Navigáció


RSS: összes ·




Házi pályázat/ próza, novella: Szabadság/ Ébredés

, 141 olvasás, sztike , 16 hozzászólás

Álom

Bármerre nézett fények játékai vették körül, a felcsendülő zene elárasztotta és fülében
lüktetett ritmusa. Egy táncparkett közepén volt, sodorta a tömeg, együtt mozgott a táncoló
párok keltette lendülettel. Micsoda felkavaró boldog érzés! Testében pezsgett a felforró-
sodott vére, égette arcát a pír. Ellazult a forgatagban, lába súlytalanul pörgött, haja
arcába csapódott minden mozdulatra. Nevetése áttörte gátlásait, visszhangként csengtek
összemosódva a teremben tomboló zenével. És a táncpartnere! Micsoda férfi! Még sosem
látta azelőtt. Meleg barna szemében csábító mosoly bujkált és vele együtt nevetett.
Testük időnként összeért, majd hirtelen szétvált, kezük e közben sem eresztette el
egymást, ujjaik kapocsként fonódtak össze. Karcsú derekát ölelésbe vonta, majd kipörgette,
hogy ismét elkaphassa, leheletük forrón égette arcukat. Próbálta felidézni hol láthatta
azelőtt. Szemeinek átható tekintete, izmos testének könnyed mozgása, férfias illata
nem volt ismerős. De nem bánta a gondolatot, átadta magát a pillanatnak, élvezte
minden másodpercét, s hogy örökké tartson ez a megmagyarázhatatlan valóság, behunyta
a szemét. A zene elhalkult, csendbe menekült lüktető ritmusa és a táncoló párok is
tova siklottak mellette, meg megérintve Őt. Nem volt ideje megmozdulni, két erős kar
ölelte át szoros gyengédséggel és ajkára csókot forrasztott a férfi illat. Beleremegett
az érzésbe. Kinyitotta a szemét. A határtalan végtelenség nézett vissza rá, átható fű
illatát lengte felé a szél. Lábában fáradt, zsibbasztó érzés keltette életre a
táncparketten történtek emlékét. Most madárdalt hallott, mélyen elült benne a lüktető
zene ritmusa, felülkerekedett a madarak éneke. Sétált a fák alatt, keskeny ösvény
vezette egyre messzebb, a lehajló ágak sűrűjében elvesztette az időt. Olykor
bekukkantott a fák közé a nap, lányos arcát megcirógatta, barna haján megtört fénye
árnyékot vont köré. Csak ment előre, maga sem tudta merre tart, sőt azt sem, hogy
került ide. Az utca megtelt emberekkel, lármás hangzavar köszöntötte, bármerre nézett,
mosolyba fúlt tekintete. Nem értette a változást, miként váltotta fel az erdő
csendjét, az aszfalt súlyos lehelete. Kezében fagylaltot tartott, a napsugár csent
belőle. Leült egy padra, előtte egy kislány szaladt el, masnis hajába beletúrt a szél.
Kislány lett Ő is újra, aki fodros új ruháján görcsös kézzel fedi el a felszakadt
sebet, de Édesanyja dorgáló szavai helyett, tűt és cérnát kapott. És azóta is csak öltöget,
sebeket varr be magán, s bár új ruhája nem egy van, a gyerekkori fodrosat ma is viseli.
Egy elhaladó férfi mély fejbiccentéssel köszöntötte, ez visszarántotta a jelenbe.
Miért az érzés, mintha látta volna már valahol? Az a barna szem, csábító mosolyt
küldött felé. Hosszan nézett utána. Válla ugyan kissé megereszkedett, de izmaiban
ott lapult még az erő. Ezt az erőt érezte karcsú derekán, szoros gyengédségben tartva Őt.
Fehér hajában
már csak vendégként volt jelen egy - egy barna hajszál. A férfi lépésenként távolodott,
alakja beleveszett a forgatagba. Ő csak dermedten ült a padon. Be kellett hunynia a szemét.
És ekkor egy ismeretlen férfi illat ajkára csókot forrasztott. Az ébresztő óra
ütemes dallamot ontott magából, majd hangos puffanással a padlóra esett.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Álom
· Kategória: Házi pályázat/ próza, novella
· Írta: sztike
· Jóváhagyta: Aimee

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 21
Regisztrált: 1
Kereső robot: 53
Összes: 75
Jelenlévők:
 · Szati


Page generated in 0.0758 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz