Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Görög dráma és szarkaláb

, 297 olvasás, bArthAKata , 8 hozzászólás

Szerelem

1.

Megszegte a saját tilalmait. Kezében egy óriás, dupla húsos marhaburgerrel, jobbján az elviteles csomagban lapuló extra kávéval épp begördült abba az utcába, melyet hosszú hónapok óta szisztematikusan elkerült. Miképp a húsevést és a koffeines italokat is.
Autójának kerekei lassan nyelték a métereket. A lemenő nap keltette hosszú ház-árnyékok végtelen unalommal nyújtóztak keresztben az úton, mégis úgy érezte, szíve gyorsabb ütemre kapcsolt.
Na persze, hat a koffein. Vagy nem csak az. Gondolatai szélesvásznú mozifilmként pörgették előtte a történéseket. Orrában a hamburgerhús és hagyma illatát felváltotta egy fás-kesernyés mégis zsigerekig bódító illatemlék.
Szinte öntudatlanul harapott újra a zsömlébe, automatikus rágásokkal falta és nyelte azt, szíve azonban egyre kellemetlenül dörömbölt a torkában.



Lefékezett. Karjával kilökte az autó ajtaját és hányni kezdett.
Hosszú percekig öklendezett. Mire kiürült a gyomra, feje is teljesen kitisztult.
Még jó, hogy múlthéten levágatta kislányos, hosszú loboncát, most remekül mutatna rajta a félig emésztett hagyma, saláta és hús keveréke.
Sporttáskájából sebtében kirántott törülközőjébe törölte száját, kezét, majd újra sebességbe tette az autót és dühösen a gázra lépett.
Tenyerével indulatosan a kormányra csapott. Mit is gondolt?! Mit keres ő egyáltalán itt, amikor megfogadta, hogy az egész eddigi életét kivágja a szemétbe? Mindent lezárt. Mindent maga mögött hagyott. A napjait megkeserítő plusz kilókat, azt a rohadék kis gyíkarcú, hím-soviniszta főnökét, vele együtt a három gráciát, azokat az álnok kígyókat, akik munkaszünetben, kávézgatás közben szinte csak az ő nyomorán bírtak csámcsogni, na és persze D-t.
Szokványos történet, nemde? Kérdezte a visszapillantón himbálózó kis szörnyfigurától. Elhúzta a száját és oda se nézve, jobb kézzel belekotort a kesztyűtartóba. Na, igen. A cigarettát is elhagyhatta volna.

Elhajtott a régi háza előtt. Még mindig kint volt az eladó tábla, szinte alig akadt érdeklődő, sötéten tátongtak az ablakok, az út és a feljáró tele volt ágakkal, levelekkel, a lépcsőfeljárót pedig már szinte beborították az összegöngyölt heti újságok.
Elhatározta, amint visszaér a garzonjába, lecseréli ingatlanosát, vagy, talán saját kezébe veszi a dolgok irányítását és ő maga keres vevőt, hogy ennek az ügynek a végére is pontot tehessen, egyszer s mindenkorra.

Rágyújtott.
Újabb négy szál cigivel és három órával később fékezett egy magas, régi iroda- és raktárépület előtt.
A környék lepukkant, az első éjjelnappali is csak hat utcányira, szórakozó hely vagy kávézó még távolabb, de a csend, a nyugalom és a kilátás mindenért kárpótolta.

Mikor ideköltözött, hosszú éjszakákat virrasztott át a belváros távoli, szikrázó-villódzó fényeit nézve. Közben persze zokogott, vagy, ha kitört belőle a fájdalom, üvöltött míg el nem ment a hangja. Vagy épp mindkettőt egyszerre. Eleinte minden este, aztán megtört benne valami. Megtört, meghalt, vagy elmúlt. Legalábbis ezt hitte.

De most, ahogy a liftgombot megnyomta, a szemközti fémajtó koszlott tükör-lapjában meglátta az elkenődött, fekete csíkokat a szeme alatt. Nem is jutott el a tudatáig, hogy egész úton folyt a könnye. Nem, nem sírt. Valamiféle frusztrált, ideges, elkeseredett válasz-reakció volt ez az elméje részéről, mely ekképp tiltakozott a feltörő, ez eddig jól elzárt emlékek előtóduló hada ellen.
Mire hangos zörrenéssel leért a lift, úgy-ahogy letörölgette az arcán éktelenkedő sötét sávokat.
Beszállt és hátát a hideg liftfülke falának támasztva nézte a csigalassúsággal váltakozó számokat.
1 - 2 - 3 - 4 - 5 - 6 -

7 A lift szinte a nappalijában állt meg. Kirángatta telefonját a már erősen szagló törülközője alól, majd a lakásba érve táskája egész tartalmát a fürdőkádba borította. Az undorító szag ellenére sem bírt most többet tenni. Megmosdott, lelökte a cipőjét, és ahogy volt, ruhástól hanyatt dőlt az ágyán. Azonnal fejbe vágta az álom.

Mobilja szinte már ordító zenéjére riadt. „Shut Your Mouth”. Az anyja hívta. Felült és megnyomta a telefon kihangosító gombját. Hála a technikának és a korlátlan híváslehetőséggel kínált tarifacsomagoknak, minden vasárnap este beszélni szoktak. Illetve, szinte csak az anyja beszél, ő hümmög, magában bólogat, majd legtöbbször egyszerűen csak elköszön.

Tegnap azonban nem csak a hívás, de úgy minden teljesen kiment, mondhatni kiesett a fejéből, miután a gyorskajáldában szó szerint belefutott a múlt, egy cirka egy-nyolcvan, szőke, Miss. Hosszú Comb személyében. De most nem ért rá ezen dohogni.

Úristen, nyolc óra! – nézett újra a telefon kijelzőjére. Sebtében dobálta le magáról a tegnapi, gyűrött gönceit, a szárítóból előhúzott egy blúzt majd az előszoba tükör előtt hol egyik, hol másik lábán ugrálva magára ráncigált egy sötét kosztümnadrágot. Jó lesz.
Alig két perc múlva már a fürdőszobából kiabálva, foghegyről válaszolt anyja kérdéseire.
Igen, jól van. Igen, evett főtt kaját szombaton. Nem, nem, és nem, nem történt igazán semmi lényeges.
Fogat mosott, és két gargarizálás között megígérte, hogy ha beér, azonnal visszahívja anyját a vonalasról.

Kilenc óra előtt egy perccel amint beröppent a forgószékébe az asztali telefonján szinte azonnal villogni kezdett az egyes vonal zöld, idegesítő kis jelzése. Remek. Vett egy mély levegőt és lassan kifújta. Na, még egyszer.

Minden hónap tizedikéig le kellett adnia az értékeléseket, a statisztikák pedig még abban a papírkupacban verték valahol a mellüket, amely mögül csak felállva látott ki. Persze a maga 160 centijével ez nem számított túl nagy mutatványnak.

Kissé még szaporán vette a levegőt, de nem hagyhatta a főnökét tovább várakozni, így beleszólt:
– Szép reggelt! Miben segíthetek? – vette elő a lehető legmosolygósabb hangsúlyát.
– Kedves Clare, ha már megtisztelt minket jelenlétével és ezen a korainak egyáltalán nem mondható órán beugrott dolgozni kicsit, kérem, vegye le nyugodtan a kabátját. Megvan? –
Clare bizonytalanul bólintott, mintegy magának. Igen. Megvan, persze, hogy meg, csak…

– Clare? Ott van még? Nos, volna olyan kedves, hogy áthozza nekem kinyomtatva a tegnapi konferencia-megbeszélés mellékleteit? Mondjuk most. Tizenegyet, mindegyikből. Valamint kérem még az érintett cégek listáját is, az épületek dokumentációit, csatoltan az aktuális árfolyamokkal és prognózisokkal. Ja, és kis tejjel. A kávét. Köszönöm.

A főnöke alapesetben nem volt túl beszédes ember, de annál többet beszélt, ha nem volt jó kedvében, ilyenkor pedig többnyire nem hagyott sem válaszadási, sem választási lehetőséget. Most sem várt választ, csak a vonal sípolása jelezte, hogy eldördült a startpisztoly.

Végtelenül hosszú időnek tűnt, mire a gépe bekapcsolt. A nyomtató monoton géphangja mi máskor meg szokta nyugtatni, most végtelenül idegesítette. Kapkodott, és bár jól haladt, így is több mint fél órába telt, mire összetűzve, dossziékba összerendezve elkészült a tizenegy melléklettel. Azonban amikor a kért céginformációkat is lehívta, egy pillantás alatt ledermedt.

A kijelzőn megjelenő céglista élén ott virított régi munkahelyének neve, közvetlen alatta pedig, Scott D. Edward aligazgató. David!


(vége az első fejezetnek)

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Szerelem
· Kategória: Regény
· Írta: bArthAKata
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 333
Regisztrált: 2
Kereső robot: 26
Összes: 361
Jelenlévők:
 · Déness
 · Pancelostatu


Page generated in 0.3662 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz