Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A slamasztika 1.

, 135 olvasás, Aevie , 16 hozzászólás

Ezerszín

"Ahányszor csak álmodunk, alapjában igazoltan elmebetegek leszünk. "

*

Közös munkánk quentin-nel.


1.

- Dugd már be a lukba, ne nyámnyiláskodj! - A hangom mesterkélten búgott – aznap folyton a hangszálaim tónusával voltam elfoglalva, karrierem csúcspontjára, az esti székfoglaló előadásra készülve.
A férjem arcát a rosszallás legmélyebb grimasza lengte át, ahogy felém emelte zavaros tekintetét – talán kissé bepiált?! - húztam gyanúra arcom botox-feszítette ráncait, majd elhessegettem az egészet várva a szokásos károgását… Mondjuk ez alkalommal azért lehet, hogy jogos volt tőle.
- Jane… - Felegyenesedett és öntelten szusszant – ez sosem jelentett jót. - Néhány óra múlva egy színháznyi professzor előtt fogsz beszédet tartani, és most egy mondaton belül két hibát is vétesz?! Az Lyuk és… Nincs is olyan szó, hogy nyámnyiláskodni.
- Ömlik belőlem a vér, Jack – válaszoltam elfojtott, frusztrált higgadtsággal, mely egy cseppet sem emelkedhetett az ő hangereje és tempója fölé, csupán minőségével kellett legyőznöm a tenyérbemászóan tudálékoskodó kihaénnemségét. - És húsz perce vérzek folyamatosan, és te húsz perce nyámnyiláskodsz a lukkal! És most még csak nem is azt teszed, hanem velem… - A tökéletes szót kerestem: - Ölöndülsz!
A férfi szája tátva maradt, arca a döbbenet és kétségbeesés határát súrolva végül a vigyor felé billent, ahogy teljesen felegyenesedett.
- Csak hadd fussam át a beszéded – kezdte lazán. - Csak egy bepillantást, Jane. Egy ilyen szó, és tudod, hogy a Nature helyett a Sun-ban fogsz fényképeszkedni.
- Szemét vagy, Jack! - csúszott ki a számon. Nem firtatta, orrlyukai feszültek csupán mutatva cseppnyi sértettségét, amúgy bizonyára tudta, hogy a stressz beszél belőlem, és a térdig véres fehér nadrág…
Összenéztünk. Pillantásunk hosszú másodpercre akadt egymáséba. Szürke szeme, fölötte húzódó fekete szemöldöke, és tekintetét most szigorú keretbe záró szögletes szemüvege olybá idegennek hatott, hogy alig tudtam felidézni azt az aranyló őszi napot, amikor megismertük egymást – helyesbítve: én őt.
Hiszen az előadó terem hatalmas volt, az egyetemet kezdő újszülött gólyák létszáma pedig bőven meghaladta az ötszázat. Hogy vehetett volna észre éppen engem? Még akkor is, ha sikerült valamelyik első sorban helyet foglalnom – ugyanis akkoriban, én mindig mindenhova időben érkeztem…
Ő akkor is késett. Negyven percet váratta a Pszichológia kar Tanatológia tanszék kezdetben még csillogó szemű, lelkes hallgatóit, akikben e tudomány iránti tobzódás aztán percről percre csillapodni látszott.
- Na, kérem! - sietett be aztán ezzel a kettő darab szóval, amely szavak öblösen töltötték ki egyszersmind a színháznyi termet. Mégsem emelte a hangját, tüdeje természetes rezgésének hatott.
Nem nézett ránk, a „színpad” közepén elhelyezett tanári asztalra dobta a cuccait, hanyagságát továbbra sem kendőzve, aztán a táblához lépett kezével magához rántva egy krétát a tartóból.
A hallgatók többsége pusmogni, egy-páran pedig fennhangon szólongani kezdtek kifejezve a türelmetlenség szülte közönyösségüket. Ám a tanár úr vonalvezetését nem akasztva meg, a kréta suhanása óriási hévvel haladt a végcélja felé: „HALÁL” - írta, majd a cserélhető táblát egy oldalkarral feltolta az egekbe. Az üres alsó táblára pedig sokkalta kisebb betűkkel azt írta, hogy „ORGAZMUS”.
A teremre azonnal csend szállt, az a síron túli. Jack sem mozdult, a felső- és alsó tábláról váltogatta pillantását. Aztán valaki megnyomta tollán a pöcköt – mindenki arra figyelt, majd Jack-re: végre megfordult, szemeit végigfuttatta rajtunk, úgy ült a tanári asztalra. És némán nézett minket, leginkább azokat, akik felháborodásukat morogva szórták a levegőbe, és a szedelőzködés mint halálos járvány kezdte fertőzni a gólyákat: a létszám négy-ötöde hagyta el a termet „ez egy őrült dilettáns” és hasonló puffogások közepette.
Jack úgy nézte végig a sarkokban kiáramló tömeget, mintha csak a metrókban eltűnő embereket szemlélné: várva a biztos bekövetkeztét. Amint az ajtó záródása visszaadta számunkra a tudásszomj bűvkörét, Jack megszólalt.
- Meg tudják nekem mondani, hogy a csoporttársaikat mi lelte? - A kérdés vagy költői volt, vagy csupán épp azok maradtunk Jack csoportjában, akik nem tartottuk méltónak magunkat arra, hogy válaszolhassunk a híres-neves tudós doktor kérdésére. Elmosolyodott.
- Most vagy halottak voltak, vagy még sosem szexeltek – nézett végig rajtunk. Óvatos nevetés az ajkak mögül. - Meg tudják nekem mondani, hogy mi a két tábla között a hasonlóság? Vajon mi a fenéért írtam a két szót egymás után?
- La petit mort – szólaltam meg hosszú másodpercnyi előnyt adva hallgatótársaimnak, amit azonban visszahőkölt fogalmatlanság uralt.
- La petit mort – ismételte elismerően bólogatva. Rám mosolyogva lépett a padomhoz, és akkor ő is észrevett.

Megjegyzés: A folytatást quentin-nél keresd...

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 127
Regisztrált: 1
Kereső robot: 15
Összes: 143
Jelenlévők:
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.1151 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz