Navigáció


RSS: összes ·




Házi pályázat/ próza, novella: Szabadság/ A torony

, 220 olvasás, lyanoka , 14 hozzászólás

Fantasy

Az ég sötétkék kárpitjára felakasztott izzó gömb volt a délutáni nap, melynek sugarai bizony-bizony csak alig enyhítették a korán jött ősz hidegét. A magasban madarak kergetőztek a felhőkkel, melyeket fekete fonálban ijesztgetett egy magas kéményből lágyan emelkedő, kanyargó füst. Magányos kovácsműhely állott a folyó partján, szomszédságában szomorúan bólogató füzekkel, istállóval, kúttal, gerendából rótt házikóval. Lovas zötykölődött fáradtan a magas nyeregében, de hallva a műhelyből kihallatszó csengést, megélénkült. Szél által cserzett arcán valamiféle halovány öröm suhant át bizonytalanul. Végre. Itt emberek élnek. Mindenkori óvatosságát megtartva azonban, először körülkémlelt. Nem tudhatja senki, mit rejtegethet egy ismeretlen hely, főleg ANNAK a szomszédságában! Hosszú-hosszú az út, melyet maga mögött tudhatott, mégsem lehetett teljesen elégedett, mivel érezte, hogy a neheze épphogy még vissza van.

A kovács megemelte kalapácsát és lesújtott az izzó fémre, mely felnyögött az üllőn és szikrákat okádva lapult egy picit. Fogójával megforgatta a fémet és újra lesújtott, éles csengéssel jutalmazva a kemény mozdulatot. Meglett ember volt már a kovács, tűz égette bőrén fura táncot jártak a fények, meg-megtörve a gyöngyöző izzadságcseppeken.
Haragos zubogással tiltakozott a hordónyi víz, melybe aztán az izzó vas került, ami azonban mégsem tudta elnyomni a műhely elől beszűrődő patadobaj hangjait.
- Hé, emberek! – zengett a jövevény hangja, mely versenyre kelhetett volna a barlangi visszhangok morajával. A kengyel és zablacsörrenés tudatosította a kováccsal, hogy az idegen lezökkent a nyeregből, s hogy léptei nyomán enyhe csörömpölés támad, fegyverforgató mivoltát hivatott tanúsítani. A bejáratot eltakarta az idegen termete.
A kovács leeresztette a kalapácsát a földre, a fogót is mellé ejtette. Rozsdafoltos rongyba törölgette izzadt tenyerét, majd biccentett.
- Szolgálhatok segítséggel.
- Aztán patkód van-e?
A kovács bozontos szakállába rejtett mosollyal válaszolt:
- Patkója csak az ördögnek vagyon.
- Lópatkóra gondoltam. – nevetett nagyot az ismeretlen. – Hitvány portéka az, mi most a lovamon van. Patkold meg! Arannyal fizetek.
Hangja parancsoláshoz szokott, nem kéréshez. A kovács, rosszallása jeléül, bőrköténye oltalmába dugta kezeit és megcsóválta a fejét.
- Nem kell nékem a rontott arany. Minden érmében több réz van, mintsem értéke legyen! Jó lesz nékem az ezüst is. Épp ötödannyi.
- Jól van. De gyorsan! Sietek.
Kiléptek a műhelyből, s a lovat vették szemügyre. A kovács megemelte a ló lábait, s halkan dünnyögött, bólogatott. Elnyűttnek elnyűttek a patkók. A lovag szótlanul figyelte, s türelmetlenül toporgott. Ejh. Nincs erre idő!
- No. – horkant fel.
- Aztán hová ez a nagy igyekezet? – kérdezte a kovács, miközben lefejtette az első patkót.
A lovag tekintete a vastagtestű kígyóként sikló folyó túloldalára kalandozott.
- Amarra. – bökött végül irányba a fejével.
A kovács követte a pillantást és megrázta a fejét.
- Onnan még nem jött vissza senki…
- Épp azért megyek.
A kovács lélekben megrántotta a vállát. Még egy. Mit gondolnak ezek, heh? Mind vágóhídra vitt baromként végzi életét. Hát aztán! Fizessen és menjen.
A lovag csak nézte, ahogyan a másik hozzáértően végzi a patkolást, s maga sem tudta miért, de felrémlettek előtte régi dolgai. A dolog elűzi a gondolatokat…
- Várj! Segítek.
- Akkor tartsd a patát, mindjárt jövök.
A kovács gyors léptekkel a műhelybe sietett, s felszította a hunyorgó parázs között rejtőző tüzet.

A nap már csak arasznyival lógott a horizont felett, mire elkészült a munka. A lovag bólintott.
- Derék munkát végeztél. Itt a fizetség! – szólott és a kovács markába számolta az ezüstöt. – Habár a napnak is vége nemsokára.
- Nálam megszállhatsz, jó uram. Derékaljat nehéz keríteni a pusztában, no meg az éjszaka is harapós.
Úgy értette: hideg.
- Köszönöm. De nem lennék a terhedre. Megkeresem a révészt és által kelek.
- Magam volnék a révész is. – mutatott a folyó partján levő csónakra a kovács. – és bizony mondom, hogy a mai nap után én által nem viszlek. Pihenni kell embernek, - a lóra bökött, - és állatnak is.
A lovag mereven nézett a kovácsra, de a szeme sarkában megrándult egy izom. Csak egy pillanatig tartott a feszültség.
- Na, ha már így felajánlottad…
Megnyúltak az árnyékok, mutatván, hogy a nap elérkezett földi uralkodásának utolsó pillanataihoz. Addigra azonban a ló az istállóba kötve pihent, a lovag és a kovács pedig esti beszélgetésre adta a fejét, megvitatva mindazon dolgokat, amiket egymásnak mondhattak nagy ismeretlenségükben. Két mécses adott fényt a gyalult asztalon, megvilágítva a házikó szerény, egyszerű berendezését.
- Asszony akad-é a házadban? – kérdezte a lovag.
- Akad egy.
- Nem látom…
- Elment a faluba.
- Aztán messze van a falu?
- Fertálynapi járóföldre.
- Egyedül ment?
A kovács értette a kérdést.
- Két fiam a seregben szolgál, a harmadik mihaszna piktornak állt a fővárosban. Így egyedül ment az asszony.
Lassan hömpölygött a beszélgetés, mígnem a lovag türelmetlenül intett.
- Mondád, hogy másokat is vittél át a túlpartra. Tudod-é, hogy mi van ott?
- Hogyne tudnám. Ha túljutsz az első dombon, megláthatod magad is.
- A torony?
- A torony.
Csend ülepedett a levegőbe. Mintha nem kívánnának beszélni többet a dologról. Csak a mécsesek lángjai ugráltak. Akár ha lángkarjaikkal tiltakoznának.
- Kik voltak? – kérdezte tompán a lovag.
- Olyasfajták, mint tenmagad. De akadt közöttük mágiatudó is.
- Vissza nem jött egy sem… - megállapítás volt ez a lovag szájából, mintsem kérdés. – vártál-e rájuk?
- Várni vártam, mindhiába. Régebben két-három napot is a túlparton voltam. Most már csak átevezek, s vissza.
- Engemet vissza kell hoznod! Meg fogsz várni.
- Eh, a többi is ezt mondta.
- Na! Talán kuvik lakozik a lelkedben?
- Gonosz hely az. – dörmögte a kovács. – Átkozott.
- Hátha sikerül megtörni!
- Épp neked?
- Egyszer minden megtörik!
- Az ember is…
A lovag elcsendesedett. Ejh, de magabiztos ez a kovács. Bolond gondolatokkal nehéz nyugovóra térni.
- Inkább mutasd meg, hogy hol költhetem el az éjjelt!
A kovács feltápászkodott az asztaltól és megemelte az egyik mécsest. Intett a lovagnak, hogy kövesse. Három lépéssel végigmentek a nyikorgó padlójú szobácskán, és beléptek egy kis fülkébe.
- Nem túl kényelmes, de megteszi.
- Reggel ébressz fel!
- Úgy lesz.
A lovag leheveredett, s magára maradt a gondolataival. Holnap nehéz nap kezdődik, tán még soha sem volt ilyen bizonytalan. Még visszafordulhat, senki sem veti meg érte. Büszkesége azonban úgy feszítette, majd szétvetette. Nem volt még küzdelem, melyben alulmaradt volna, nem harcolt még vesztes csatában. Az istállóban hagyott csatapajzs szélére vésett rovátkák jelezték diadalait. Mennyi harc, mennyi ellenfél. Mégis, elborzasztotta a gondolat, hogy útját csakis a pusztítás szegélyezi. Mennél jobban rágondolt, annál inkább érezte, hogy ideje véget vetni mindennek. Igen. A másnap talán meghozza a változást. Habár fáradt volt, s kimerítette az előző napok utazása, csak lassan tudott elaludni. Kegyetlen álma volt.

Tűzözön zúdult a tájra, darabokra törve az éj sötétkék gömbjét, oszlatva a sötétséget, hogy új nap születhessen. Hűvös fuvallatok keltek versenyre a kavargó piciny boszorkányszelekkel, melyek bolondos ábrákat vontak az út porába. Erőlködve ébred a hajnal.
Mire a kovács kilépett a házikó elé, a lovag már bőszen öntözte magára a kútból húzott jéghideg vizet. A kút mellett egy csomag árválkodott, alakjából ítélve…
- Hozzon szerencsét az új nap! – köszönt a kovács egyszerűen.
- Néked nem különben. – válaszolt a lovag, miközben kirázta bozontos hajából az ezüstös vízcseppeket.
A kovács kíváncsian méregette a lovag termetét, kinek testét különféle sebek borították, de a legmegdöbbentőbb a háta volt. Korbácsnyomok fehér hálója csúfította el, soha el nem tűnő bélyegként virítva. Különös.
A lovag mit sem törődött a pillantásokkal, öltözni kezdett.
- Indulhatunk? – kérdezte.
- Én mindig készen állok. – hangzott az egyszerű válasz.
A lovag felmarkolta a csomagot és elindult a folyópart felé. Terhe minden lépésnél meg-megcsörrent, ám a kovács bölcsen hallgatott. Kérdezzen a fene. Úgyis kiderül.
A folyó testére aranyló hidat vert a felkelő nap, ámbár botor az, aki hisz a tüneménynek és azon akarna át kelni. A partról rozzant famóló nyúlt a csendes víz fölé, melynek a végén ott hintázott a kicsiny faalkalmatosság. Épp két embernek való.
Szótlanul léptek a ladikba, a lovag rögtön előre ült, tudván, hogy a kovács fog evezni, s nem akart útban lenni. Halk loccsanásokkal éledtek az evezők a folyó vízében, piciny örvények kíséretében. Néhol halak dobták ki magukat a felszín fölé, szikrázva, vidám fickándozással a lágy hullámok között. A ladik tömpe orra feltúrta a vizet, a fara mögött azonban csendesen kisimult minden. A kovács minden látható erőfeszítés nélkül, monoton ritmusban húzta az evezőket, s mintha csak érezte volna a föveny közeledtét, abbahagyta azt. Lazán fúrta magát a homokba a ladik, amiből a lovag azonnal kilépett. Zörgő csomagját maga mellé dobva várta, hogy a kovács szóljon.
- Megvárlak. – szólott amaz egyszerűen.
Mosolyféle suhant át a lovag arcán. Köszönet volt ez, vagy csak tudomásulvétel? Csak ő tudhatta. Végül csak bólintott egyet és kibontotta a csomagját. Nem volt túl nagy meglepetés a kovácsnak az elnyűtt láncing látványa, sem az ütött-kopott szárnyas sisaké. Nem úgy a viharvert csatapajzs és a fura kard. Hm. A pajzs szélei élezetten ragyogtak, csakúgy, mint a hosszú markolattól kéttenyérnyi szélesen induló, mégis alig három és fél könyök hosszúságú penge, melybe egyetlen mondatot edzett egy ismeretlen mester:
„Villámok ura és acél ereje”
Tudta, hogy roppant erő kell ezen fegyver forgatásához, de látott ő már ilyent. Hol is?
- Amikor Haja M’aar-t vívta a hercegi sereg, a talpasoknál szolgáltam… - kezdte óvatosan.
A lovag éles pillantással nyugtázta a mondatot. Nem szólt egy szót sem, csak igyekezett belebújni a nehéz láncingbe.
- Ott láttam én ilyen fegyvereket…
Megint csak csend. Végre fenn volt a védelmező fémruha, lám a fegyverövét csatolja fel, az övben pedig egy fényes tőr lengedezik. Különleges munka, az már biztos!
- Láttam én ott egy olyan rohamot, amit ember nem feled el!
Állt a lovag, teljes harci díszben, csizmáján kéken villogott az acél lábszárvédője, a láncing sem tűnt már olyan ócskának, a fegyver is mintha fényesebben ragyogott volna. Fejébe nyomta a sisakot, s a kovács tudta, hogy kit is lát. Csak annyit mondott:
- Jadar várának lovagjai viseltek ehhez hasonlót. Kiknek fejére a herceg vérdíjat tűzött ki!
Csend zuhant rájuk, csak a parti fák suttogták a szélbe suhogva neveiket…
- Bolondságot beszélsz! Ugyan ki merne szabadon kószálni, ha kopók lihegnének a nyakán, heh?
- Senki. – hátrált meg a kovács.
- Jó. – mondta a lovag és megrántotta az övét. - Ha napestig nem térnék vissza…
- Akkor is megvárlak.
A lovag elindult a domb felé lassú léptekkel, de a kovács utána szólt:
- Mi a neved?
- Mit számít az? Csak egy szó, ami semmit sem jelent. Egy bélyeg, amit örökkön visel az ember.
A kovács vállat vont. Idáig mindegyik megmondta.
- Elvész az, ki fegyvert markol! Átkozott hely amaz.
A lovag azonban töretlenül lépkedett tovább, s a kovács csak annyit hallott:
- Glamaar volt a vendéged…

A nap egyre feljebb hágott, fénylándzsáink sokaságával kívánva győzedelmeskedni a borzongató hideg felett, több-kevesebb sikerrel. A vakítóan kék égbolton nyoma sem volt felhőnek, s a lovag ennek csak örülni tudott. Már érezte a ránehezedő fém súlyát, ám ez cseppet sem zavarta. Túl sokat hordta már. Túl sokat…
Felért a dombtetőre, s visszapillantott. Látta, hogy a kovács a ladik mellett rakott kicsiny tűz mellett üldögél. Azt, hogy mit csinál már nem látszott. Nem mintha számított volna. Nézz előre!
Ott ágaskodott a torony. Nem is torony volt ez, inkább egy karcsú bástya a pusztaság közepén. A talajból tört elő, hogy terméskőből rakott kőgallérjával az égre törjön. Innen még nem látszottak igazán a méretei, a lovag gerincében azonban hűvös borzongás kelt versenyre a zúgó szél hidegével.
Nem vezetett lefelé ösvény, mégis érezte, hogy ezt az utat már sokan bejárták. Széttaposott sarkú csizmája alatt érezte a fű jajkiáltásait, s a holt avar recsegését, míg megtapasztalta a torony nagyságát és sötét erejét, mely baljós árnyként magasodott fölé. Odaért.
Glamaar szeme kissé összeszűkült, ahogyan leendő ellenfelét méregette. Harminc ember elegendő, hogy körülfogja. Magasnak magas, de ezt is csak megépítette valaki. A köveket vastagon borító borostyán védelmező pikkelypáncélként zöldellt, eltakarva a torony szürke, faragott kövekből rakott testét. De hol a bejárat?
Körbejárta a tornyot, megvizsgálta töviről hegyire, már ameddig megbírta. Sehol egy ablaknyílás, csak az egymásra rakott szabályos kockakövek tömege. Sehol egy ajtó, vagy kapu. Hát ebből sem lesz semmi? Vagy mégis? Megtalálta azt, amit keresett, bár hajszál híja volt, hogy nem siklott el a tekintete a vékony rés felett. Épp akkora, mint…
Kivonta kardját és a lyukba illesztette, s a keresztvasig csúsztatta a hideg fémet a kövek közé. A lovag nézegette a hosszú markolatot, és hátrébb lépett. Várt. A nap már kétarasznyit is haladott az égen, de még mindig nem nyílt bejárat. Tévedett volna a lovag? Türelmét veszejtve tán megunta és odébb áll? Nem. Ideje volt bőven, csak a gondolatai viaskodtak hangosan ordítva a kimondatlan szavak özönében.
Kísérteties csend szakadt a világra, nem zúgott a szél terhe alatt a fák lombja, elnémultak az örökké fecsegő madarak. Bántó csattanással zúgott keresztül a villám a levegőégen, kéklő fény ujjával érintve a lovag kardját. Abban a pillanatban megremegtek a kövek, és tompa nyögések kíséretében, kiokádták a kardot. A lovag felkapta a pengét és még messzebb hátrált, mintha csak sejtette volna mi is fog történni. A kövek között nem szűnt meg a mormogás és a hallható dübörgés is egyre erősebb lett. Reszketett a fal, repedezett, és kőlavina kíséretében kiomlott annak egy darabja. Ott a kapu. Légy botor és lépj be!
A lovag csak nézte a rést, szíve a torkában kalapált, hideg verejték lepte meg, s megérezte saját bűzét. A félelem bűzét.
- Oly méltatlan vagyok… és annyira félek. – suttogta.
Elhagyta a pillanat, s immáron megerősödve indult a rés felé. Lássuk csak, ki birtokolja e helyet.
A kard által bontott kapu alacsonyabb volt, mint a lovag termete, kénytelen volt hát meghajolva, mintegy megalázkodva az ismeretlen előtt, áthaladni azon. Sokkal nagyobb térre jutott, mintsem azt gondolni merte volna, becsapva ezzel érzékeit, más világban járt. A torony belsejében hevertek azok, kik előtte jártak itt. Az enyészet gyermekei voltak immáron ők, megtérve oda, hol már nem az örök harc uralkodik az emberek felett. Fegyverek csillantak tompán a félhomályban, magányosan, elhagyatva, csontkezek által markolva. A lovag megismerte az egyiket, mely szakasztott mása volt az övének. Ott hevert előtte egykori bajtársa, kinek csontarcára groteszk vigyort faragott rothasztó vésőjével a halál.
Glamaar megrázta a fejét, elűzve ezzel a rátört gondolatokat. Láss! Ne csak nézz! Meghaltak. Csak te számítasz. Keresgélte a külső sérelmi nyomokat, de nem talált semmit a tetemeken. Sehol egy törés, avagy más, ami a végzetükre utalt volna. Félelmetes.
Halk kacaj zúgott át, megtörve a pillanat varázsát, végre valami létező dologgal töltve el az anyagi teret, mire a lovag megemelte pajzsát és védekező állásba helyezkedett. A hullámzó kacaj pedig körülölelte, megrészegítette, hogy ő maga is borzalmas nevetésben tört ki. Nevettek a holtak, nevettek a kardok, nevetett a fény, nevettek a kövek. A lovag iszonytató erőfeszítéssel próbált megszabadulni a rátört delíriumtól, immáron sikerrel, de érzékei cserbenhagyták. A kövek helyén a múltjában felbukkant emberek arcai vicsorogtak, röhögtek, fecsegtek össze-vissza. Glamaar úgy érezte, hogy szétveti az iszonyat és kardjával borzalmas csapásokat mért a falra, csendesíteni próbálván a hangokat. A kacaj, ahogyan jött, úgy enyészett szerteszéjjel, s csak a lovag zihálása hallatszott. Mi volt ez? Aztán a következő minutumban…
Suhanó árnyalak rebben fel a holtak közül, mindenféle rémületes zagyvaságot hadarva, őrülettől eltorzult hangon. Az árny pedig iszonyatos metamorfózis közepette materializálódni kezdett, formálódva, minden mi a gonosz lényét hordozza önmagában, valóságra törve, megelevenítve a lovag legrejtettebb félelmeit. Glamaar önmagára ismert ellenfelében.
Küzdhet-e az ember önmaga ellen? Ki lesz a vesztes? Lesz-e győztes? Dübörögtek a gondolatok a lovag fejében, miközben a lebegő árnyalak rávetette magát! Hiába suhogott a súlyos acél, kár nem tett a nem evilági alakban, hiába a pajzs, nem fogott fel fikarcnyit sem a dühödt támadások erejéből. A láncing is sértetlen maradt, de a lovag érezte, hogy testén súlyos sebek sarjadnak a szellemkéz csapásai nyomán. Vér serkent a sebekből, gyengítve a lovagok, aki makacsul csak kaszabolta a levegőt. Ordított is, tán a félelemtől és a fájdalomtól, de nem adta fel. Emlékezz! Mit mondott a kovács… „Elvész az, ki fegyvert markol. ”
Gémberedett ujjai közül kifordult a kard, eldobta a hasznavehetetlen pajzsot is, tudván, hogy az ő teste is nemsokára az udvart fogja díszíteni. Már csak férfihoz méltóan kívánt elbukni. S miként üstökös az örök éjben úgy cikázott át a megvilágosodás a gonosz gondolatok között. Ha a feneketlen félelem és gonoszság így uralja az embert, akkor erőt is tud adni a lélek emezek ellen. Érezte, hogy lénye megtelik a tavaszi patakok hűvös csobogásával, melyek folyammá olvadnak össze, s zúgó vízesésként áradnak bele a mélységbe, hogy nyugalommal és önnön vakmerőséggel űzze el a fojtogató rettenetet. Új erő öntötte el, érezte, hogy akár a poklok legmélyebb bugyrában is harcolna a mélységek légióival. Felszabadult végre a lelkét béklyózó átkok alól.
Kizárt mindent magából és engedte, hogy a benne rejtőző jó és gonosz egymásnak esve vívja meg a harcot, feláldozva önmagát. Döbbenve tapasztalta, hogy az eszelősen rikoltozó kacaj, dühödt sikoltássá silányul, mígnem egyszer csak végleg elhal.
Ott állt, testben és lélekben megtörve, de nem legyőzve, érezve a frissen szerzett diadal ízét. Mit sem törődve a fájdalommal felnevetett, immáron tisztán zengve köszöntve az életet. Soha még nem volt ilyen gyenge és roppant erős egy pillanatban.
„Ideje visszatérni. ”- gondolta.
Mielőtt azonban egyetlen lépést is tehetett volna, megmozdult a föld, megreszkettek a falak, és omlani kezdtek. Glamaar tudta, hogy elgyengült teste most cserbenhagyja, nem menekülhet!
- Dühönghetsz! – kiáltotta. – Akkor is enyém a diadal!
A torony megrázkódott, mintha borzalmas erejű csapások ingatták volna meg. Omlottak az évezredes falak, kövek lavináját hányva szerteszéjjel, a dühöngő káosz kellős közepén pedig ott állt az ember, lehunyt szemmel, karjait kitárva, hogy pusztulását magába fogadja. A torony azonban megkönyörült legyőzőjén és kifelé omlottak falai.
A lovag döbbenten tapasztalta, hogy odakünn leszállt az éj. Számára pár pillanatnak tűnt az egész, mégis egy fél nap elment volna? Lépteket hallott, közeledve a torony romjaihoz. A kovács volt az.
- Azt mondtad, megvársz. Nem azt, hogy idejössz.
A kovács biccentett.
- Láttam a villámot, hallottam a robajlást, tudtam, hogy érdemes lesz idejönnöm. Hogyan? Hogyan sikerült?
Glamaar megrázta a fejét és elmosolyodott:
- Tudod, minden fal leomlik egyszer, s szabaddá lész, ki lebontja azokat! Mindörökké.




Eljön majd az idő, mikor nem lesznek többé tornyok,
Csak az azok romjait borító gyomok.
Örök síremlékként őrizzék a bennük levő jelet,
Hogy a lélek mindig diadalmaskodik az anyag felett…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Házi pályázat/ próza, novella
· Írta: lyanoka
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 40
Regisztrált: 5
Kereső robot: 43
Összes: 88
Jelenlévők:
 · Aevie
 · ÉvIda
 · mermaid
 · Samu Katalin
 · Sutyi


Page generated in 0.0813 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz