Navigáció


RSS: összes ·




Krimi: Mindörökké Vadász 13.

, 341 olvasás, SusanWinter , 0 hozzászólás

Ezek vagyunk

13. fejezet

Jóval hét után értünk a Waterloo Rd.–ra. Berúgtam az ajtót, és előre szegeztem a pisztolyt. Semmi nem mozdult előttem. Xavier az egyik emeleti ablakon mászott be, így ő fentről még tudod fedezni minket.
– Akárki is az, ha ránk támad, lőjétek le. – suttogtam. Beléptünk a lakásba. Ha itt lettek volna, már éreztem volna őket, de nem voltak itt. Bentebb mentem. Semmi nem történt. ”Sissi fent nincs senki”- olyan volt mintha valaki a fülembe súgná a szavakat. Lépcsőnek szegeztem a stukkeremet. Xavier lépkedett lefelé. Megcsóváltam a fejem és elfordultam. Ökölbe szorítottam a kezem, mire pengék ugrottak ki a kesztyűmből.
– Itt nincs senki, a francba – morogtam. Leültem az egyik fotelba. – Hogy lehetünk ekkora... – Dorinával összenéztünk.
– Az inga! – kiálltottunk fel egyszerre.
– Keresd meg a térképet és az ingát. – mondtam én, mindjárt hozok fentről valami személyes tárgyat. Felrohantam a lépcsőn. Louis szobája a folyosó végén állt. Az egyik ingjét kikaptam a fiókból, és visszarohantam a földszintre. Dorina odafogta az ingához. Az körözni kezdett és végül a Temzére mutatott
– Az lehetetlen. – mondta Dorina. – Nem lehet a Temzében...
– Ha nem a Temzében van akkor a Temze alatt. – mondtam. – Futni kezdtünk a Temze felé. A nagy forgalomban szinte fel se tűntünk senkinek.
A Waterloo bridge–nél álltunk meg. A Temze alattunk robajlott.
– És most hogyan tovább? – kérdezte Gabriel.
– Kell valahol lennie egy ajtónak. – egyszerűen csak neki dőltem a híd oldalának. Túl laza volt a kő. Ez nekem gyanús volt. Most furcsamód alig haladt erre valaki. – Ez a kő... – kezdtem volna... egy rendőrautó közeledett felénk.
– Ó ne! – kiáltottam fel. – Kíséret... – morogtam dühösen. Xavier hozzám lépett és megcsókolt, igyekezet úgy helyezkedni, hogy háttal álljon a rendőr kocsiknak. A kezembe fogtam hosszú barna haját. Eltakart a rendőrség elől, ezért akkor is járt neki egy köszönet, ha én nem értettem vele egyet. Az ujjai a hajamba túrtak. A rendőrségi kocsik felé fordította a fejét, hogy meggyőződjön arról, tényleg elmentek-e. Aztán elfordult, az arcát az ég felé fordította, és mélyen beszívta az esti levegőt.
– Sietnünk kell.
– Befejeztétek már? – kérdezte Gabriel. Csalódottan nézett rám.
– Gyertek erre. – mondta Dorina. Kinyitotta a járat ajtaját. Gabriel és Dorina azonnal elindultak lefelé.
– Miért kellett megcsókolnod? – kérdeztem dühösen Xavier–t, rá meredve.
– Talán neked nem esett jól? – kérdezte. – Vagy ha Louis karjai között vagy az megint más? – kérdezte.
– Indulás lefelé előttem. – dörrentem rá. Elmosolyodott és biccentett. Beugrott a járatba, én még szétnéztem és utána ugrottam. Egy egyenes kőcsúszdán száguldottam lefelé a mélybe. Egy csomó mellékjárat volt itt. Xavier–en landoltam. – Francba. – morogtam, ő csak elmosolyodott. Felálltam, a járat kábé akkora volt, mint én. Jó érzés volt benne felegyenesedni. Xaviernak és Gabrielnek, kicsit görnyedniük kellett, de most végre láttuk a célt. Nem messze tőlünk egy ajtó állt. Bentről folyamatos kántálás hallatszott.
Benyitottunk. Egy kínzókamraszerűség volt jóval London alatt. Egy oltárt emeltek középen, rajta kifeszítették Louis-t. Teljes révületbe voltak süllyedve a kis szektások. De nem csak emberek voltak a teremben, hanem egy rakat démon is, elég volt csak rájuk nézni és tudtad, hogy hova valók. Egyelőre senki sem vett észre minket. Szerencse... Xavier, levetette a kabátját. Fekete bőr-ruhát viselt és teli volt aggatva késekkel és egyéb fegyverekkel. Szép... én se támadnék rá éjszaka, csoda, hogy még nem nyírt ki minket. Louis felé fordultam, eszméletlen volt. Egy démon közeledett felénk. Oldalba böktem Xavier-t, ő elmosolyodott.
– Hogy vagy testvér? – kérdezte a démontól. Már-már rá szegeztem a pisztolyt. ”Ezt ne csináld, lehet, hogy be tudunk jutni a körbe. ” Meglazítottam a kezem a ravaszon, bele kellett törődnöm, hogy csak ő tud bejuttatni minket.
– Adok nektek ruhát. – mondta, és csuklyák estek a lábunk elé. Gyorsan magamra kaptam, és a szemembe húztam a csuklyát. Dorinával egymás mellé álltunk a körbe, Xavier és Gabriel egymás mellé. A másik oldalra.
– Aaaaaaaaah. – kántálták. Sajogni kezdett a fejem. De hirtelen vége lett ennek az egész hülyeségnek. Megjött Davis. Egy hosszú pengéjű kést tartott a kezében. Valamit kántálni kezdett valamilyen holt nyelven... Mind az ég felé emelték a kezüket mi is így tettünk. Fokozódott a hangzavar. A körben állók megint kántálni kezdtek, és ringatózni. Éreztem, hogyan lüktet az energia, a hideg futkározott a hátamon. Davis fölemelte a kést, kiváló célpont volt. Dorina felé fordultam. Ő is felém fordult. A másik oldalon Xavier és Gabriel is minket figyelt. Hármat mutattam a kezemmel, behúztam a középső ujjamat, Istenem csak sikerüljön, behúztam a mutató ujjamat, és végül a hüvelykujjamat is. Gabriel, Dorina és én egyszerre nyúltunk a pisztolyaink után. Xaviernak egy tőr jelent meg a kezében, egyszerre lőttünk Xavier pedig Davisbe döfte a tőrt. Az elesett. A kard kicsúszott a kezéből. Egy pár pillanatig semmi nem történt aztán Davis felkelt. Lenézett a kezére, és elmosolyodott, a fekete mágusok sorra, térdre estek. Csak mi négyen nem.
– Sissi! – odajött hozzám. Behúztam neki egyet, vér fröccsent a karomra. De alig egy perccel később már nem volt semmilyen sebhely Davisen. – Nagyon örülök, hogy megismerhetlek. – mondta és elmosolyodott. Gonoszság bujkált a bájvigyorában, Xavierra néztem. Visszanézett rám. Remek, ő se tudta, hogy mi volt helyzet.
– Rohadj szét. – köptem egyet feléje. Vér csordult ki a szám szélén, éreztem az ízét a számban. Megint köptem de ezúttal vért.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Krimi
· Írta: SusanWinter
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 55
Regisztrált: 0
Kereső robot: 26
Összes: 81

Page generated in 0.0647 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz