Navigáció


RSS: összes ·




Házi pályázat/ próza, novella: Szabadság/ Szabadságot a szeretetnek!

, 129 olvasás, luxin , 10 hozzászólás

Sors

Kálmán bácsi hetvenes éveiben járt, a Parkison kór rég elkezdte felemészteni rövid távú memóriáját: Bár első ránézésre makkegészségesnek tűnt, mégis baja volt a jelennel, míg múltjából minden szépre visszaemlékezett. A kórházban öt percenként mutatkozott be betegtársainak, köztük nekem is. Mégis, ha beszélgetésbe elegyedtem vele, folyékonyan, hosszan beszélt édesanyjáról, családjáról, és a szeretet fontosságáról. Egyik ilyen beszélgetésünk alkalmával megkérdeztem tőle:

- Mit gondol, hova lett ebből a szép világból a szeretet?
- Tudod fiam, van nekünk egy polgármesterünk, aki csak akkor segít valakin, ha az illető elismeréssel néz rossz döntéseire is. Ha nem magasztalja fel a csillagos égig, elmehet a sóhivatalba. - mesélte a bácsi.
- Megmagyarázná bővebben? Hol itt az összefüggés? - néztem csodálkozva.
- No, fiam, hát él abban a faluban egy tanárnő, aki arra tett esküt, hogy tanítványait nem különbözteti meg egymástól. Mégis, a polgármester gyerekét nem szívleli, csak azért, mert az apa olyan, amilyen. Képzeld el, ha majd felnő a fiúcska, és orvos lesz belőle: Világ életében azt mutatták be neki, hogyan kell hálátlannak lenni, és hogyan kell kihúzni magunkat a szerethetőség listájáról. Már most, 13 évesen azt mondogatja, hogy ha ő felnő, a tanárnő lesz az az ember, aki hiába is megy hozzá segítségért. Tudod gyermekem, ha egyszer megfogan az egészségtelen gondolat, és nincs, aki orvosolja, az meg is valósul! - nézett maga elé a bácsi, mint aki leélt életében keresgél valamit.
- Tehát úgy gondolja, hogy a szeretet egy láncreakció? - próbáltam beszélgetésünket nem megszakítani, mert tudtam, Kálmán bácsi csak folyamatában tud gondolkodni.
- Figyelj, mutatok valamit! - indult a nővérszoba irányába.
- Szomjas vagyok, szeretnék egy kis vizet, de nem találom a vízcsapot. - toppantott be a kávézgató személyzet közé.
- Menjen a p… ába, - kérjen a betegektől! - utasították el durván.
- Kérem szépen, hol találom a vízcsapot? - tért vissza szobánkba.
- Van magának kölke? Na, kérjen tőle! - mérgelődött egyik betegtársunk.
- Látja fiam? - erről beszéltem. Kovács Kálmán vagyok! - nyújtotta kezét (zavart tekintettel), bemutatkozásra.
- Örvendek a szerencsének! Ballos József vagyok! - mutatkoztam be, aznap talán már tizedik alkalommal.
- Szomjas vagyok, segítene? Melyik a vízcsap? - nézett rám ismeretlenként.
- Kér egy kis kólát?
- Örömmel elfogadom. - zökkent vissza régi formájába.
- Mondja, magát nem zavarja ez a vénember? Egész éjszaka nem lehet tőle aludni, mert mindig keres valamit. Egyébként maga rontja el, mert állandóan beszélget vele, és mástól is ezt várja el! - rivallt rám másik ágyszomszédom.
- Uram, engem az ön horkolása sem zavar, hiszen nem tehet róla. Kálmán bácsi pedig arra sem emlékszik, amit tíz perccel ezelőtt beszélgettünk. Hogyan lehetne őt elrontani?
- Megvan annak a magához való esze! Maga meg csak ne fogja pártját! - mérgelődött betegtársam, - morcosan fal felé fordulva.
- Szabadság! - rivallt fel Kálmán bácsi, és nyomába eredt az ajtó előtt elhaladó (szintén a kórházban fekvő), sárga köntösös hölgynek:

- Jó napot Kálmán bácsi! Erika vagyok! - üdvözölte kedvesen a kis hölgy.
- Ja, igen… tudom… már emlékszem! - mosolygott az idős úr.
- Sétálunk kicsit? - kérdezte Erika.
- Hmm, így is lehetne… - gondolkodtam el magamban.
- Hol van az a kötözni való bolond? - toppantott be a nővér.
- Erikával sétál. - válaszoltam félve.
- Na… jó… hagyjuk kicsit, aztán amúgy is lekötözzük, mert zavarja a betegeket. - töprengett a nővér.
- Miért kell lekötözni? Nem közveszélyes, nem árt senkinek! - keltem ki magamból.
- Tegnap is megszökött, és nem talált vissza az osztályra. Ha eltűnik, a mi felelősségünk.
- No de, miért kell bepelenkázni? - értetlenkedtem tovább.
- Azért, mert lekötözve nem tud WC- re menni, de ez sem a maga dolga! - mérgelődött a nővér.
- Már megbocsásson, de annyian fekszünk ebben a kórteremben, - biztos tudnánk vigyázni rá. Szerintem mindenkinek lehetne pár perce, hogy odafigyeljünk egymásra… - gondolkodtam el.
- Na, én nem azért vagyok itt, hogy holmi bolondok után bolyongjak! - szólalt meg „horkoló úr. ”
- Vigyázzon rá a családja, - én pihenni szeretnék! - jött máshonnan is a válasz.
- Hmm, a szeretet valóban láncreakció… milyen igaza van Kálmán bácsinak! - dünnyögtem ismét magamban, aztán utánuk osonva hallgatózni kezdtem:

- Látja ezt a szép festményt? - mutatott a folyosó falára a kisöreg.
- Szép? - mosolyogva kérdezte Erika.
- Nézze csak kedveském! A művész lágy, finom színekkel dolgozott. Két angyalka fürdik a tóban, és arcocskájukról békesség, szeretet sugárzik. Ezt az érzést képen visszaadni, nem semmi!
- Hogy tehetnek ki ide, ilyen értékes festményt? - töprengett Erika.
- Szentem, ez kópia, de mégis több annál; valamit megmutat, figyelmünket felhívja az örök érvényességre, s mi mégis úgy megyünk el mellette, mint egy darab papír mellett. Hát persze… nem értheti mindenki… pedig de jó lenne! - sírta el magát az idős úr.
- Nem pityergünk! - csippentette arcon Erika, és kedvesen mosolygott hozzá.
- Kovács Kálmán vagyok! - esett vissza egy másik dimenzióba, ahol még biztosan élt a szeretet.
- Örvendek a szerencsének, Erika vagyok! - tanúsított nagy megértést az asszonyka.
- Mi már találkoztunk valahol. - jegyezte meg Kálmán bácsi.
- Igen, találkoztunk, mégpedig a szeretet, és a szabadság országában.
- Igen? - csodálkozott az úr.
- Bizony, hogy ott, és nagy megtiszteltetés volt önnel ott lenni! - takargatta könnyeit Erika.
- Na, vén trottyos, gyerünk az ágyba! - toppantott oda két nővér.
- Szabadságot a szeretetnek! - torzult el a beteg férfi arca.
- Gatyát levenni, megyünk pelusba, és egy kicsit lekötözzük! - utasítgatták.

- Ezek sem értik, hogy miről beszélgettünk. - szipogott, kis betegtársnőm.
- Pedig ha meghallgatták volna… - sóhajtottam.
- Kérem, mondják el az utókornak, hogy szabadság… szabadság a szeretetnek! - nézett vissza ránk Kálmán bácsi.
- Elmondom! - tettem hangos ígéretet.
- Ugye megteszi? - kérlelt könyörgő tekintettel, Erika.
- Bocsássuk útjára a szent akaratát! - nyeltem nagyokat, és mázsakő fájdalmú gondolataimmal, noteszem fölé hajoltam.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sors
· Kategória: Házi pályázat/ próza, novella
· Írta: luxin
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 21
Regisztrált: 1
Kereső robot: 52
Összes: 74
Jelenlévők:
 · Szati


Page generated in 0.0382 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz