Navigáció


RSS: összes ·




Házi pályázat/ próza, novella: Szabadság/ Út a Paradicsomba

, 213 olvasás, Pacsirta , 13 hozzászólás

Ezek vagyunk

Először Omar bácsival jöttem ki a tengerpartra. Ott ismertem meg őt a menekülők konvojában, amikor magamra maradva, egyedül hagytam el szülővárosomat. Most Törökországban vagyunk, egy menekülttáborban. Neki itt van az egész családja, gyerekei, unokái. Omar bácsi mégis törődik velem, pedig igen nagy a család, sokan vannak, mégis jut nekem is egy csepp a szeretetéből.
Itt ültünk a parton akkor is, amikor először hozott ide. Csapkodtak a hullámok, és csak hallgattam, hogy zúg a tenger, mintha haragos lenne, habzó szájjal mormolt egyfolytában. Nagyon ellenségesnek látszott, félelmetes volt, de most más, most csendesebb, suttog kedvesen, mintha mesélne. Talán folytatja azt a mesét, amit Omar bácsi kezdett el, amikor ide vezetett.

Vigasztalt engem az Öreg, hogy ez a morgó tenger hozza el majd a szabadságot. Nem értettem, és féltem a háborgó, hatalmas erővel bíró víztől. Egyáltalán nem látszott barátságosnak, hogyan hozhatná ő el a szabadságot?
Most azonban békés, nyugodt, jó hallgatni csendes locsogását. Talán a túlsó partokat is látnám, ha nem lenne sötét, de éjszaka van, csak a csillagrengeteg látszik az égen, és a víz kedves locsogása hallik, itt a parton. Most el tudom hinni, hogy ott túl egy békés világ van, ott túl van a remény, ahol talán új életet kezdhetek, és esetleg meg tudok szabadulni a rettenetes emlékek béklyóitól.
Persze, idő kell hozzá, ezt magam is tudom, alig tíz éves fejjel.

*

Pillanatok alatt rohanták meg az emlékek. Hallotta a bombák robbanását, hallotta a géppuskák ropogását, látta a rettegést anyja és húgai szemében. Öcsi ordított az őrült zajban. Anya felkapta őt, őket meg utasította, hogy fussanak a pincébe. A házzal szemben, a hegyoldalban volt egy pincéjük, oda szoktak menekülni bombázáskor.
A húgai futásnak eredtek, ő még várt, hogy anyjuk is elinduljon öcsivel, de csak kapkodott még ilyen-olyan tárgyak után, amit meg akart menteni. Végül elindult, ő meg utána. Mert ő volt akkor a családfő. Neki kellett vigyáznia a többiekre, apja valahol a harcmezőn teljesített szolgálatot, ha életben volt még egyáltalán.
Akkor találat érte a szomszéd házat. Iszonyú volt a detonáció, rengett a föld is alattuk. Az ő házuk is romba dőlt. A ház eleje pillanatok alatt omlott össze, a húgait maga alá temetve. Majd újabb detonáció következett, s a házból már csak egy sarok maradt. Ő ki tudott mászni a romok alól, alig érzett fájdalmat, és nem is vérzett sehol. Anyját kereste. Meglelte gyorsan, mert a felső teste kilátszott a törmelék alól. Öcsit betemették a romok, a sírása is megszűnt. Puszta kézzel kezdte anyját kiszabadítani a romhalmaz alól. Azt sem tudta él-e, vagy már ő is halott, de rendületlenül dolgozott, és kaparta az omladékot, hogy kiszabadítsa. Egyszer csak a suttogására figyelt fel.
– Tarek, kisfiam! Hagyjál engem, vedd le a nyakamról a láncot, aztán fuss... menekülj!
– Nem hagylak, Anya! Nem hagylak, ne félj... – mondta, és gőzerővel dolgozott tovább.
– Tarek, fuss, menekülj!... – mondta még, egyre gyengülő hangon anya, majd meghalt. Oda ugrott hozzá, megfogta a kezét... a szeme láttára halt meg...

Hosszan ült ott mellette, folyt a könnye, azt sem tudta mit tegyen, hogyan tovább. Aztán ráébredt arra, hogy nem maradhat, el kell mennie innen, mert különben megőrül. Érezte, nem tud megbirkózni a hirtelen rá szakadt veszteséggel. Levette anyja nyakáról az ezüstláncot, kipattintotta a kis kerek medált, s benne volt anyja arcképe. A szívére szorította, majd a nyakába akasztotta, s tudta, hogy ezután ez a lánc a kis kerek medállal, ez lesz az édesanyja, ennyi maradt neki belőle. Futásnak eredt. Nem volt célja, nem tudta, hová, mindegy is volt, csak futott, mert futnia kellett. Futnia kellett az emlékeitől, a családjától, akik mind holtak voltak mögötte, futnnia kellett az életéért, pedig fogalma sem volt, hogy mit kezdjen vele.

Már túl volt a városon, amikor utolért egy menekülő konvojt. Sok ember gyalogolt, puttonnyal a hátán, vagy kisgyerekkel a nyakában. Ott találkozott Omar bácsival, és az a szárnyai alá vette, amikor megtudta, hogy minden családtagja halott.

*

Hirtelen ropogni kezdett a kavics a hátam mögött. Összerezzentem, azt sem tudtam hány óra van, és a menekülttáborban 10-kor kapuzárás.
Omar bácsi volt.
– Tudtam, hogy itt talállak! Látod, most milyen békés a tenger...
– Igen, olyan jó hallgatni a hullámok locsogását...
– Mindjárt kapuzárás, – mondta, miközben leült mellém – mindjárt mennünk kell, csak el akarom mondani neked, hogy holnap tovább maradhatsz itt, holnap neki vágunk a tengernek. Nem akarlak téged itt hagyni, hiszen nincs senkid, gyere velünk, fiam.
– De azt mondtad, Omar bácsi, hogy azért fizetni kell. Tudod, hogy nekem semmim sincs, senkim... és semmim...
– Éppen azért mondom, fiam. Gyere velünk, én kifizetem érted is az utat, nem hagylak itt!
Hirtelen tört rám az izgalom, utazunk, át a tengeren, Európába. Omar bácsi azt mondta, ott az élet maga a Paradicsom. Átöleltem az öreg nyakát, mérhetetlenül boldog voltam, hogy ennyire ragaszkodik hozzám, törődik velem. Olyan volt, mintha a nagyapám lenne.

Dög meleg volt a sátorban éjjel. Sokan voltunk, meg a meleg is beszorult, és nem nagyon volt lehetőség a szellőztetésre. Tizenketten aludtunk a sátorban. Körülöttem mindenki horkolt, vagy egyenletesen szuszogott, csak nekem nem jött álom a szememre.
Gondolatban már Európában jártam. Fogalmam sem volt, milyen? Még csak képeket sem láttam róla, pedig amióta Omar bácsi beszélt róla, oly sokszor néztem a városi újságosbódék kirakatában a képeslapokat, kerestem, kutattam, milyen Európa, de inkább csak a tengerpartról készült fotókkal volt teli a kirakat, én meg nem is álmodhattam róla, hogy veszek valamit, ha csak egy újságot is, amiből megtudhatnék többet Európáról, mert nekem nem volt pénzem semmire.
A táborban enni is egyre kevesebbet kaptunk. Előfordult, hogy csak naponta egyszer adtak enni, de általában kétszer, de csak keveset. Akiknek pénzük volt, tudtak vásárolni maguknak élelmet, akinek nem volt, az meg éhezett. Alig vártam már a másnapot, hogy elinduljunk.

Megtapogattam a láncot a nyakamban, majd a medált is. Fogtam, szorítottam a kezemben, és imádkoztam. Aztán bekukkantott a Hold a sátor nyitott ajtaján. Gyorsan kipattintottam a medált és a fény felé fordítottam. Néztem, sokáig néztem édesanyám arcát... könnyek tolultak a szemembe, olyan távoli volt, alig tudtam vissza idézni az arcát, a hangját... már öt hónapja vagyok itt, öt hónapja nem várok semmit az élettől, mert nincs senkim, és semmim, és minden nap attól rettegtem, hogy Omar bácsi egy napon elmegy, a családjával együtt és én nem tudom mi lesz velem azután.
És most felcsillant a remény. Omar bácsi magával visz Európába, engem is... kinyílik egy új kapu előttem, amiről ugyan nem tudom, hogy milyen, de az Öreg szerint ott paradicsomi állapotok vannak. Talán járhatok újra iskolába, tanulhatok, és ha felnövök dolgozhatok, otthont teremthetek magamnak, és éheznem sem kell többé.
Anya, csak te leszel velem, csak te kísérsz utamon, itt a szívem fölött. Vigyázol rám, ahogyan kicsi koromban tetted? Vigyázol rám, hogy megtaláljam a helyem, hogy találjak új hazát? Vigyázz rám, édesanyám!...

Hajnaltájban aludtam el, így későn ébredtem. Omar bácsi ott ült a fekhelyén, azonnal talpra ugrott és a kezembe nyomott egy szelet kenyeret és egy pohár joghurtot.
– Itt a reggelid! Vigyáztam rá, egyél.
Hamar elnyeltem a reggelimet. Ezúttal, azzal sem törődtem, hogy a gyomrom szinte üres maradt, hiszen nagy nap ez a mai... az utolsó nap itt Törökországban... éjszaka utazunk a Paradicsomba...
Egész nap nagyon izgatott voltam, folyton arra gondoltam, hogy reggelre már Európában leszünk. Csak lófráltam le-föl és ábrándoztam.
Egyszer csak magához intett Omar bácsi. Azt mondta, menjek be vele a városba, sétálunk egyet.
Gyalogosan, elég messze volt a város, kóválygott a fejem, alig láttam már az éhségtől, egyszerre nagyot kordult a gyomrom. Omar bácsi is meghallotta. Éppen egy hot-dogos előtt haladtunk el, amikor megtorpant az Öreg, megkérdezte, kérek-e hot-dogot? Nagyot nyeltem, biztosan ő is észrevette, meg sem várta a választ. Kettőt vett, az egyiket nekem adta, amit azonnal falni kezdtem.
– Régen ettem ilyen finomat... – motyogtam két falat között. Mosolygott, ő nem ette a magáét, csak szorongatta a papírba csomagolt finomságot. Én viszont gyorsan elnyeltem, mint gólya a békát. A papírba még megtörölköztem, majd összegyűrtem s egy papírkosárba dobtam. Omar bácsi akkor szólalt meg újra.
– Kéred ezt is?
– Miért, neked nem kell? – kérdeztem vissza.
– Nem. Nem vagyok éhes – és nyújtotta felém a magáét. Mohón kaptam utána, és gyorsan felfaltam azt is. Végül megköszöntem, s hosszú idő után, először éreztem, hogy jóllaktam.
Azután még betértünk egy élelmiszer boltba. Ott tíz zacskó mentolos cukorkát vett Omar bácsi.
Amikor már az utcán voltunk, nekem adott egy zacskóval. Gondolatban számolgattam az unokáit. Kilenc unokája van, beleszámítva azt a tíz hónapost is. Tízet vett, tehát én vagyok a tizedik.
Könny szökött a szemembe, s hirtelen nagyon elszégyelltem magam. Nem lett volna szabad elfogadnom a másik hot-dogot. Azért adta nekem, mert látta, hogy éhes vagyok, pedig ő is éhes, hogy lehettem ilyen meggondolatlan, önző. Azután ezt neki is elmondtam, és bocsánatot kértem.
– Te még növésben vagy fiam, neked többet kell enned. Én már jobban bírom az éhezést, vén csont vagyok... Majd, ha már ott leszünk... keresünk munkát te meg én... ketten csak kiteszünk egy embert... amit keresünk, az meg a tiéd lesz. Tanulnod kell fiam, nagyon jó eszű gyerek vagy ám, látom én azt. Tanulnod kell!...

Délután mindenki csomagolt a két sátorban, ahol Omar bácsi családja volt elhelyezve. Én könnyen összecsomagoltam, csupán egy váltás fehérneműm, ingem nadrágom volt, azon kívül, ami rajtam volt. Azt is itt kaptam már a táborban, amikor behoztak egy kamion használt ruhát. Most összehajtogattam a ruháimat, és a nadrágba bele csavartam mindet, majd madzaggal átkötöttem jól az egészet, nehogy valami kiessen belőle, majd olyan hosszúra hagytam, hogy a vállamra tudjam venni. Ez lesz majd a párnám, ha egyáltalán alhatok valamennyit éjszaka.
Az ebédet délután négykor kaptuk, és mondták, hogy vacsora nem lesz, így én már alkonyatkor kimentem a tengerpartra. Megtapogattam a nadrágzsebben a zacskó cukorkát. Ez lesz majd a vacsoránk, megosztom Omar bácsival.
Leültem a parton, kavicsokat dobáltam a vízbe. Nyugodt volt a víz, a Nap ott messze, éppen most csobbant bele a tengerbe. Fölötte még egy ideig rózsaszínű volt az ég, de hamar homály borított be mindent. Egy hatalmas hajó úszott a távolból a part felé. Még sokáig fehérlett a sötét víz felett, majd szem elől tévesztettem azt is.

Nyolc óra felé gyülekezni kezdtek az emberek. Kilencre már iszonyúan sokan voltunk, de csónak még sehol. Elkezdtem megszámolni az embereket, kilencvenháromig jutottam el, s ebbe az apró gyerekeket nem is számoltam bele, de még mindig jöttek. Akkor Omar bácsi rám szólt.
– Ne kószálj el, maradj mindig itt mellettem! Lesz itt tumultus... hogy tudjak befizetni érted, ha elmászkálsz?
Láttam rajta, hogy izgatott ő is, így még izgatottabb lettem, de nem mászkáltam, ott maradtam mindig az Öreg mellett.
Tíz óra felé jöttek kamionnal, hoztak egy hatalmas gumicsónakot. Voltak hatan, hat nagy erős ember. Vízre tették a csónakot, majd sorba állítottak minket. Ketten szedték a pénzt, a többi viszont ügyelt a rendre. Akinek nem volt elég pénze azt rögtön kilökték a sorból. Odasúgtam Omar bácsinak.
– Fegyver is van náluk, láttad? – de az Öreg csendre intett, így hát hallgattam és figyeltem.
Már éppen Omar bácsi családjára került sor, fizettek és mentek a csónakba. Mi zártuk a sort az Öreggel. Amikor mi is a csónakon voltunk, akkor vettem észre, hogy már jócskán megtelt, alig találtunk helyet magunknak. Aztán mindig egy kicsit összébb szorultunk, mert még rengetegen voltak, akik fel szerettek volna jutni a csónakra.

Aztán kitört a veszekedés. Akik már a csónakon voltak, szóltak az embereknek, hogy ne jöjjön már több ember, mert nem férünk, meg el fog süllyedni velünk a csónak. Meg sem hallgatták, nem érdekelte őket a mi sorsunk, csak a pénz. Mondtam volna Omar bácsinak, hogy vissza kellene mennünk, ha mertem volna megszólalni. Nem mertem, csak tovább figyeltem, hogy mi történik.
Akkor hirtelen, egy asszony, kicsi babával, felugrott. Szólt a férjének, hogy menjenek vissza, mert így itt senki nem marad életben. Annak nem akarózott menni. A nő kilépett a csónakból és kiabált, hogy állítsák le az embereket, mert úgy vannak már mint a szardíniák a dobozban. Jött a legnagyobb darab ember közülük és lökdöste kifelé az asszonyt. Akkor már a férje is utána indult, kiabált, hogy ne bántsa az asszonyát. Neki is volt egy két éves forma gyerek a karján, meg még kettő nagyobbacska ment utána. Odament a pénzbeszedőkhöz, és kérte vissza a pénzüket. Akkor rögtön hárman közrefogták, és őt is lökdösték a felesége után, meg a gyerekeket is. Előkerültek a pisztolyok, ha nem engedelmeskednek, akkor lőnek, mondták. Nem kaptak vissza egy vasat sem. Az asszony már sírva kiabált, de semmit sem tehettek.
Annyi pozitív eredménye lett a dolognak, hogy leállították a beszállást, és belöktek bennünket a mély vízbe. Volt néhány evező, mások meg a kezükkel kezték lapátolni a vizet, és lassan elindultunk.

Torkomat szorongatta a sírás, ez a brutális jelenet óta, és most elengedtem magam, kitört belőlem. Minden fájdalmam, félelmem, aggodalmam ott összpontosult a torkomban, és nem tudtam visszatartani a sírást. Talán most sirattam el anyámat, a húgaimat, öcsit, édesapámat és a hazámat, amit soha többé nem fogok látni. Akkor ért el a tudatomig, hogy vége a régi életemnek, hogy soha, soha többé nem mehetek haza, nem vár otthon a családom... mert vége, végérvényesen vége a gyerekkoromnak.
Sokáig sírtam, telesírtam a kis motyómat, amit összecsavarva szorongattam a kezemben. Arra jó volt, hogy elnyelje a könnyeimet.

Amikor végre elapadtak a könnyeim, felnéztem az égre, hogy megkeressem, melyik csillag az édesanyám. De nem voltak csillagok, sűrű sötétség vett körül bennünket égen és földön, azaz a vízen. Messze, távol az ég alján apró villámok cikáztak. Az apró gyerekek biztosan elszenderedtek, elringatta őket a csónak, a felnőttek, akik tudtak, küszködtek az evezéssel, a többiek nagyokat sóhajtoztak. Vakon ringatóztunk a rettentő tenger közepén és senki sem tudhatta, hol vagyunk, merre tartunk, mert nem láttunk semmit a sötétben.

Egyszerre nagyot dördült az ég. Az apróságokat is felébresztette, többen sírva fakadtak. Nem sokára a szél is feltámadt. A hullámok egyre nőttek és hátukon dobálták a csónakot. A villámok már itt cikáztak körülöttünk és egyre gyakrabban dördült meg az ég, a szél erősödött. Kóválygott a gyomrom. Sokan hánytak is, s mivel úgy voltunk a csónakban, mint a szardíniák, egymást hányták le az emberek. Egyre nagyobb volt a kétségbeesés, a sírás, jajveszékelés, és egyre nagyobb hullámok dobálták a csónakunkat.
Ezt már én sem bírtam, éreztem, hogy hánynom kell. Mivel, ott ültünk Omar bácsival a csónak oldalának vetve a hátunkat, próbáltam megfordulni, hogy kifelé hányjak. Nehéz volt, annyira szorosan ültünk, hogy majdnem reménytelennek látszott. Omar bácsi próbált visszatartani.
– Ne fordulj meg, csak hányj itt... kieshetsz... nem tudod az egyensúlyt tartani, amikor már nagyok a hullámok... – akkorra már éppen sikerült megfordulnom, hánytam... éreztem, hogy az Öreg megfogta a lábszáramat erősen... nem láttam semmit, csak éreztem, ahogy egy nagy hullám a csónak alá nyúl... éreztem azt is, hogy nincs erőm, csak hánytam, öklendeztem egyre jobban... Omar bácsi fogta a lábamat erős kézzel... a hullám nagyot lökött a csónakon, s bár éreztem, hogy már többen is kapaszkodnak belém, próbálnak visszatartani, de a hullám erősebb volt náluk, lökött egy nagyot s én repültem néhány métert... közben sikolyokat hallottam, Omar bácsi a nevemet kiáltotta... aztán belezuhantam a tajtékzó habokba...
– Tarek... Tarek... Tarek... – hallani véltem... aztán megszűnt minden...


Reggel, a görög partokon, a parti őrség, egy tíz év körüli fiúcska holttestére bukkant. A kilétét nem tudták beazonosítani. A nyakában ezüst lánc lógott, a medálban egy elmosódott női arckép. A fiú zsebében fél csomag ázott mentolos cukorka volt, semmi egyéb.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Házi pályázat/ próza, novella
· Írta: Pacsirta
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 44
Regisztrált: 15
Kereső robot: 62
Összes: 121
Jelenlévők:
 · BFanni
 · ÉvIda
 · gazzo
 · Horváth István
 · Kankalin
 · lyanoka
 · PiaNista
 · Sutyi
 · Syringa
 · Szati
 · Theodor
 · valdan
 · vihar
 · zsoloo
 · Zsolti


Page generated in 0.0713 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz