Még egy hete is mi azt mondtuk hogy „ végre! ”
Vajon most miért fáj mégis, hogy már vége?
Virághegyek alatt, együtt, kéz a kézben,
bátran megyünk előre, nevetve- félve.
Ajtók nyílnak, záródnak mögöttünk végleg,
ismerős arcok, hangok, ismerős képek.
Első betűinkre újra rátalálunk,
repülnek az évek ahogy körbejárunk.
Nyílnak az ajtók és búcsúznak a termek,
azok a padra vésett, első szerelmek.
A név a harmadik pad átszúrt szívében,
a csodaszép-szemű, a hetedik bé-ben.
Mennyi emlék, átlapított matek-óra,
és hányszor fogtak kínosan faggatóra?
Sikerek, kudarcok, sokszor tévedések,
majd boldog szüneti, szárny kiröppenések.
Csengő-hang, nevetés, krétasurranások,
félrehallott, csendes, végzetes súgások.
Folyosói „ titkos” halk beszélgetések,
„ örök „ harag után, szép kibékülések.
Utolsó nap, első búcsú életünkben,
Látjátok rajtunk, halljátok énekünkben.
Mi szép énekkel búcsúzúnk és elmegyünk.
De azt kérjük, hogy fogjátok még a kezünk!
Még egy hete is, mi azt mondtuk, hogy „ végre! ”
Vajon most miért fáj mégis, hogy már vége?
Virághegyek alatt, együtt, kéz a kézben,
bátran megyünk előre, nevetve- félve.