdőbe. Ül a képen erdész ruhájában és kalapjában, s öleli a fehér pöttyös kicsi őzikéjét. Nagyapám négy éves koromban örökre itthagyott. Röpke négy év alatt, nagyon szeretett, és én is őt.
Sötétedik, elcsendesednek a madarak, esthajnal csillaga fent ragyog már az égen.
Elbújok egy fa mögé, meglesem a szarvasokat, ahogy csapatostul vonulnak a hömpölygő patakhoz szomjúkat oltani.
Hallom már patájuk egyenletes dobolását, és látom aggancsaikat a fejükön. Fenséges érzés ezeket a hatalmas állatokat közelről látni. Még egyszer rájuk pillantok, a távolból lenyűgöz a nyugodtságuk, s az erejük.


Képzeletemnek nem szab határt semmi sem

Kopár őszi fák,
téli álmukat alusszák.
Mégis oly jó kijárni hozzátok.
Csak ülök itt köztetek
az erdő közepén,
mintha vágyódva várnék valakit.
Pedig tudom, nem jön el
az, kit oly régóta várok.
Szemem a vén fák közé téved,
s oly nagyra nől bennem, a vágy
hogy a képzeletemnek már nem
szab határt semmi sem.
Ropog az avar, mintha valaki
járna rajta.
Könnyeim arcomat mossák.
Remegő ajkam hangtalanul hívna,
s bíztatnálak, hogy nemsokára
leérsz a fák közül.
Gyere, gyere csak kedves.
Nemsoká itt vagy, s átölelhetlek.
Drága simogató érzés járja
át lelkem, egészét.
Szívemben hordom szeretettét.
S mintha ölelnélek, szívem
köré fonom kezem.
Mennyei csendet hallgatom.
Tomboló szél söpri száraz faleveletek.
Kék égbolton fekete varjak károgva,
csoportosan vonulnak.
Szárnyuk suhogását tisztán hallani.
Esőtől duzzadt kis patakom
locsogva, csacsogva kísér,
a patak utol nem ér.

Megjegyzés: 2017. szeptember 13.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Természet
· Kategória: Novella
· Írta: Csomor Henriett
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 173
Regisztrált: 2
Kereső robot: 40
Összes: 215
Jelenlévők:
 · arttur
 · oprae


Page generated in 0.1381 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz