Beszélgessünk. Játszunk, mint két gyermek, amelyek kóstolgatják egymás szerepeit. Te én leszel, én Te leszek. Miért tartom magamban a kérdést, a gondolatot, amelyet nem mersz kimondani? Bátortalan vagy, a válaszom is azzá válik, ha nem segítelek. Nyűgös vagyok, látod, mégsem mondom nekem, önmagadnak. Hogyan tudnám feloldani a magadba zárt ékes szavakat, a hallgatag és félszeg zajokat? Hogyan tudnám felfedni előttem, amit gondolsz rólam, amit képzeletedben rejtegetsz bennem. Segítsünk a szavaknak, hadd szűrődjenek át a lélek kulcslyukán. Előbb hadd adjam a kulcsot a számba, hogy kinyíljon játékos ajkad, fordíts és nyiss és hallgass és sírj. No, ezt nem akarom, hogy látni sírj, amint legördülnek arcodon könnyeim. Arcomat érinteném kezed által, de nem mered. Ebben a beszédben az ajkak játszanak, összezárod, kinyitom. Rezegnek hangszálaim torkodban, formálják ajkaim szavaid. Hangzattan, kimeríthetetlen és betölthetetlen a tér. Hiába kiáltanék, suttogásod csilingel, utat mar fülembe. Hallgatag vagyok, hallgatlak, beszélek hozzád, küldöd a szavakat. Rejtőzködnek, megbújnak, majd kiesnek nyelveddel pendített ajkaid közepén. Csengő szól, lágy dallamok? Nem szűkölnek, sőt koldust gazdagítanak. Verőfény csillan szemedben, tolakodik a nap, a fény, az üde fiatalság álomból ébredt planktonjai. Tenyerembe temetve nyújtom nekem szavaidat, meghallgatván távoli ismerős ébredését. Az álom minden este toporzékolva ágyba dönt, élményeivel nem számolhatok, nem ismerhetem, miről is álmodtál.