Minden úgy volt, mint rendesen. Semmi különös nem történt. A villamosok jártak, a forgalom közepes erősségű volt, mint ilyenkor általában. Az idő kellemes, tizenkilenc fokos. Éppen kellemes volt egy zakó az ember hátán. Az ő hátán is volt egy. Egy kávébarna zakó - a Vörös Október Ruhagyár terméke -, éppen olyan, mint a pantallója. Jó viselet volt ez az öltöny. Bár nem volt éppen új, az erős szövet jól viselte az idő és a vegytisztító által elszenvedett gyötrelmeket, és ilyenformán egyáltalán nem tűnt viseltesnek. A zakó alatt vasalt homokszínű inget viselt, a felső gombot kigombolva hagyta, nyakkendőt nem vett fel: a sima vászon alatt erős kontraszttal vált láthatóvá ráncos bőre. Nem mintha bármi baja is lett volna az említett – egyébiránt haszontalan – ruhadarabbal, de valahogy a szokottnál is erősebben érezte fojtogatva magát.
Az éjszaka meggyötörte. Izzadt, erős nyomást érzett a mellkasában, és többször felriadt arra, hogy majd’ megfullad; mintha erős kéz fojtogatta volna. A nyomasztó éjszaka után, érthető módon nem kívánt semmit a nyaka köré. Gondolta, ezt majd a hóhér megteszi, ha úgy adódik, de ma reggel bizonyosan nem vet hurkot a saját nyakába.
Tehát az utcán, szép napsütésben ment, és nagyokat sóhajtva igyekezett az emlékeit és a tüdejét kiszellőztetni. A zakó zsebébe nyúlva rutinos mozdulattal fogta meg a cigarettát, és az öngyújtót. Egy padra ült, majd kivett a csomagból egy szálat. Túl tömörnek találta, ezért két ujja között kissé megropogtatta - egyik végétől a másikig -, majd a gyűrődéseket kisimította az így lazább szerkezetűvé igazított cigaretta papírján. Szája sarkába vette, és úgy gyújtott rá. Keserű volt. Románc. Utálta az ízét, az életére emlékeztette. Azt is utálta. Képtelen és ellentmondásos szituáció volt ez, napról napra, s az ébrenlét ideje alatt óráról órára ismétlődően; a vágyakozás, és az undorral telt kielégülés. Ezt valahogy őszintének érezte, életszerűnek. Nem tudott kitörni, és nem volt már igazán erős elhatározása sem, csak folyt az idő árjával együtt, élő uszadékként Kronosz vad, és megállíthatatlan folyamán. A második, harmadik slukk már nem is volt olyan rettenetes, minden alkalommal újra hozzászokott, akár csak a veréshez, pofonokhoz. Egy ideje már nem ütlegelték, de még élénken élt emlékezetében, azóta is rendszeresen bevérző veséjében, és örökké nyilalló, rosszul összeforrt bordáiban.
Arcát mély, vágásszerű barázdák szántották, homlokán megállapíthatatlan, minden irányú gyűrődések élték a mimikával együtt szimbiózisban életüket. Nem volt kedve. Mármint semmilyen, sem jó, sem rosszkedve nem volt, minden hullámzás elsimult benne. Valójában már nem is igen volt ő maga sem, csak egyhangú, változást nem igénylő mindennapi szokások manifesztációjaként jelent meg ebben a dimenzióban.
Néha megjelent itt-ott a városban. Ritkán, amikor az emberek beszélgetéseiben, mintegy említés erejéig szerényen felbukkant, - olyan szerényen és hangtalanul, miképp az utcán szokott – mivel kilétét homály fedte, találgattak felőle. Egyesek szerint valami tanár volt, egy ritka, speciális műszaki terület ismerője. Néhányan szomorúnak látták, többen azt mondták róla, bolond, és megérdemli a sorsát, mert lázadt. Voltak, akik titkon rokonszenveztek vele, de ezt igazán nem merték volna megemlíteni társaságban.
Ő azonban erről mit sem tudott, nem volt semmilyen társaság tagja, barátai nem voltak már régen, ismerősei is letagadták – igaz, már nem is keresett semmiféle társaságot. Némán szemlélődött, nem érintkezett semmilyen módon a többi emberrel. Nem volt része a körülötte lévő világnak, csak egykedvűen elviselte annak jelenétét. Felismerte az igazságot, a személyes igazságát; szenvedései és magánya kikristályosította benne, hogy e világi létének nincs, és nem is lehet célja. Még nem tudta, hová, de ide biztosan nem tartozott. Átutazó volt, aztán egyszer csak többé nem látták.
|
Online látogatók:
Látogató: 110
Regisztrált: 2
Kereső robot: 24 
Összes: 136
Jelenlévők:
