Navigáció


RSS: összes ·




Blog: Festmények rólad - Útszéli

, 30 olvasás, Aevie , 8 hozzászólás

Megemlékezés

Annyira sajnálom, hogy rengetegszer kiestem a pillanatokból. Bárcsak visszatekerhetném az életet, hogy egy-egy helyzetben mást is észrevegyek, mint önmagamat… A fájdalom az egekig nőtt, pedig nyilván nem halálos egy-egy pofon, vagy hajtépés, meg lökés, ám talán egy-párszor mégis olyan nagy és ijesztő lehetett, hogy örökké megmarad bennem a pánik tőle. Csak a rettegés marad, az ominózus „falhoz vágás”-ra nem emlékszem. Te mesélted. Te tíz voltál és eltörted a karod. Nem ő verte szét, hanem te ütöttél rá akkorát. És ezután a balesetin úgy tettetek, mintha semmi sem történt volna – az első emlékem a kórház folyosója, és a duzzadt karod, pedig nem hiszem, hogy valóban emlékezhetek, még kettő sem voltam.
Na, ezután vágott a falhoz. Mert akkor már miattam törte el a kezét az ő egyetlen fia. Én sosem voltam a lánya, csak egy elbaltázott abortusz, amiért gondolom szintén engem hibáztatott mindig is.
Azt hiszem, elmesélted, mit csináltak a kezeddel, hogy húzták a helyére a csontjaidat, és emlékszem, hogy csillogott a szemed és mosolyogtál, mert anyáét műteni is kellett.
De én szeretnélek téged látni ott, amikor a rettegés magába mart, és a sokk percekre elvette az eszméletemet. Hallani miket mondtál akkor neki. Látni, hogy meglököd, megvered? Mert azt tudom, hogy mindig vége lett, és mindig a te szemed volt az első, ami visszahozott a valóságba – füstös volt a gyűlölettől –, de hogy szedted le rólam anyát?

Már sosem fogod elmesélni. És én csak a levegőtlen rettenetre emlékszem, ami még most is összeszorítja a fogsorom, és ökölbe zárja ujjaim. Látnálak. Mert nem értem, hogy lehettetek utána olyanok, mint ha semmi sem történt volna köztetek.

Szóval az első éjjel így hát sötét volt, hó, óriási verés az útszélén, vér ömlött a számból, mert valamikor el kellett engedned a kezemet ahhoz, hogy anyámra emeld. Mire magamhoz tértem, már a kabátodat terítetted rám, és elhúzó sávokban ázott felém világos kék szemed, ahogy újraindult az autó. Szidtál rendesen, miközben ruhát nyomtál az ajkamhoz – az első este volt, hogy engem hibáztattál. Megsértődtem és kiugrottam. Úgy éreztem, hogy a végtelenségig futok… És hogy a francba lehet úgy futni, hogy közben ölelnélek? Nem morogtál többet, csak visszavittél, de a háznál már nem hagytál magamra, és én sem menekültem már. Meg sem vártad, hogy elcsendesüljön a ház, suttogva elmondtad nekem azt, hogy ha nem tanulok meg viselkedni, akkor meg fog ölni.

És mivel valóban nem tudtam viselkedni, megvontam a vállam és elindultam, hogy majd megölöm én. Úgy álltál elém, hogy az ágyra estem, és mellém térdelve azt mondtad, hogy ne keverjem össze őt magammal. Ő nem bír élni hagyni, én pedig nem tudnék ártani, kettőnkben soha semmi nem lesz hasonló. Ettől csak még jobban gyűlöltem, te pedig újra csuklón szorítottál, és én téged kezdtelek ütni. És az neked pont olyan volt, mint amikor megugrottam az első piruettet a jégen – elmosolyodtál, aztán azt mondtad… Mit is mondtál…? Elfelejtettem...

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Megemlékezés
· Kategória: Blog
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 30
Regisztrált: 4
Kereső robot: 53
Összes: 87
Jelenlévők:
 · bbbbb
 · molylepke
 · Szati
 · Tóth János Janus


Page generated in 0.0421 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz