gyötrelem facsarja a szívemet
kifordít önmagamból a vergődés
éget fáj elevenen megnyúz
megolvaszt s újra megszilárdít
éles alakzatokat kalapál belőlem
minden áldott nap újra és újra
gyurmaként formázza hangulatom
hiteget elandalít átölel
egy gyanútlan pillanatban
magasabb régiókba emel
belém törli orrát aztán
egyszer használatos zsebkendőként
hullok alá a sáros padlóra
hogy kíméletlen közönnyel tapodhasson
összegyűrt lelkemen
ez a fránya egyetlen
villámsújtotta szívembe égett
magam választotta sorscsapás
ez a végenincs szerelem