Navigáció


RSS: összes ·




Házi pályázat/ próza, novella: Szabadság/ "Szabadság" Skatulyák

, 116 olvasás, SusanWinter , 6 hozzászólás

Segélykiáltás

Victoria Usher kis túlzással utálta az osztályfőnöki órát. A gondolat, hogy negyvenöt percet kell az osztályfőnökével egy zárt légkörben töltenie, kifejezetten kiakasztotta. Habár ez teljesen nyugodt arcvonásain cseppet sem látszott. Előtte a nyitott vonalas füzete a következő történelem óra jegyzeteit taglalta. Egészen pontosan Napóleont. Közben igyekezett lelkesen beleolvadni a falba. Ugyanakkor nem sokat segített, hogy a fal fehér volt, ő pedig talpig feketében ücsörgött a jobb szélső padsor utolsó padjában. Mellette a padtársa szintén tanult, csak ő épp biológiát.
A 45 percből kerek 30 perc így is telt el. Végül Victoria megunta az évszámok folyamatos ismétlését, hiszen mindig mindent tudott történelemből, ezt a tantárgyat mindig is szerette, és ha valaki megkérdezte volna tőle, akkor ő saját magát 10 év múlva régészként tudta volna egyes egyedül elképzelni. Igaz ő már gyerekkora óta ez szeretett volna lenni. A régiségek mindig is érdekelték, és mindig szerette alaposan megnézni az ilyen dolgokat. Ugyanakkor volt egy hobbija is. Mások talán a korosztályából azt vágták volna rá, hogy szeretnek zenét hallgatni, vagy rajzolni, esetleg olvasni (persze ez alatt szigorúan a nem kötelezőként feltüntetett olvasmányokra gondoltak, esetleg tiniknek írt magazinok olvasásra) minden esetre kinek mi inge, úgy öltözködhet. Victoria ezzel szemben írni szeretett. Órákat el tudott tölteni úgy, hogy a füzete fölé hajolva körmölte az épp eszébe jutó sorokat, és közben agyában pergett az a bizonyos rendezői film, amit csak az írók látnak ott bent.
Még általános iskolában jutott el addig unalmas téli vagy nyári szünetbeli óráiban, amikor épp semmi dolga nem volt, hogy el kezdte egy épp kezébe akadó füzetbe kimásolni más írók műveit. Igazán akkor lepődött meg, amikor még hetedik osztályban–akkor talán úgy tizenkettő vagy tizenhárom éves lehetett– a tolla megbicsaklott azon a soron, amit épp leírt és csakhamar a saját agyában testet öltő alakok kezdtek életre kelni a papíron. Végtelen kék tengeren hajózó kalózok. Ez az emlék mindig eszébe jutott és mindig megmosolyogtatta. Annak idején természetesen halványlila gőze nem volt, hogy milyen csodálatos élmény alkotni valamit. És milyen csodálatosan szabad közben az ember. Igen, szabad. Mert olyan tájakat járhat be, olyan városokba utazhat el, olyan tengereket szelhet át, és olyan erdőkön és mezőkön és hegyeken kell átküzdenie magát, amelyek egyetlen földi helyhez sem hasonlítanak. Olyan személyekkel ismerkedhet meg akiket ő maga teremtett, és akik igazán kibontakozni csak akkor tudnak, ha ő beszélteti őket, ha ő beszél velük. Sokszor még akkor is, ha párat ebbe a mostani világba száműzött.
Most is az alkotás öröme következett. Gyorsan hátra lapozott a füzetében, gyorsan végig simította a papírlapot, élvezve annak érintését a kezén. Ez folytonos rituálé volt mielőtt írni kezdett volna. Majd gyorsan tollat ragadott és körmölni kezdett. Csakhamar gyönyörű dőlt betűs kék tintával írt betűk hálózták be a hófehér papírlapot. Felette a füzet margóján még apróbb betűkkel írt gyors jegyzetek. A karakterek kinézetéről emlékeztette, hogyan is néz ki az, akit éppen leírt, vagy csak felskiccelte annak a teremnek a vázlatát, ahol éppen tartózkodnak a karakterei, és hogy ki merre megy tovább.
A negyvenedik percben, az élesen csattanó hang térítette magához. Az osztályfőnöke: Mindig Misszisz Mű Bájmosoly ezúttal kimeredő szemekkel és összeszorított ajkakkal meredt rá, ami csak még rondábbá és ráncosabbá tette. Festett szőke haja élettelenül fityegett a fejére tűzve, és apró barna szemével kifejezetten primitívnek, szinte már majomszerűnek hatott. Nem volt fiatal, és mindig sportos ruhákban járt. Lett légyen épp ő volt az iskola tesi tanára. Akinek mily szégyen, nem egy tesit kifejezetten szerető osztálya volt. Victoria legalábbis úgy vette észre, hogy az osztálytársaival egyetemben ő is „el van”. Mint az átlagos kamaszok.
–Victoria Usher jöjjön csak ide az első padba! Beszélnem kell magával. – Victoria döbbenten pillantott körül. Osztálytársai kérdő pillantásokkal néztek vissza rá. Senkivel nem volt komolyabban szoros beszélő viszonyban, talán csak pár emberrel. És most ők is aggódva pillantottak rá. Ő maga pedig hiába is tudta, azon kívül, hogy notóriusan feketét hord, semmi egyéb bűnt nem követett el. De hát még csak nem is villant ki se a feneke, se a melle a ruhából. Arra mindig is ügyelt, hogy soha ne járjon olyan ruhában, ami többet mutatna belőle. A fekete pedig régen is a kedvenc „nem színeihez” tartozott. Szóval nem értette mi végre, hiszen még a zenekaros póló se egy agresszívabb bandát ábrázolt. Minden esetre kihúzta az asztal előtti padhoz tartozó széket, leült, és nyugodtan maga elé helyezte karjait az asztalra. Várta, hogy a ruhái miatt leszidják, csak mert nem akar úgy öltözni, mint a többiek. Talpig pasztellszínekbe, amiktől mindig is hányingert kapott. Vagy rózsaszínbe. Erről mindig az a vicc jutott eszébe, hogy de végül is kifordítva mindenki rózsaszín. Minden esetre elfojtott egy futó mosolyt, és az osztályfőnökére szegezte barna szemeit, és a füle mögé simított egy természetes barna tincset. Majd ujjai a ruhái alatt rejlő pentagrammra kulcsolódtak. Közben tekintete a falon lévő keresztre, na meg a mellette lévő Luther-rózsára siklott, majd vissza az ofőre. Nem. Ez a kis medál sem volt szem előtt. Közben szíve épp ki akart törni a bordái közül. Ezúttal mivel vonhatta a fejére az osztályfőnöke haragját? Merthogy Misszisz Mű Bájmosoly dühös volt, az látszott az arckifejezésén, miként az is, hogy most jól bele fog kötni.
–Szeretném hallani, maga szerint miért hívattam ki? –Victoria töprengve lebiggyesztette az ajkát, és lassan megrázta a fejét. Utálta a macska-egér játékot. Egyébként meg nem volt gondolatolvasó, sem pedig látnok. És attól, hogy ezt válaszolja, minden bizonnyal az ellenőrzőjébe történő beírás lehetősége állította meg. Soha nem balhézott, és soha nem szólt vissza egy tanárnak sem. De most össze kellett szorítania a fogát. Szinte már nyílt provokációnak vette a kérdést, és ezért nem válaszolhatott. Nem engedhette meg ennek a büdös picsának – igen, gimis osztályfőnöke ebben a pillanatban minősült le az adott jelzővé – hogy elégedetten beírhasson végre az ellenőrzőjébe. A gondolatra immár a kezeit is ökölbe szorította.
–Nem tudom. – vont lassan vállat. – De gondolom a ruháim végett.
–Nem. – csak pár perc hallgatás után szólalt meg éppen a gimis ofő. –Beszélnem kell magával arról, amit írt. –Victoria egy pillanatra megdöbbent, majd olyan érzése támadt mint akinek a talpa alól kirántották a talajt. És most a zuhanás előtti pillanatokban súlytalan lebeg a semmiben. Még is hogy a francba került az az írás a kezébe? A halk susogás, ami végigszaladt az osztályon, szinte el sem jutott a tudatáig.
–Már megbocsásson, de honnan…
–Elkértem az irodalom tanár úrtól. –csücsörített és meregette tovább a szemeit Mű Bájmosoly tanárnő. – Kiemelten hangsúlyozom, hogy nem szeretném, ha ennek az irományának folytatása lenne!
–Tessék? De hát… kitől… –a barna szempár hirtelen kerekedett el. 3 nappal ezelőtt adta át az irodalom tanárának átnézésre. Úgy megdöbbent, hogy még később is kapcsolt, mit mondott az osztályfőnöke. A francba, morogta magában természetesen.
–Megmondtam, nem szeretném, ha folytatná! Egy ilyen korú fiatal lánynak, a szerelemről, a szeretetről, a szép dolgokról kell és lehet csak írnia. Nem pedig „ilyesmikről”. –karmolta az idéző jelet a levegőbe az osztályfőnök.
–De azok baromira nem érdekelnek. –jegyezte meg Victoria maga előtt össze kulcsot karokkal, és villámló barna szemekkel. –Ez meg csak egy krimi.
–Tessék. – a gondosan becsomagolt és bemappázott írást pedig a lány elé dobta, mintha csak valami véres rongy lenne. – Itt van, és megmondtam! Nem szeretném sem hallani sem látni a folytatását! Borzalom, amit leírt! – Victoria pedig nem tudta eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen. Most tényleg ennyire borzalmas lett? Ahogy lassan a kezébe vette az írását, és felkelt, olyan volt, mintha valaki alattomban gumivá változtatta volna a talpa alatt a padlót. Még rosszabb érzés az volt, hogy úgy érezte, céltáblává vált. –És nem szeretném, ha továbbra is fekete ruhákban járna!
Aztán megszólalt a csengő, mielőtt ő még visszaérhetett volna a helyére. Az osztálytársai persze elkérték azt, amit írt. És bármennyire is esküdöztek, hogy mennyire jó lett, nem érezte az őszinteséget a hangjukban. Dühös volt magára, hogy volt olyan ostoba és kiadta az írását a kezei közül, egy olyan tanárnak, aki csak két évig tanította. Csalódott. Félt. A lelkében pillanatok alatt eresztett gyökeret a paranoia tüskés virága. Az óra óta olyan érzése volt, mintha nyilvánosan a céltáblára szögezték volna. Ahogy lassan még mindig reszkető tagokkal sétált a folyosón, hogy lehetőleg kereshessen magának egy csendes helyet a gimi épületének alsó szintjein, szembetalálkozott az irodalom tanárával. Hirtelen nem tudta mit mondjon. A szemei tele lettek könnyekkel, folyamatosan azon kattogott az agya, miért adta oda? Igen, szerette volna, ha véleményezi, és igen, úgy gondolta, hogy nem árulja be az osztályfőnökénél. Komolyabb tanárnak gondolta, aki talán tudja értékelni egy kezdő író szárnypróbálgatásait. Végül nagy nehezen visszanyelte a könnyeit. Odasétált a tanárhoz, és megkérte, hogy beszélhessen vele.
–Tanár úr, miért adta oda az írásomat az osztályfőnökömnek? –kérdezte halk elhaló hangon. Mérges volt, ideges volt, és igen, ütni tudott volna. Ripityomra zúzni azt a tanárt ott előtte, amiért elárulta. Hát nem az lenne a dolguk, hogy támogassanak és tanítsanak? Legbelül üvöltött mérgében, dühében és elkeseredésében, mégis vasmarokkal kellett tartania az indulatait. Abból sem származna semmi jó, ha most leordítaná a fejét. Pedig mint író, teljes joggal küldhette volna le szálkás rozsdás vasszöges deszkán a pokolba az irodalom tanárát.
–Elvette az asztalomról, nem volt más választásom.
–Ő nem ezt mondta. Azt mondta, hogy elkérte. –jegyezte meg a lelkében újra felhorgadó haraggal. A másik tanár pedig nem tudott mit mondani. Victoria pedig elfordult tőle és ott hagyta. Nem kellett ahhoz nyomozónak lenni, hogy észrevegye egyik tanára se beszélt nyomon.
Eltelt egy nap. Aztán még egy. De egyszerűen azt érezte, hogy nem bír írni. Hogy megmérgezték azok a szavak. És persze az is megtörte a kedvét, hogy senkiben sem bízhat meg. Gyűlölte a tollat a kezében. Gyűlölte, amikor az ujjai a billentyűzetet püfölték. Magában is csak azon esküdözött, hogy soha többet senkinek semmilyen írást nem mutat meg. Természetesen az sem segített, hogy elterjedt az a pletyka róla, hogy az osztálytársait ölte meg az írásaiban. Ami természetesen nem volt igaz. Nem bírt senkivel se beszélni. Hiszen mit is mondhatott volna? Bocs, de tényleg nem nyírtalak ki az írásaimban? Ez még számára is morbidnak hatott, mintha bizonygatnia kellene a saját maga igazát.
A másik rémületbe akkor esett, amikor az osztályfőnökük összeszedte az ellenőrzőjüket, és félve nyitotta ki, amikor visszakapta, hogy ha beírja azt, hogy miket írogat, akkor talán komolyabb szidást kap a családja részéről is, amiért nem a tanulással foglalkozik így az érettségi előtt egy évvel. De semmi bejegyzést nem talált. Ugyanakkor még mindig nem tudott napirendre térni a dolog felett. Amikor is az egyik órán egy apró kis papírdarab landolt az asztalán. Ő pedig gyanakodva felpillantott, a matek tanár nem látta-e a mozdulatot. Az épp nem oda figyelt, nagyon lekötötte a szerkesztés, amit bemutatott a táblán, úgyhogy lehetőleg ne törjön le a babarózsaszín műkörme, addig is gyorsan szét hajtotta az üzenetet és olvasni kezdte.
„ A tanárnő pszichológushoz akar küldeni. ”
A kijelentés megdöbbentette. Aztán felpillantott és egy pillanatra látta, ahogy az előtte ülő osztálytársa hátra sandít a válla felett. Ő pedig gyorsan egyetlen kérdést körmölt a papírra.
„Miért? ”
A következő mozdulata egy finom bökés volt az osztálytársa háta közepére a tollának a gombjával. Amikor pedig ő hátra fordult gyorsan átadta az üzenetet neki. Csak hogy pár perccel később ugyanaz a cetli egy másik társaságában érkezzen vissza a padjára.
„Azért amit írtál. Csak hallottam egy beszélgetést, amiben téged emlegetett, hogy ha nem fejezed be, akkor pszichológushoz fog küldeni. ”
Victoria szemei elkerekedtek.
„Semmi bizonyítéka sincs azt illetően, hogy folytattam-e az írást. Természetesen folytattam. Majd azt nézem ám meg, hogy egy ilyen borsónyi agyú liba megállít. ”
Mérgesen az ajkába harapott. Nem volt teljesen igaz, amit leírt. Amiatt az affér miatt már lassan egy hónapja nem volt képes semmit sem leírni.
Egy hónapja telt úgy, hogy börtönben érezte magát a saját fejében.
Ugyanakkor szórakoztatta is a gondolat, hogy ha osztálytársa esetleg köp a tanárnőnek, akkor a hamis információt fogja vele közölni. Ezért fogta és visszaadta a levélfecnit az előtte ülőnek. Hosszú hetek után először most mozdult meg a lelke mélyén újra valami. De ő még mindig nem érezte az erőt magában ahhoz, hogy újra írni tudjon.
Jobb híján csak az egyik frissen felfedezett detektívregényt olvasta. „A sátán kutyáját”. Amit még az órákon is alig akart letenni. Annyira lekötötte a cselekmény és a karakterek. Elméje pedig közben pihent és gyógyult is. Mindezek mellett továbbra is ugyanúgy öltözködött és most már tartott egy tartalék füzetet is a táskájában, arra az esetre, ha a napok óta az agyában mocorgó ötletmagocskák szárba akarnának szökkenni. Miként szárba is szökkentek. És hamarosan újra megtapasztalhatta az alkotás szabadságát. A kis füzet végére –ami egyébként szánalmasan gyorsan betelt– a következő két idézet került:

„Ha mi árnyak nem tetszettünk,
Gondoljátok, s mentve tettünk:
Hogy az álom meglepett,
S tükrözé e képeket.
E csekély, meddő mesét,
Mely csak álom, semmiség,
Nézze most el úri kegy,
Másszor aztán jobban megy.
S amint emberséges Puck
A nevem: ha megkapjuk,
Hogy most kímél a fullánk,
Jóvátesszük e hibánk,
Máskint a nevem ne Puck
Legyen inkább egy hazug.
Most uraim, jó`tszakát. -
Fel, tapsra hát, ki jó barát,
S Robin megjavitja magát. ”
/William Shakespeare/

„Az ember az agynak nevezett kis kupolaszobáját igyekezzék olyan bútordarabokkal megrakni, amelyeket valószínűleg használni is fog, a többit tartsa csak a könyvespolcán, ahonnan leemelheti, ha szükség van rá. ”
/Conan Doyle/

És miközben leírta ez utóbbi idézetet, egy pillanatra eltöprengett. Milyen reakciót váltott volna ki az, ha a fantasy történeteit olvassa el az osztályfőnöke. Minden bizonnyal azonnal nevelő intézetbe záratta volna azon indokkal, hogy: a; „fiatal hölgyek nem állnak kalóznak és nem lóbálnak vért harmatozó kétkezes pallosokat az őket megkaparintani akaró férfiak nyaka felé. ” b; „Nem járnak talpig feketében. ”
A gondolatra hangosan felnevetett, mire a suli számtech termében többen is lepisszegték.


Megjegyzés: 2017. szeptember 17.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Segélykiáltás
· Kategória: Házi pályázat/ próza, novella
· Írta: SusanWinter
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 21
Regisztrált: 1
Kereső robot: 51
Összes: 73
Jelenlévők:
 · Szati


Page generated in 0.0384 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz