Navigáció


RSS: összes ·




Házi pályázat/ próza, novella: Szabadság/ Unmei

, 194 olvasás, Daniev , 11 hozzászólás

Halál

A férfi a munkából tartott haza. Imádta az otthona családias hangulatát, ahol hét éves kislánya, és várandós felesége várta. Tisztességes, makulátlan életet élt a boldog, szürke hétköznapokban. A férfi teljesen új életet kezdett egy olyan városban ahol senki nem ismerte. Feleségével hamar a közösség egyik mintacsaládja lett. Kivétel nélkül jó véleménnyel voltak róla. Az a fajta ember volt, akire lehet irigykedni amiért neki besikerült az élet. Nem élt nagylábon, nem utazott luxusnyaralásokra, csupán rendesen élt. És a férfi ennek örült, nem is kívánhatott volna többet. Egyedül az öccse hiányzott régi életéből. Szerette, kisgyerekkoruktól kezdve mindent megosztottak egymással. A rosszat, a jót és a szépet egyaránt…
Mint mindig, most is nem sokkal hat óra után érkezett meg, de legnagyobb meglepetésére valaki a múltból bájos csevegést folytatott szeretett feleségével.
− Szia drágám, − köszönt az aranyszőke feleség széles mosollyal a száján. − Egy régi barátod látogatott meg.
A férj mosollyal üdvözölte Unmeit. Leült a fehér terítővel letakart asztalhoz, majd alaposan szemügyre vette a fekete ruhát viselő nőt.
− Rég nem láttalak − jegyezte meg a férfi. − Örülök, hogy felkerestél.
− Tudod, Unmei, a férjem már mesélt rólad.
− Valóban? − kérdezte aljasággal átitatott kedvességgel.
− Igen, volt egy japán étel, aminek a neve nem jut most eszembe, de említette, hogy te remekül el tudtad készíteni… Mi is volt az étel neve, drágám?
− Sukiyaki − mondta a férj.
Férfi hosszan Unmeire nézett.
− Nálunk otthon Japánban ez egy téli étel, amit alapvetően nem nehéz elkészíteni, de az édességét nagyon nehéz pont jóra csinálni. Ha túl édes, akkor ehetetlen, ha pedig kevés a cukor, akkor az étel varázsa tűnik el, − mondta Unmei, mint egy igazi háziasszony. − Fiatalon költöztem Franciaországba − fordult Unmei a feleséghez. − Ott találkoztam a férjeddel, és kötöttünk életre szóló barátságot, de ugyebár már erről meséltem.
A feleség mindvégig próbált kedves maradni, és jó háziasszonynak mutatkozni. Fogalma sem volt a férje, és Unmei közös múltjáról. Abban a hazugságban élte boldog házaséletét, hogy a férfi, és a csipkés ruhát viselő ázsiai nő régi jó barátok. A feleség elment, feltett egy adag kávét főni. Unmei és a férj az asztalnál maradtak, farkasszemet néztek egymással. A férfi nem tudta, hogy mitévő legyen. Unmei látogatása meglepetésként érte, de nem váratlanul.
− Az autómosó számláját, amit kértem, nem hoztad haza? − kérdezte a feleség a konyhasziget mellől. − Teljesen kiment a fejemből − mondta a férj nyugodtan. − Ha gondolod, visszaugorhatok érte. − A férfi nem tudta levenni a szemét Unmeiről. Valójában nem akart sehova se menni, kettesben szándékozott maradni az élő múlttal. − Nem ér rá holnap?
A feleség, kezében kávés tálcával tért vissza az asztalhoz.
− Akkor elmegyek én érte, úgy is be kell mennem a gyógyszertárba, és a boltba − válaszolta a feleség.
A hat hónapos terhes kismama kézen fogta a kislányát. Mielőtt elhagyta a házat, az ajtóból még visszapillantott az asztal felé. Furcsa érzés hasított belé, ahogyan látta a férjét, és Unmeit mereven ülni. A férj fél pillantást vetett szeretett családjára.
A kávé gőzölgött az asztal közepén. Egyetlen egy szót sem szóltak egymáshoz, amíg meg nem hallották, hogy a feleség beindítja a kocsifelhajtón álló családi Fordot, és el nem hajt vele. Villámcsapásként haltak ki a színek a középosztálybeli házban, csak a fekete - fehér maradt. A levegő fojtogatóvá vált a köztük lévő feszültségtől.
− Kedves feleséged van, remekül elbeszélgettünk. Elmesélte, hogy hol voltatok nyaralni, mutatott képeket a kislányod születésnapi zsúrjairól, és még az ultrahangfotót is láttam, ami a fiadról készült a múlt héten. A lányod hasonlít rád − törte meg a csendet Unmei. − Tisztes, boldog életet élsz. Igazi mintapolgár lettél. Bájos dolog, hogy meséltél a nejednek rólam, bár nem gondolod kicsit perverznek?
− Egy dologért meséltem rólad, mert tudtam, hogy egyszer meg fogsz jelenni. Bármennyire is törékeny nőnek látszottál, valamiért mindig úgy éreztem, találkozni fogunk. Soha senki iránt nem tápláltam ilyen gondolatokat a múltamból, kivéve téged. Kevés ember képes elkészíteni a tökéletes sukiyakit, ami pontosan olyan édes, amilyenek lennie kell. Természetesen a legtöbb dolog hazugság volt amit a feleségemnek meséltem rólad v, de ami a személyedet, és a főzőtudományodat illeti, arról csakis az igazat mondtam.
Unmei elővette a piros Marlborloját, és kövekkel díszített, piros öngyújtóját.
− Kérsz? − Kérdezte a nő.
− Már leszoktam nyolc éve.
− Megengeded? − Unmei kezében tartotta a Marlborlot. − Mégis csak várandós a nejed, és kisgyerek is van a házban.
− Csak nyugodtan − felelt a férfi büszkén.
Unmei meggyújtotta a cigarettáját.
− Nem hittem volna, hogy valaha is abba fogod hagyni. Napi két és fél doboz… Milyen cigit is szívtál?
− Phillip Morris.
− Mindig elfelejtettem a nevét. De a füst szaga szinte még mindig az orromban van. − Unmei hosszan beleszívott a cigarettájába. − Akárhányszor, miután megdugtál, az ágyban rögtön elszívtál egy Philip Morrist, a csikket pedig elnyomtad a karomon, mert szexinek találtad.
A nő lassan, tisztán ejtett ki minden egyes szót. A kávé pedig tovább gőzölgött az asztalon. Unmei minden egyes pillanatot kiélvezett, amire oly régóta vágyott, és tudta, hogy a lényeg még csak most fog következni.
− És nem csak az ágyban szívtál Philip Morrist… Azon az estén is azt szívtad, mikor egy kötélen lógva kellet végig néznem…
Unmei nem mesélte tovább a véres estét, ami kiölte a színeket a világából.
− Mit vársz tőlem, Unmei? Mit mondjak? Ami elmúlt, azon nem tud senki változtatni. Mindketten teljes mértékben tisztában vagyunk azzal, hogy a sérelmekre csak egyetlenegy megoldás létezik.
Unmei arcán ördögi mosoly jelent meg. Elnyomta cigarettáját, majd elővette a ruhája alól a combjához szíjazott berettát, és az asztalra helyezte a fegyvert. A férfi azonnal felismerte az aranyszínű markolatú pisztolyt. Arca megfeszült, mikor látta régi fegyverét, amit azon a bizonyos estén használt. Tisztán emlékezett, hogy a kedvenc pisztolyát az öccsére hagyta. Nem értette, hogy a nő miért teszi az asztal közepére. Először valami egyszerű trükkre gondolt, de aztán látta Unmei arcára kiülő nyersséget.
− A pisztolyod− mondta Unmei. − Gondolom emlékszel rá.
Férfi megőrizte hidegvérét.
− Ezzel ölted meg az öcsémet? − kérdezte a férfi.
− Nem, ő közel sem volt annyira fontos, mint te. Néhány héttel ezelőtt északon, egy bárban iszogatott, mikor lábon lőttem. Mint te is tudod, mindig hangos ember volt, és amikor találkoztam vele, akkor utcákon keresztül lehetett hallani, ahogyan ordított. Csúszott-mászott, mint egy haldokló patkány. Könyörgött az életért.
− Örömmel hallgattad? − kérdezte a férfi.
− Igen.
A férfi egy pillanatra lehunyta a szemét.
− Mikor meguntam a szenvedését, fogtam egy kalapácsot, eltörtem a kezeit, a bal lábát, majd tovább hagytam szenvedni a koszos padlón. Egészen addig, amíg el nem hallgatott örökre. Aztán kocsiba ültem, és lejöttem ide hozzád, a napfényes délre.
Unmei nem vette le tekintetét a férfiról.
− Nem félsz, hogy felveszem a fegyvert, és szétloccsantom az agyadat? − szólt a férj. − Nem tanácsos olyan elé tenni egy töltött berettát, akit meg akarsz ölni.
Unmei nem válaszolt, de tekintete Mindent elárult arról, hogy egyáltalán nem fél. A férj nem értette, miért tette oda a fegyvert.
− Nézz a szemembe, és ölj meg − mondta Unmei.
A férj tekintetében már közel sem volt meg a régi, gyilkos ösztön. Elmúlt belőle az, ami Unmei szemeiben csillogott.
− Te már közel sem az vagy, aki voltál − mondta férfi.
Unmeinek nem kellett megszólalnia, hogy mély egyetértését fejezze ki a férfival. A férfi nem ezt a nőt ismerte, nem ugyanaz a személy volt, akit kötélre kényszerített. Az elmúlt hosszú évek során folyamatosan nyakán érezte a fojtogató érzést. Könyörgött a férfinak, hogy ne ölje meg a családját…

A férfiből lánya születése által kihalt a kegyetlenség, úgy Unmeiben megszületett a vitathatatlan bosszúszomj. Rengeteg éve nem látták egymást, mindketten megváltoztak, de közös múltjuk elszakíthatatlan köteléket húzott köztük.
− Szóval, mi legyen? − kérdezte a férfi. − Gondolom felesleges felajánlanom, hogy az emeleten lévő sporttáskát teletömöm annyi pénzzel, l, amennyivel bárhol új életet kezdhetsz. Megfoghatnád a pénzt, bocsánatot kérnék, és egész egyszerűen mindenki élne tovább. Az eljövendő múltat pedig hagynánk − mondta a férfi ironikusan.
− Emlékszel mikor azt ígérted, hogy amennyiben önként átdugom a fejemet a hurkon, akkor megkíméled az életüket? Reménykedtem, hogy soha nem fogsz megtalálni. A pénzből, amit elloptam tőled, új életet kezdtem. Reméltem soha nem fogsz megtalálni, de egy tavaszi estén megtaláltál − Feketére festett körmeire pillantott. − De megtaláltál és bosszút álltál. Mikor végeztél a lányommal és ott hagytál a kőtelen hátra bilincselt kézzel, megfogadtam, hogy nem halok meg.
Unmei szája szélén mosoly jelent meg. Nem volt kérdés, hogy ezen a nyugodt, téli kora estén pont kerül közös történetükre. A férfi tisztán ismerte az élet törvényét. Csak azt nem tudta biztosra, hogy Unmei miért tette elé a régi fegyverét. A kávé közben elkezdett langyosodni.
− Kérdezhetek valamit? Gondolkoztál már azon, hogy a bosszúd után mit fogsz csinálni? − A férfi félpillantásokat vetett régi pisztolyára. − Miután megölted az öcsémet, hajtott a vágy, hogy legyere délre, és felkutass engem. De akkor mi lesz, mikor velem is végeztél?
A férfi belül egyre feszültebb lett, érzelmet akart kicsikarni Unmeiből, de a nő arcán semmilyen érzelem nem jelent meg. A csendben a férfi lelkében pedig egyre hangosabban kezdett el motoszkálni a „miért? ” kérdés. Miért van előtte a pisztoly?
− Két golyó van jelenleg a berettában − mondta keserű mosollyal Unmei.
A férfi tekintete a fegyverre szegeződött, majd váratlanul a kezébe vette. Tíz éve nem fogott a kezében lőfegyvert, teljesen el volt szokva a felemelő érzéstől, amit a beretta tudott neki adni. Unmei pedig továbbra is rezzenéstelen, elégedett arckifejezéssel nézte a férfit. Csak a ravaszt kellett volna meghúznia, hogy tovább folytassa felépített életét. Ekkor Unmei egy telefont vett elő, és az asztalra helyezte. A nő arcán mámorító arckifejezés terült el.
− Miért tetted oda azt a telefont? − kérdezte a férj, és a szája megremegett.
− Lehet, hogy fizettem valakinek, hogy írtsa ki éjszaka a családodat − mondta sejtelmesen Unmei. − Két golyóval van töltve a pisztoly. Tudom, hogy túlságosan is gyenge lettél ahhoz, hogy gyilkolj ebben a házban. De azért bebiztosítottam magam, hogyha véletlenül elég tökös lennél ahhoz, hogy végezz velem, akkor te, és a családod ne éljétek túl az éjszakát.
A férfi először azt hitte, Unmei blöfföl, de mikor a nő elővette az aranyszínű töltényt, a férj egy csapásra kétségbeesett.
− Mit akarsz azzal csinálni? − kérdezte a férj.
Unmei még jobban kezdte élvezni a felemelő érzést.
− Még nem tudom.
− Ne szórakozzál már, baszd meg…
− Mert, mi lesz? − kérdezte Unmei.
A férj nem tudott válaszolni.
− Furcsa, mert erről a kis töltényről mindig az az este jut eszembe, mikor a saját kezemmel kellet megkötnöm azt a kurva kötelet, és a nyakamat átdugni a hurkon. Közben azt reméltem, hogy tartod a szavad, és megkíméled a gyerekem életét… Most pedig a golyóról az jut eszembe, hogy mire is használjam. Esetleg lőjelek le vele, vagy várjam meg a feleségedet, és lőjem tarkón? Esetleg tartsam meg valaki másnak? Ha szeretnéd, segíthetsz eldönteni…
A férfinek, aki soha nem sírt, hirtelenjében könnyek jelentek meg szemeiben. Kisgyerek módjára kezdett el könyörögni Unmeinek. Tudta, hogy nem blöfföl, ezért megalázkodott az elmúlás istennőjének.
− Mondd meg, mit akarsz, és megteszem. Csak mondjad, bármit megteszek, csak könyörgök, őket hagyd békén.
A férfi leborult a nő fekete bőrcsizmái elé, majd tovább folytatta a könyörgést. Unmei arcán egyszerre jelent meg a szánalom felsőbbrendűsége, és a tökéletesen édes harmónia.
− Csak két dolgot kell tenned − Unmei lágyan belesimított a férfi fekete hajába. − Megbízni bennem.
Unmei kezébe vette a pisztolyt, és a magatehetetlenül vergődő férfi szájába nyomta, aki engedelmesen nyitotta ki a száját. A nőben lejátszódott a huszonkét évvel ezelőtti éjszaka fordított változata, mikor ő könyörgött a férfinak.
− Fogd meg a pisztolyt − mondta Unmei. − És bízzál bennem, hogy megkímélem a feleséged és a gyereked életét.
A férfi megfogta, ahogyan a nő kérte. Unmei teljesen átvette az irányítást, a dicső bosszújának pillanataiban úszkált.
− Nem kérek mást tőled, csak azt, amit te kértél tőlem. − Ismét kezébe vette az aranygolyót. − Ha megteszed, akkor ígérem, hogy megfontolom a használatát. − Visszatette a töltényt az asztalra.
A férfi szólni akart, de Unmei ujjával csendre intette. A nő csendet akart, mélyen a férfi szemében úszott a kétségbeesés színtelen tengerében. A hatalom megrészegítette a nőt, a pokol, és a menny közt liftezett. Teljesen elveszett a pillanatban. Huszonkét év az életéből. Kétszázhatvannégy hónapon át várt erre a momentumra, hogy bosszút álljon sorsbeli ellenségén. Még egyszer, utoljára egymás szemébe néztek, majd a férfi a könyörület reményében meghúzta a ravaszt. A férfi elterült a padlószőnyegen, a fehér terítőre vérfoltok fröccsentek.
Unmei fekete-fehér világára a bosszú vörös patakja folyt. Percekig nézte a holttestet, először örömöt, és megkönnyebbülést érzett, ami hamar feledésben merült. Telefonjához nyúlt. Elgondolkozott rajta, hogy elindítsa-e a hívást, vagy sem. Legyen-e olyan, mint a férfi volt, és hazudjon? De nem tette. Nem akart olyan mélyre süllyedni, mint a padlón heverő szörnyeteg. A hívás, amit a bérgyilkoshoz intézett, mindössze annyiból állt, hogy „nem”, majd le is tette a telefont. Az aranygolyóban gyönyörködött. Éveken át ez jelentett neki mindent, bosszúja jelképének tartotta a töltényt, ami már semmi jelentőséggel nem bírt a férfi halálával. A pisztolyt kivette a holtest kezéből. A maradék egy golyót kivette belőle, és helyére az arany töltényt vette. Keze és csizmája véres volt. Elhagyta a házat.
Hatalmas pelyhekben esett a hó, és rövid idő alatt fehér takaró borította be a talajt. Unmei a véres kezét nézte, ahogyan befedték a hópelyhek. Rengeteg érzelem szabadult fel a nőben. A megpróbáltatások utáni vihar bekebelezte. Beteljesítette a bosszúját, a fájdalom elmúlt. Már csak egy dolog volt hátra.
Az aranygolyóval töltött pisztolyt a fejéhez szegezte, majd meghúzta a ravaszt. A golyó azonnal végzett Unemivel. A hótakarót vörösre festette a nő vére. Végre kiszabadult a kötélből és megtalálta szabadságát.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Halál
· Kategória: Házi pályázat/ próza, novella
· Írta: Daniev
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 43
Regisztrált: 13
Kereső robot: 62
Összes: 118
Jelenlévők:
 · BFanni
 · gazzo
 · Horváth István
 · Kankalin
 · lyanoka
 · PiaNista
 · Sutyi
 · Syringa
 · Szati
 · Theodor
 · valdan
 · zsoloo
 · Zsolti


Page generated in 0.054 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz