Navigáció


RSS: összes ·




Házi pályázat/ próza, novella: Szabadság/ A másik opció

, 135 olvasás, túlparti , 5 hozzászólás

Ezek vagyunk

- És veled, mi lesz?
- Ma éjjel kinyitjuk a fegyverszobát. Mindenképp. A fegyvermester jó barátom, ismerjük egymást, régóta. Kicsit morfondírozik még, mert köti az a kibaszott szabályzat. Mert, tiszteli az előírásokat. Szegény… Akkor ugyanis, nem kell gondolkodnia, legalábbis, így gondolja. Csak egy út, csak semmi lehetőség, semmi felelősség, csak semmi választás. De, mondtam neki, ha nem segít, feltörjük azt a szobát, akár nélküle. Kellenek azok a fegyverek. Te szerencsés vagy, elinalhatsz innét.
- Irigyelsz? Gondolod, nem késtem el?
- Ki tudja? Holnap megjönnek, tutira. De mindenképp menned kell, meg kell tudnia a világnak, mi történt itt. Nevezheted menekülésnek, küldetésnek is akár, de tudom pajtás, Jane annyira vár. Irigyellek nagyon.
- Megpróbálom.
- Ez már a beszéd! Tudod? Jönnek majd, és lesz számukra némi meglepi. Érdekes lesz: két elit-alakulat: mi, a tengerészgyalogosok „azok” ellen. Nincs más választásunk. Nekik meg adott a feladat. Jó kiképzést kaptunk, meg „azok” is.
- Legyen szerencsétek Roger!
- Nem nagyon hinném. Mindenesetre megpróbáljuk, nincs más opció. De mindenhonnan kijöttünk eddig, valahogyan. Te meg csináld végig!

Tövig szívta a cigarettát, az a körmére égett; nem mintha spórolós lett volna, de a cigaretta most jól esett, jól esett nagyon – magában remélte csak, nem ez lesz az utolsó. A kávéja rég kihűlt már, nem volt kedve meginni – gondolta: mindegy, minden kihűlt már itt.

„Végül is, csak a szokásos rutinszerű ellenőrzés, pár kör a támaszpont fölött, erre számítanak. De én elinalok, mert ami itt folyt, ami történt, meg kell tudnia a világnak. Vérprofi vagyok, ki tudom játszani az összes biztonsági rendszert, olyan alacsonyan repülök majd, ahogy csak lehet. Észrevenni nem tudnak, repülök oda, ahová csak akarok. Üldözni fognak biztosan, de elérni nem tudnak már. ”

Reggeledett azon a gondosan eltitkolt, világvégi támaszponton. (Olyannyira volt titkos az a támaszpont, hogy gerjedtek rá mind az összes műholdak, vélt szövetséges barátoké, valós, vagy vélt ellenségeké, meg potyázó semlegeseké, akik nem döntötték még el: ugyan, merrefelé kéne mosolyogniuk.) Mind az összes műholdak keringtek csak körbe-körbe, tanácstalanul. Közben, ott lent reggelizett a támaszpont személyzete – köztük pilóták, reptéri karbantartók, tengerészgyalogosok. Volt, aki már a kávénál tartott, de volt olyan is, aki már a cigarettáját szívta. Mások reklamálták a hamm and eggs minőségét, volt akinek túl száraz, túlsütött volt a tojás, mások meg lágynak tartották. Megint mások a szalonnát, sonkát kevesellték rajta. De voltak új arcok, ők semmit sem reklamáltak. Elkülönültek a többiektől, fogyasztották az ételt szótlanul. Mert jár, ami jár. Roger is befejezte a reggelit, szokása szerint összesöpörte a morzsákat tányérjára, odapillantott rá, tekintetük pillanatra találkozott, Roger elmosolyodott.

„Na jó, inalok. Jó messzire innen, túlélek mindent, és akkor lesz nektek is kommunikáció – megérdemlitek. Utazok, repülök Jane-hez, szabadulok innen, sose érhettek utol már. ”
Kávéja kihűlt, indulnia kellett.

Jól emlékezett: annak idején, unottan ültek akkor az oktató kabinetben. A „tudós-ember” meg magyarázott. Alacsony volt az a „tudós-ember”, de valójában nem ezért volt undorítóan ellenszenves, csak látszott rajta, tévedhetetlennek tartja magát. Az is volt - látszott rajta, rég beképletezte már a maga számára a világot, meg elégedett ezzel - ezért aztán azonnal meg is utálták. Valójában sajnálniuk kellett volna őt szánalmas, beparaméterezett, gond nélküli életével, csak hát megsejtették a veszélyt.

Ott meg csak csupa új arc. (Akkor hát megjöttek – gondolta magában.) Kitolták gépét a hangárból.

„Uraim! Eddig még mindig visszatértek. Szerencséjük volt. Szerencse csupán. Szerencséjük volt, és semmi több. A legjobb fegyvereink vannak az egész világon, de ez kevés. A kommunikáció! Tudják, a kommunikáció. Ez a legfontosabb fegyver, és az önök segítségével tovább fejleszthetjük - és, hogy nyomatékot adjon szavainak, rácsapott az asztalra. (Akkor többen felriadtak az alvásból.) És uraim! Ne gondolják, hogy ez a bevetés, kevésbé veszélyes lenne, mint bármely eddigi kalandjuk - ők meg egyre jobban utálták. Szigorú együttműködést követelek, és, ha így tesznek, akkor nem lesz semmi baj. Vigyázni fogunk magukra, de tudniuk kell, a kísérletek még kezdeti stádiumban vannak. ”

Átadták fontos dolgokat: sisakot, kódot a felszállási engedélyre, ő meg emlékezett tovább.

„Uraim! – folytatta sikeres ember. Önöknek szerencséjük van. Nincs olyan földrész, ahol ne lettek volna eddig bevetésen, és eddig még mindig visszatértek. Eddig… Legutóbb Irakból, Afganisztánból, kérem, igazítsanak helyre, ha tévednék.
- Mekkora pöcs! - súgta akkor Roger, aztán folytatta - nagyon nem tetszik ez nekem.


Átadták néki az összes fontos dolgot: sisakot, kódot a felszállási engedélyre. Ismeretlen arc mosolygott rá. Ő meg vissza. Nem tehetett mást, vigyorgott vissza. Remélte csak, az arca nem árul el semmit. Szóval, megérkeztek, gondolta magában. Mindegy volt már, indulnia kellett.

„Kár volt idejönnöm. Mondták, rutinfeladat, csak egy támaszpontot kell őriznem; aztán meg Jane! … Roger egyike volt azon keveseknek, akik épp bőrrel úszták meg a bevetést. És a társát is kihozta onnét. Sohasem beszélt erről, mintha csak restellte volna, hogy ők akkor éppen „egyben” maradtak. De neki elmondta, mi történt ott. Megnézheted, mi történik ott, ha akarod, fogod élvezni; van hatásköröd hozzá, elvégre, te felelsz a támaszpont biztonságáért. ”

Na ja, átadták összes fontos dolgait, indulhatott végre.

...mert látta, megnézte, mi történik ott. (A lekötözést alkalmazták. embereket repítettek, őket egy másik, külön világba, másik álomba, másik ébredésbe. Oda, ahol aztán azok valóban tárgyakká váltak, és a kísérlet végén, miután felébredtek, sose tudtak már többé elaludni, álmodni sem. Azután álldogáltak, álldogálhattak csak a sarokban, mint régi, rossz fogas egy elfelejtett, senki által nem felkeresett ügyfélfogadó irodában, és örömmel töltötte volna már el őket az is, ha egy vendég, véletlenül odatévedt ügyfél rájuk akasztotta volna kalapját, vagy felöltőjét. De vendég sose jött már abba a réges-rég elfelejtett ügyfélfogadó, poros, takarítatlan irodába. És az a rengeteg drót.) Nézte üvegfalon keresztül, kísérője magyarázott.

Átadták néki összes fontos dolgait. Fontos dolgait. Indulhatott.

Hűvös volt a laboratóriumban, minden olyan nagyon bántóan steril, nagyon-nagyon steril, minden olyan kottára előkészítve: szíjak, drótok, zümmögni vágyó gépek, defibrillátor, bekapcsolt monitorok vártak csak türelmetlen, szinte már toporzékolva a játékra. Meg volt ott még néhány ember is. (Pontosítva: pár ember-szerű lény. Biztatóan haladnak a kísérletek – mondta kísérője. És folyt a játék. Ő csak két embert látott üvegen keresztül: asszonyt meg férfit. Haldokoltak.
- Fel kell hoznunk őket! - a többiek csak vitatkoztak.
- Túl sokáig hagytuk őket lenn. A protokoll szerint… - mondta valaki, aztán ment a vita, azok meg ott haltak csak meg.

Indulhatott végre. Ellenőrizte a műszereket, az összes ledet, világítottak előírás szerint: zöldek, sárgák, kékek, pirosak, működtek rendesen, mindösszesen.

„Már semmi baj Jane! Utazom! Megvesszük azt a farmot ott fenn a hegyekben, tudod, ott, annál a Kékforrásnál! Semmi baj sincs már, elindultam. Meg, tudod, lesz akkora cicánk, huncut, öntörvényű, pumákat is elriasztó! Óriási cirmos! Tudom, olyat szeretnél. Jövők, szívem! ”

Világítottak az összes műszer, mind az összes led, előírás szerint, kéken, zölden, pirosan, sárgán. A torony engedélyt adott a felszállásra. Rendben volt a megadott kód is. De, az az üzemanyag tartály! Csak pár körre adott engedélyt.

Lassan tengert ért a gép, s ő felkészült a rázkódásra. Eszébe jutott: Roger mondott még valamit utolsó beszélgetésükkor. „Tudod, pajtás, amikor abban a kupiban voltam – ahová te nem voltál hajlandó eljönni velem, te ostoba – találkoztam valakivel. És átbeszélgettük az éjszakát. A madam persze iszonyat dühös volt, így aztán kifizettem az egész műszakot. Mert mondta: sokan álltak sorba, volt rengeteg kuncsaftja annak az asszonynak. És így, súlyos veszteség érte a madam cégét. Mit tehettem volna pajtás? Kifizettem három havi bérleti díjat, és mondtam annak az asszonynak, mindenképp eljövök érted. Tisztességes hely volt az, előkelő, kiszolgálásra semmi panasz nem lehetett, nem olyan, ahol az ember bármilyen bajt összeszedhet. Én édest találtam meg ott. És a madam megígérte, vigyáz rá. Ha átjutsz, keresd meg, üzenem, nem tehetek róla, nem tudtam eljönni, nem volt másik opció. ”

Vigyázni kellett a landoláskor, nehogy előbb érjen le a gép egyik szárnya, mert akkor átbucskázik a gép, s nekem annyi – gondolta magába. Csakhát, aznap nagyon viharos volt a tenger...
Egy gyerekdalt dúdolt magában:

Volt egyszer egy körtefa,
ért rajta sok körte.
Vágyakozva nézte őket lentről,
egy picinyke törpe.
Fára mászni nem tudott,
kivárta a holnapot,
lehullt az összes körte.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Házi pályázat/ próza, novella
· Írta: túlparti
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 25
Regisztrált: 3
Kereső robot: 52
Összes: 80
Jelenlévők:
 · bbbbb
 · Szati
 · Tóth János Janus


Page generated in 0.0426 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz