Navigáció


RSS: összes ·




Jegyzet: Elváltak

, 277 olvasás, deb , 32 hozzászólás

Ezek vagyunk

Riport egy apával

János portás valami cégnél. Harmincnak néz ki, pedig már az ötvenhez jár közel. Bal szemöldökében ezüst pear-cing, bal fülében ezüstkarika. Haja sötétszőke, felfésült, rövidre zselézett. Írisze kékeszöld, apró szúrós tekintetű pupillákkal. Termete nyúlánk, bár nem túl magas, igazán ideális „nőbolondító” alkattal és kiállással.
Ahogy beszélni kezd, rögtön érezni hangjában a sértettség okozta bántó idegességet, ami teljesen elhatalmasodott rajta.
– A fiam, tudod, a fiam elhagyott – panaszolja, s az ember azt képzelné, hogy a meggondolatlan kamasz hátraarca fáj a lelkének. Kérdezek, persze, mert tisztán szeretnék látni, és érdekel ez a hatalmas fájdalom, ami minden mozdulatán, szaván átsüt, szinte égeti, azt, aki a közelébe került.
– Hogy-hogy elhagyott? Mikor?
– Egy éve ment el. Amikor dolgoztam. Direkt úgy, hogy ne kelljen elköszönni se tőlem. Pedig mindent megadtam neki. Mindent. Az életemet adtam volna érte, hogy neki mindene meglegyen. Meg is volt. Három helyen dolgoztam, három munkát végeztem, hogy taníttassam, és megvegyek márkás ruhákat meg cipőket neki, mint a többi gyereknek van, hiszen nekem is az hiányzott, amikor gyerek voltam. Tudod, én árva gyerek lettem hat évesen. Meghaltak a szüleim, és állami gondozásba kerültem a 13 testvéremmel együtt.
– Tizenhárom? Ez most komoly?
– Igen. De csak egy nővéremmel tartom a kapcsolatot. Viszont az ő élete is zátonyra futott. A férje veri őt, és a két gyereket, nekem már nem volt hely nála. Aztán megnősültem. Elvettem egy lányt, akinek az anyja kurváskodásból tartotta fenn magukat. Ott, egy szobában a gyerekkel. Gondolhatod, hogy a feleségem milyen erkölcsökkel élt. Aztán lelépett egy mukival, a gyereket meg nálam hagyta. Ő volt a mindenem. A gyerek. Kicsi korában én pelenkáztam, én vittem orvoshoz, ha beteg volt, én ápoltam. Mindent megadtam neki, ami csak telt tőlem. Én tanítottam meg járni is, beszélni is. Később pecázni, amit, tényleg szeretett. Aztán meg a burkolás és kőműves munka fortélyaira. Szorgalmas volt, mindent megtanult, és jött is velem dolgozni, szó nélkül mindig. Ha hajnalba keltünk, hát zokszó nélkül jött hajnalban. Ha késő estig dolgoztunk, csinálta ő is, a tizenhat évével velem együtt, mert tudta, hogy három nap után annyi pénzünk lesz, mint másnak egy hónap munka után. Megvettem neki a legjobb számítógépet, laptopot és mindent, amire csak vágyott. Azt kérte, a születésnapjára vegyek neki egy tízgrammos nyakláncot. Megvettem a 18. -ra. Amikor kitalálta, hogy jogosítványt akar, komolyan mondom, hitelt vettem fel. Kétszázezer forintot. Odaadtam neki, hogy keressen sulit és rajta. De tudod mi lett belőle? „Jól van apu, majd szétnézek. ” Aztán nem ment. Pedig már úgy örültem, hogy majd autóval megyünk pecázni, hiszen vittük a fél házat mindig mikor indultunk. De folyton haverokhoz kellett bekéretőzni... Á! Mindegy. Itt hagyott.
– S mi lett a pénzzel? – Próbáltam elterelni gondolatait, nem számítva vargakanyarra.
– Befizettem belőle számlákat, meg mittudom én. Visszaadta. De tudod, mikor elment, összeállítottam egy albumot, ami kicsi kora óta követi a fejlődését. A Karácsonyoktól kezdve mikor még apró fiúcska volt, egészen nagy koráig. Te. Én bőgtem közben, komolyan. Elküldtem neki, lehet meg se nézte. Már a falról is levettem a képeit, mert nem bírom a fájdalmat, amit okoz a látvány. Hogy már nincs velem. Pokolian kínoz a hiánya.
– De János. A gyerekek kirepülnek, nem gondolod? Hány éves a fiad?
– 24 éves.
– Mikor elment, ezek szerint 23 éves volt. Miért ne élhetné az életét?
– Élheti. De nem kellett volna elmennie. Mindene megvolt, nem érted? Amit csak akart, megkapta. S tudod azt mondta, elege van abból, hogy mindent megkap. Érted ezt? Ő akar magának megvenni dolgokat az ő pénzén. Mikor én vagyok az apja. Most meg nyomorog. De nem jön, rám se néz. Se névnap, se Karácsony. A Karácsony az még fáj nagyon. Az szent ünnep volt nálunk mindig. Most meg nélküle telt el, pedig mindig megadtam a módját miatta. Neki mindig gyönyörű ünnepe volt.
De talán felállok végre. Ez a mostani évvége iszonyú volt. Megpróbálok nem gondolni rá, csak ne fájna annyira!
– De miért fáj annyira?
– Most nem tudom. El se vitte a dolgait. Semmit se. A nyaklánc, a gépei, mind itt maradtak, nem kell neki. De... Tudod, az anyját felkereste, és most hozzá járkál. Neki visz virágot a névnapjára és tartják a kapcsolatot.
– Miért? Tiltottad tőle?
– Fenéket. Dehogy tiltottam. Ő nem akart menni. Most meg akar. Engem meg elfelejtett.

Riport egy anyával

Edina tanár az egyetemen. Rövid barna haja válláig se ér, barna szemeivel érdeklődve nézi a világot. Alacsony termetű, első ránézésre jellegtelen, sportos öltözékben. A nőiesség kicsit távol áll tőle bár sminkel, nincs igazán mit kiemelnie. Műszaki doktor.
– A férjem hagyott el – kezdi a beszélgetést. – Talált valami kurvát magának, és elment egyik napról a másikra. Nem érdekelte a gyerek se, pedig megfenyegettem, hogy ha elmegy, soha nem látja többet, mert nem adom oda. Úgy gondoltam ez elgondolkodtatja, hiszen rajongott a kislányért. Egy ideig azt hittem értem is... Aztán rájöttem, hogy nem jelentek a számára semmit. Hiába sírtam, hiába fenyegetőztem, elhagyott és el is váltunk. Marina négy éves volt. Mindent elkövettem, hogy ne akarjon az apjához menni. Mert persze hiányzott neki.
– Nem is találkoztak utána?
– De. Bejárt az apja az óvodába. Néha még össze is futottunk. Ott játszott a gyerekkel az udvaron, amíg meg nem érkeztem érte. Sokáig attól rettegtem, hogy egyszer majd elviszi onnan magához. Beszéltem az óvodavezetővel ne engedje meg, hogy felborítsa az óvoda életét ezzel a bejárkálással. El is értem, amit akartam.
– Mindig eléred Edina? – Találgattam.
– Majdnem. A gyereknek folyamatosan zsúrokat rendeztem, szinte minden hétvégén vagy ment valahová, vagy hozzánk jöttek. Amikor nem, elvittem vidékre, az anyukámhoz, vagy a testvéremhez. Nem akartam, hogy az apjával találkozzanak. Mikor azt mondtam a gyereknek, hogy az apa nem szereti, mert elment tőlünk, szembeszállt velem. Kijelentette, hogy igenis szereti őt. Ez nagyon rosszul esett. Mert milyen apa az, aki otthagyja a gyerekét, meg a feleségét egy másik nő miatt? Aztán készíttettem egy megállapodást, amennyiben a férjem lemond a lakásról és elfogadja a feltételeimet, korlátlan láthatásban egyezünk ki. Ez sajnos magában foglalta az első nyarat, amikor is, nyaralni vitte a nőjével a kislányunkat. A gyerek egészen megváltozott. Folyton a nőt emlegette, és menni akart az apjához. Akkor kitaláltam, hogy a nő gyereke, aki akkor 10 éves volt, molesztálta Marinát. Bizonyítani nem lehetett, de két év kapcsolattartásnak lőttek, a lakást és a többi vagyont a megállapodás szerint közben megkaptam, hiába támadta meg. A gyereket meg... Két év után persze el kellett engednem. Főleg mert pereltek, meg aztán ott is lett egy gyerek. A féltestvérétől meg nem tilthattam, mondta a gyámhatóság. De az a két év biztosan nagy kihagyás volt.
– Miért akartad tiltani? Hiszen te mondtad, hogy szerette az apját és az apja is őt. Miért kellett?
– Engem nem lehet csak úgy büntetlenül otthagyni! Ha fontos a gyerek, akkor mellette kell lenni. Egyébként meg tudom, hogy direkt tiltással nem vonhatom el az apjától, hiszen szereti. Rájöttem, hogy más módon kell ezt rendezni. Öt éves volt, amikor beírattam lovardába. Azóta már minden nyáron ott van, kitűnően lovagol, és nem hiányzik neki semmi és senki, ha lovagolni mehet. Az apja se. Még hétvégeken is inkább Zsámbékra megy lovagolni és nem az apjához. Úgy, hogy kérdésedre az a válaszom, hogy végül is, elértem amit akartam. Mégpedig úgy, hogy a gyerekbe törés se legyen. Kerek-perec megmondja az apjának, hogy lovagolni megy, nem ér rá és kész.
– Mennyi idős most Marina?
– Tizenöt lesz, pár hónap múlva. Gimibe jár, jól tanul. Ezért aztán biztosan tudom, vele minden rendben. Most már velem is. Sokáig nem hevertem ki a válást, és a körülményeket. De most már biztos vagyok benne, hogy Marina csakis engem szeret igazán, mert én neveltem fel, taníttatom, megkap mindent, amire szüksége van. Elsős kisiskolás volt, mentem vele sí-táborba, nem sajnáltam a százezret érte. Nyaranta külföldre viszem, tenger mellé, vagy egzotikus országba. Megvan mindene. A gyerektartást meg persze kétévente emeltetem, hiszen az jár.
– Olyan jól keres a volt férjed?
– Fenéket. Csak emlékeztetni kell a kötelességére. El ne felejtse, hogy tartozása van felém. Azért, mert új családja lett, ez nem múlt el. Marina még egyetemre is megy majd, sokáig tanulni fog, velem lesz. Ő meg fizet. Tíz évig még biztosan. Mire végez az egyetemen, már úgyse lesz egymáshoz semmi közük. Egy életet átfizethet az idegenné vált gyerekéért.

Riport Marinával

Marina vékony, törékeny alkatú kislány. Szeme meleg-barna, haja szintén. Komoly tekintetét érdeklődve emeli rám, s ahogy néz, látszik a szemében valami felhő, valami titok.
– Régóta ismerjük egymást Marina. Tudom, hogy voltak nehéz időszakok az életedben, hiszen anyukádat is, apukádat is ismerem. Örömmel beszélgetnék veled, ha volna kedved hozzá. Mondjuk, a te szempontjaid érdekelnének, ami a szüleid válása óta kialakulhattak. Van kedved?
– Ha anya nem tudja meg.
– Rendben. Nem fogja megtudni. Mesélnél nekem apáról és a kistestvéredről?
– Zsóciról? – Ragyog fel a szeme és csupa mosoly az arca, ahogy beszél. – Klassz kiscsaj lett. Nagyon szeretem őt, pedig anya úgy emlegette sokáig, hogy zabigyerek. Meg, hogy nem is a testvérem, mert biztosan nem apáé. Meg ilyenek. De tökaranyos.
Mikor kicsi voltam, elhittem anyának, hogy utálni kell. Folyton elgáncsoltam, mikor biciklizett, meg totyogott. Apának azt mondtam fojtsuk a tóba, mikor együtt nyaraltunk és megkérdezte mi legyen a program. Persze kicsi voltam még. Aztán nem sokkal azután, hogy anya azt mondta imádkozzunk a templomba azért, hogy meghaljon, Zsóci beteg lett. Nagyon beteg lett, Erzsi be is feküdt vele kórházba. Apával mentünk be látogatni. Ott feküdt Erzsi mellett az ágyon, a kicsike kezébe tűk voltak és folyt az infúzió. Sápadt arcán nagy karikák ültek a szemei alatt. Olyan hatalmasnak láttam a szemeit, olyan kéknek! Mikor engem meglátott, azonnal nyújtotta mindkét kis karját, hogy átöleljen. Annyira örült nekem. Sírt utánam, mikor eljöttünk. Hazáig bőgtem, mert akkor jöttem rá mennyire szeretem. Őt is és Erzsit is. Apa alig tudott megvigasztalni. Most 11 éves, sokat lehet neki nevetni, mert egy igazi bohóc, de van akarata és nagyon tud szeretni.
– Mikor találkoztok?
– Minden második, vagy, harmadik hét végén, a lovardából hozzájuk megyek. Már szombaton ott vagyok és vasárnap megyek haza. Anya azt hiszi, Zsámbékról jövök. De legalább így nem faggatózik, nem hisztizik és mindenkinek jó. Leginkább nekem. – Komolyodik el.
– Apával is jó. Régen, mikor nem mehettem hozzá, felkeresett először az oviban, majd később az uszodában. Volt, hogy órákig autóztunk, meg dumáltunk, meg elvitt magához is. Aztán időre vissza anyához. Akkoriban nem mehettem hozzá, anya nem engedte. Így aztán csak titokban találkoztunk, már nem is emlékszem apa hogy intézte. Csak arra emlékszem, hogy jó volt. Erzsivel sokat játszottunk, ruhákat varrt nekem. Sose vihettem el, anya nehogy megtudja. Pedig némelyiket nagyon szerettem. Most is varr. Van pár tökegyforma cuccunk Zsócival, Erzsi a Burdából szedi le a mintát és megcsinálja. Vele is sokat nevetünk mindig. Hát, így. Még valameddig megleszünk.
Nem akartam tovább faggatni. Valahogy úgy érzem, szavaiban benne van minden, ami fontos. Fontos neki, fontos lenne másnak, nekünk, mindenkinek.


Megjegyzés: 2007. 01. 30.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Jegyzet
· Írta: deb
· Jóváhagyta: Aimee

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 45
Regisztrált: 15
Kereső robot: 61
Összes: 121
Jelenlévők:
 · BFanni
 · ÉvIda
 · gazzo
 · Horváth István
 · Kankalin
 · lyanoka
 · PiaNista
 · Sutyi
 · Syringa
 · Szati
 · Theodor
 · valdan
 · vihar
 · zsoloo
 · Zsolti


Page generated in 0.059 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz