Navigáció


RSS: összes ·




Krimi: Mindörökre Vadász 12.

, 345 olvasás, SusanWinter , 2 hozzászólás

Ezek vagyunk

12. fejezet

Az nap éjjel a puskámmal aludtam. A napfény végigsimított az arcomon. Egyelőre vége volt a háborúnak semmi baj, majd este folytatódni fog. Ebben szinte biztos voltam. A kereszt megcsillant a nyakamban, van annak is haszna, ha az ember szülei még életükben keresztények voltak. A pisztolyomat a nadrágomba tömtem. Így mentem ki a fürdőbe. A karomon lila foltok hirdették, hogy elkaptak. Jobb könyökömön pedig horzsolások egész sora volt, ami fájdalmasan mart az idegeimbe. De a fájdalom jó, mert az hirdeti, hogy élek, ha nem fájna akkor az rosszabb lenne. A szemeim karikásak voltak, ezek az alváshiánynak a jelei voltak, ez utóbbi nem volt nagyon meglepő. Pedig mélyen aludtam éjszaka, de egy éjszaka alatt én nem tudom rendesen kialudni magam.
Ma temették a nagyanyámat. El akartam menni a temetésre, amikor eszembe jutott, hogy a kocsim ott maradt a Baker Street-en. A kezembe temettem az arcom. Annyi megnyugtató dolog volt, hogy nappal volt, ilyenkor nemigen támadhatott semmilyen ellenfél. Flint reggelijét az asztalra tettem. Csikorgást hallottam odakintről. Egy rendőrautó állt meg a házam előtt, és Gabriel szállt ki belőle. Nagyon vékony volt, szinte balettalkat, lehet, hogy régebben tényleg balettozott, legalábbis a mozgásából néha úgy vettem ki. Egyedül volt. Az ajtóhoz sietett és csengetett. Ajtót nyitottam neki.
– Szia Sissi. – mondta. Már a tekintetéből kiolvastam, hogy nagy a baj. – Megengeded? – kérdezte.
– Gyere be. – berántottam az ajtón. Kipillantottam az úttestre, senki sehol. Gyorsan becsaptam az ajtót. – Mi a jó büdös francért keresel?
– Műsor volt, a Baker Streeten. – Gondoltam, hogy tudsz valamit a dologról, a főnök váltig állítja, hogy te vagy annak a szektának a vezetője, aki azokat az embereket gyilkolja
- Mekkora szarban vagyok?
– Nyakig érőben és gyorsan süllyedsz.
– Hányan vallottak ellenem?
– Rengetegen.
– És te? Neked mi a véleményed?
– Én bízok benned. – mondta. Kíváncsian pillantottam az arcába, a szeme mindenesetre őszinte volt. Ha mégis elárul, akkor barátság ide, barátság oda, megszegem a saját szabályaimat, és lepuffantom Gabrielt.
– Mennyire?
– Sissi...
– Figyelj tudnom, kell. – mondtam. – Szeretném, ha hinnél nekem. Ha elmagyarázom értened kell.
– Jó megpróbálom.
– Ok. Ülj le, mert a végére úgy is le fogsz ülni. – lehuppant a kanapéra és rám meredt.
– Szóval, nemrég meghalt a nagyanyám.
– Ez hogy jön ide?
– Hallgass végig. Ő boszorkány volt.
– Igen, én meg a római pápa vagyok civilben. – kinyújtottam felé a jobb kezemet. Erőt indítottam az irányába, megérezte a fuvallatát. Ijedten nézett rám. – Sissi hát mégis igaz?
– Nem úgy ahogy ők mondják. A nagyanyám fehér boszorkány volt.
– Ezt hogy érted?
– Nem volt gonosz. Szóval aznap halt meg, amikor elkezdődtek a gyilkosságok. Miután megnéztelek benneteket, elmentem az egyik barátomhoz, ő elküldött London fő mágusához.
– Két külsőst vontál be? – kérdezte.
– Csak ők ketten tudtak héberül. A lényeg, hogy miután másnap megkaptam az Árnyak könyvét, újra elmentem a főmágushoz, Jean-Louis – hoz és kielemeztük a gyilkosságokat.
– Ez a Jean–Louis... nem az, aki hozott téged valamelyik este...
– De... hadd mondjam tovább. Nos tegnap volt egy összecsapás, és Davis-ről kiderült, hogy sátánista, normális hogy ellenem vall. Megpróbáltam megölni de nem sikerült, ha ma megtörténik a következő gyilkosság, akkor holnap már nem lesz kit lecsukni.
– Akkor ketten ülünk a szarban. – mondta.
– Kérdés az, hogy hiszel–e nekem?
– Hogy a francba ne hinnék! – kiáltott fel. – A te szavadban jobban bízok, mint bárki máséban. De hogy tudjuk leszerelni Davist?
– Nem tudom hogy hol van Louis, ehhez rá lenne szükség. Ráadásul azt sem tudom, hogy Dorina merre van.
– Dorinánál már voltam. – mondta. – És jól van.
– Hála az égnek.
– Rám fogott egy pisztolyt.
– Én is ezt tettem volna. – nevettem el magam. Nem volt vicces, az tény. De ha nem kezdek el röhögni, akkor előbb-utóbb becsavarodok. Akkor meg már inkább a röhögés, mint a viccosztály.
– Egyáltalán nem vicces ez a helyzet. – mondta, és igaza volt.
– Figyelj, el kell innen mennünk. – mondtam. – Ha valóban ellenem vallottak, akkor még itt is rajtam üthetnek.
Kiléptünk a házból, a napfény végigsöpört rajtunk. Kellemes volt az érintése. Hirtelen eszembe jutott Xavier. Vajon hol bujkálhat a fény elől. – beszálltam a kocsiba. Két pisztoly volt nálam, és két kés, az Árnyak könyve Louis-nál volt.
– Előbb menjünk a Waterloo road hétre.
– Miért?
– Ne kérdezősködj, csak menj.
Mintha repültünk volna olyan gyorsan odaértünk. Kiugrottam a kocsibó,l a pisztolyomat markolva felrohantam a lépcsőn. Az ajtó zárva volt. Kopogtam, semmi nem hallatszott.
– Louis. Nyisd ki. – suttogtam. Megint kopogtam. Ez egy új ablakba fog kerülni neki. Betörtem az ablakot. És belülről nyitottam ki az ajtót. Mindhárom Árnyak könyve ott volt az asztalon. Felkaptam mindhármat. Gyorsan visszaslisszoltam Gabrielhez. – Menjünk Dorinához. – gázt adott. Dorina lakása a Park Lane – en volt. A Hyde Parkkal szemben. Csöngettünk. Dorina pisztolycsövet szegezett nekem. Ennyire nem kellett volna begazolni, Xavier–tól látott ő már rosszabbat is. Csak talán az a valami nem volt élőhalott.
– Nyugi, csak én vagyok. – mondtam. És a magasba emeltem az egyik kezemet.
– Sissi. keresnek minket, el kell menekülnünk.
– Hol van Louis?
– Asszem elkapták.
– Akkor nem megyünk sehová. Bevárjuk, amíg lemegy a nap, és Xavier felébred, ő tud nekünk segíteni. – mondtam, miközben átléptem a küszöbön, kibújtam a cipőmből, és elindultam az előszoba felé.
– Ki az a Xavier?
– Sissi egyik új hódolója. – mondta Dorina. Felvontam az egyik szemöldököm, és Dorina felé fordultam. Nem, Xaviert ki fogom lyuggatni, mert ő nem a hódolóm.
– Fogd be. – morogtam. – Per pillanat meg kell bíznunk Xavier–ban. Gabriel, lenne egy kérésem.
– Menj el a legközelebbi ékszerboltba, és hozz nekünk négy feszületet.
– Mire kell a feszület? – kérdezte.
– Majd elmagyarázom, ha visszajöttél. Most menj, siess.
Alig múlt el egy óra, Gabriel már ott ült Dorina díványán. És most már az ő nyakában is ott lógott a feszület.
– Elárulnátok, hogy minek kell nektek feszület? – Dorina rám pillantott.
– Ezt te mondod el neki.
– Téged hív ma chérie – nek.
– Xavier egy vámpír.
– Eddig hittem nektek, de ez már így hülyeség.. Ti teljesen bediliztettek. Vámpírok nincsenek.
– Várj estig, de kérem a feszületedet.
– Nem.
– Akkor muszáj lesz hinned nekünk. Remélem, tudsz puskát kezelni.
– Sissi... már hogyne tudnék.
– Jó. Tessék. – neki adtam az egyik stukkert, nekem még így is elég fegyverem volt. Már csak néhány kézigránát hiányzott.
Egy rendőr sem akart elkapni minket fényes nappal, pedig több esélyük lett volna. A napot Dorina és én átaludtuk. Este arra ébredtem, hogy hűvös szél csap az arcomba, majd valaki feljebb húzza rajtam a takarót. Azonnal pisztolyt fogtam az illetőre.
– Sissi én vagyok az, Xavier. – rászegeztem a stukkert. Nem változtatott semmin sem az, hogy betakargatott. Kinyitottam a szemem, és az ezúttal barna szempárba pillantottam.
– Tudod, hogy ezekkel nem tudsz engem megállítani.
– Ezzel ellenben igen. – előkaptam a keresztet. Hátratántorodott, és majdnem elvágódott a padlón. A kereszt villogott a kezemben, és melegítette a tenyerem.
– Így hálálod meg, hogy megmentettem az életed?
– Nálad semmi sem biztos. Lehet, hogy ha később rám támadsz, jól fog jönni. – dühösen nézett rám.
– Hiába, nem bízol bennem.
– Talán bíznom kellene benned?
– Jobban járnál.
– Ez neked nem tök mindegy. – felkeltem, és felébresztettem Dorinát.
– Mi baj van? – kérdezte.
– Megjött Xavier.
– Remek. – morogta. Előhúzta a keresztet a blúz alól.
– Ma nem fog bántani minket. Tedd el. – kelletlenül visszacsúsztatta a keresztet a blúz alá.
– Sissi! – ez Gabriel volt. Kirohantam a nappaliba. Xavier rávicsorgott, látszottak a szemfogai. Az arca eltorzult, a szemei szikráztak.
– Xavier! – kiáltottam rá. Felém fordult. Az arca hirtelen megenyhült.
– Azt hittem, hogy...
– Ha hozzá mersz érni egy ujjal is, tudod hogy mivel intézlek el. – mondtam. Zsebre vágta hosszú fehér ujjait és ártatlan tekintettel nézett rám. Azok a nagy kerek barna szemek, ha még valós is lett volna az ártatlansága. Csak engem akart elbűvölni, elkaptam a tekintetem az arcáról, és inkább kipillantottam a lassan sötétedő égre.
– Ma chérie kérésed számomra parancs. – mondta. Gabriel gúnyosan elmosolyodott. Ezt nem kellett volna. Xavier nekiugrott. A falnak szegezte.
– Valami bajod van, te kis botsáska? – kérdezte. A szemei narancssárgára színeződtek, a szemfogai hosszabbak lettek a kelleténél. Melléjük rohantam, és Xavier elé tartottam a feszületet, hirtelen a földre ejtette Gabrielt, és lekuporodott a földre. Fekete bőrkabátját az arca elé húzta.
–Bocsáss meg ma chérie. – eltettem a keresztet. Nem hittem volna, hogy ilyen jó lesz dróton rángatni Xaviert. De jó érzéssel töltött el, hogy egy ilyen „kis” fenevad engedelmeskedik nekem. Bár még arról le kell szoktatnom, hogy a drágájának néz. Sebaj, egy egész tár ezüst golyó majd észre téríti... Kivéve, ha nem. Akkor majd kitalálok valami mást, amivel tudom idegesíteni.
– Már mondtam egy párszor, hogy ne hívj így.
– Jó, csak tedd el azt.
– Megígérem, hogy elteszem, ha nem érsz hozzá többet, világos, te pedig Gabriel ne ingereld. – mindkettő bólintott, eltettem a keresztet. Xavier magától ugrott fel a padlóról, olyan sebességgel, amilyennel még nem láttam embert mozogni. – Xavier, szerinted, hol lehet Louis?
– Amennyit láttam belőle, az annyi volt hogy ketten megragadták, és elvitték, bizonyára bezárták valahova. Fel fogják áldozni, ebben biztos vagyok.
– Segítesz kiszabadítani? – kérdeztem.
– A riválisom. – mondta. Megragadtam a pulcsim alá bújó kereszt láncát.
– Azt akarod, hogy elő vegyem a feszületet és a bőrödhöz érintsem?
– Jó, rendben, segítek. – mondta. Egy elégedett mosolyt villantottam Xavier- re aki még mindig haragos arccal meredt rám. Jó hogy tudok neki parancsolni.
– Hol kezdjük a keresést.
– Én a temetőben kezdeném. – mondta Xavier. – Már láttam ezeket arrafelé sírokat gyalázni. Úgyhogy én ott keresném. Bár lehet, hogy már nincs ott.

Xavier–ban muszáj volt megbízni. Nem nagyon tetszett nekem, de akkor is valamelyest a mi oldalunkon állt. A temetőben egy teremtett lélek sem volt. A családi kripták felé vettük az utunkat. A d’Ronsard kripta nem messze volt. Odamentünk először. Az ajtót tárva-nyitva találtuk.
– Késtünk, a francba. – morogtam.
– Még nincs veszve semmi. A Baker Streetre nem mehettek vissza. – mondta Gabriel. – Mivel mindkét gyilkosság megtörtént. Így rajtuk már nem nagyon tudunk segíteni.
– Még nem mutatták be a rituális áldozatot. – suttogta Xavier, azt éreznénk a levegőben. –leguggolt, az ujjával rajzolni kezdett a homokba. – Ez itt a Temze. – rajzolt egy görbe vonalat a mutató ujjával. – Kb. itt van Louis lakása. – a kanyar belső felére tett egy pontot. – Itt van a Baker Street, itt Southwark Street, Buckinham Palace Rd., Farringdon St., Albert Embankment. Ha ezeket összekötjük, akkor kapunk egy pentagrammát, és a közepén milyen véletlen. pont Louis lakása áll.
– Ég... – suttogta Gabriel.
– A rituális áldozat általában ilyen horderejű varázslatoknál vérre megy. – mondta Xavier. – Reménykedjetek abban, hogy még időben fogunk odaérni.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Krimi
· Írta: SusanWinter
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 59
Regisztrált: 1
Kereső robot: 18
Összes: 78
Jelenlévők:
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.0737 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz