Fent éj dajkálta égi vándor
szikrákat szór: csodás nyakék,
csupa csillámpor fent az ég,
arany köpenyben tetőmön táncol,
majd összerándul karikába,
akárha fényes szőrű kandúr lenne
elnyúlik széles végtelenbe,
ide hallik dorombolása.
A félhomályban csend poroszkál,
s függönyön át lopva belesve
téged kutat a lusta beste
mintha csak olcsó préda volnál
De nem vagy az! Enyém vagy egyedül!
A kopott bútorokon álmok ülnek
- számukra az is édes ünnep
hogy szolgálnak pihenőhelyedül.
Bújok hozzád, hogy enyhet leljek,
szemem úgy ég, majdhogynem lángra kap
látásodtól, s mert oly mód vártalak
, vágytam érintését hűvös kezednek.
Öröktől fogva, mióta álmodok,
galaxisok zenéjén ringatózva
képzeltem jöttödet, s most meghatódva
a végtelenben szívedhez simulok.
***
Összehasonlításképp itt az eredeti:
Tóth Árpád: Esti ének
A holdat nézd, fölült a háztetőre,
S arany testét szikrázó gombolyagba
Görbítve, mint bizarr kandúr, olyan ma,
Vén, kéjes, égi állat, éjek őre,
- Fáradt szegény, pihenni volna kedve:
Érzed? most rádnéz, s elszántan, vakon
Hozzádvetné magát az ablakon,
S szelíd térdedhez kúszna törleszkedve.
S a félsötét szobában nézz körül,
- Érzed? reszketnek a bús bútorok ma,
Rejtelmesen mind hozzád tántorogna,
S mint halk, borús raj, körbe tömörül:
Öreg rabszolgák, zsibbadt, árva testek,
Leomlanának, s édes ujjaid
Lágy simítását kérni bújna mind,
Hogy érezzék zsongító, enyhe tested.
S nézd: ím az árnyban két szemem hogy ég,
Kebledre hajtom: két hű, régi ékszer,
Ó, millió sok éve már - emlékszel?
- Égtek s fájtak, - nem volt még föld, se ég,
Simítsa őket is kezed hűs ujja:
Ó, áldott gesztus, mellyel minden dolgok
Lététől létem csendesen eloldod,
S a végtelenben ringatózom újra!
|