Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A Paradicsomban(Első f. - 2. rész/ 7. részlet)

, 51 olvasás, Julia RedHood , 1 hozzászólás

Segélykiáltás

  Kedd volt. Befejeztem a tanítást. Nebulóim szállingóztak kifelé. Meg voltak elégedve az otthoni munkájuk értékelésével. Nem vittem túlzásba a szigorúságot. Lényegében mindannyiukról felfedeztem valami égészen új dolgot, leginkább Jared Austin lepett meg katonát ábrázoló képével kubista stílusban, akárcsak kedvese Williams kisasszony, hasonló műfajú balerinájával, mely egy átlagos dobozkából emelkedett ki virágcsokrot tartva az ég felé. De egyiküké sem volt olyan riadalmat keltő a számomra, hogy külön érdeklődéssel forduljak hozzá.
-Morinaga Orihara!
A fiú távozni akart, ám megdermedt neve hallatán.
-Jöjjön ide!
-Valami rosszat csináltam?
Holmiját az első pad tetejére csúsztatta s derekával neki dőlt.
-Ne ijedjen meg! Csupán a festményéről szeretnék beszélni.
Azonnal megemelte a tekintetét. Bőrén a folt gyógyulni látszott létezése mégis haragra gerjesztett. Bárcsak egyetlen simítással letörölhettem volna onnét, vagy legalább rálelhettem volna a bűnösökre, valójában volt elképzelésem róluk, de a megfelelő bizonyíték hiányában tehetetlen voltam.
-Gond van vele?
-Afelől érdeklődnék, mire gondolt az elkészítése alatt?
Tágra nyílt szemekkel lesett.
-Azért lényeges, mert ki fogom tenni az aulában.
A tehetségesebb diákok órán, illetve otthon alkotott műveit kiállították az iskola különböző részein. Ennek következtében az egész hatalmas cifra galériaként tündökölt, eltérő műfajban pacsmagoló amatőrök szerzeményeit debütálva.
-De ahhoz, miért jelentős ezt tudnia, Mr. Morgan?
Véletlenül meglökte az asztalhoz tartozó állványt imbolygó mozgása alatt, pillantása jobbról-balra cikázott zavarában, ám rám nem mert nézni.
-Elárulja, Mr. Orihara?
Tagadva rázta a fejét.
-Mi az oka?
-Magán ügy.
Mély levegőt vettem és igazítottam foltos köpenyemen.
-A feladat lényege az aktuális érzések kifejezése volt. S elég komor kisugárzással bír. -közöltem halkan. -Hogyha bármit el szeretne mondani...
-Nekem most mennem kellene.
-De én tudni akarom, miért festette ezt!
Reakcióm olyan volt, mint egy vaskalapos vallatóé, megszállottan törekedtem a talány feltárásáért.
-Kérem, Mr. Morgan ne faggasson!
-Azt szűrtem le, hogy a rideg árnyalatok dominálnak a művészetében.
-Azokat kedvelem és a lilát.
Szomorkás vonásai sajnálatot ébresztettek a szívemben és képtelen voltam szabadulni a vigasztalás ötletétől.
-Mehetek?
-Várjon még!
-Megint lekésem a szünetet.
-Sajnálom.
Néma volt. Nem távozott a teremből, úgy látszott, mintha arra várt volna, hogy szavak nélkül rájöjjek arra a bizonyos titokra, mi a szerkezet mögött lapult.
-Köze van a sebhez?
-Nincs. Nem vagyok túl jól. -felelte.
-Mióta?
Pupilláimat leste haragosan, melytől zsibbasztó izgalom futott át a testemen. A válasz hihetetlen volt és félreérthető, főleg borult elmémnek, s csöppet sem az, amire számítottam.
-Szombat este óta. -szinte szikrákat szórt felém.
Tátott szájjal fagytam meg.
-Hogy?
Kézfejét farmerja zsebeibe rejtette. Vállait megemelve küszködött felszínre törekvő igazság ellen, mely úgy tűnt marcangolja őt.
-Morinaga, ha Junko és a köztem zajlott események kavarták föl, akkor...
-Nem egészen.
-Biztosan furcsa ez a szituáció. Viszont a dolog bonyolultabb.
-Ez szintén bonyolultabb, Mr. Morgan. -homlokát izmai görcsös rángása barázdálta. A suttogó betűk botladoztak szája sarkán, civakodva a kényszerrel, hogy felvilágosítson-e, vagy lódítson megkönnyítve a dolgát.
-Ha nem hajlandó elmagyarázni...
-Más vagyok, mint a többiek. Más dolgok érdekelnek. – jelentette ki elhalóan. -Senki sem ismer igazán, de a viselkedésem gyakran elárul s ez szúrja a többiek szemét. Ez van a képen.
-Milyen értelemben különbözik?
Egy méternyire fészkelődött tőlem tétován.
-Sem a származásom, vagy a stílusom, csupán… -ádámcsutkája lágyan megugrott. -Ahogy viszonyulok a dolgokhoz. -az ablak irányába merengett.
-Mikor készítette? Mert az emberek este lelombozottabbak. Reggel pedig...
-Éjfél után.
-Morinaga, azt hiszem kezdem felfogni, bár nem szeretném félreérteni.
-Olyan kellemetlen...
-Miért pont angyal? És ki ő?
-Tulajdonképpen nem személy, csak az, aki vagyok.
-Ugye sejti, hogy angyalt így nem szokás illusztrálni?
-Nem vagyok keresztény. Sajnálom, ha ezzel megsértettem.
Megköszörültem a torkomat.
-Tehát fizikai kivetülése a bensőjének, mellyel hadban áll és nehezére esik elfogadni.
-Nem esik nehezemre, és nem szégyenlem, csupán rányomja a bélyegét mindenre. -szuszogta ezúttal a szemeimbe nézve. -Olyan, mintha folyton kiáltana. Az angyalok egyformák, amennyire ismerem. Önzetlenek, nemesek. Kell lennie egynek, aki nem az. Aki megszilárdítja az állításokat. Aki kilóg a sorból.
-Érdekes üzenetet hordoz a képe. Bocsásson meg. -esedeztem.
-Miért?
-Nem akartam vájkálni a magánéletében.
-Mit sem tesz! Tudja, Mr. Morgan, az életben a szörnyűségek mellett vannak boldog pillanatok s... -pupilláimat leste reszketve.
-S azok felülírják a szenvedést, ha csak pár percig is tartanak. -fejeztem be a mondatát.
-Mellesleg, ennél az irányzatnál nem fontos, hogy filozófiát hordozzon. -nyelt.
-Így van. -sóhajtottam
Lassan fölvette a kabátját és táskáját. Járomcsontjára simította fekete tincseit és az ajtó felé indult komótos léptekkel. Mielőtt elment volna háta mögé sandított és így szólt:
-Ne tegye ki a festményemet, kérem.
-Hogyha így akarja, nem fogom.
-Helyette vigye haza.
Odamentem hozzá a lehető legnagyobb kétségbeeséssel, ami csak létezhet egy emberben. Háttal volt s szuszogott. Vizslattam sovány vállát, mire megrezzent, mintha csak olvasna vágyaimban, s újra rám nézett ázott pillákkal. Hasogatott a homlokom. Tartottam az összes információtól és kérdéstől, rettegtem szavaitól, s ez alatt a zsebeimben körmeimmel szinte széttéptem a tenyeremet.
-A könyvért cserébe. Nagyon tetszett.
-Köszönöm, ezt az ajándékot.
-Kevésbé értékes ahhoz, hogy ajándéknak nevezze. -akadozott a hangja.
-Talán nem.
Tekintetünk elevenen kapaszkodott egymáshoz.
-Viszlát, Mr. Morgan.
Ott hagyott.
  Milyen gyönge volt és ártatlan összes porcikája. Sötét egyenes haja, hatalmas mandula szemei, írisze fekete mivolta és kissé hegyes orra igazán szemrevalóvá tették könnyed vonásait, és oly ritkán látott mosolya maradéktalanul elbűvölt. Sima bőre vetekedhetett volna a selyem lágyságával, mely olyan fehér volt, akár a liliom virága s ez még inkább impozánssá alkotta külsejét a számomra. Vékony formás alkata aligha volt százhatvan centiméter. Feje búbja épphogy kulcscsontomig ért. Kedvemre valóvá váltak kisugárzása hordozta tulajdonságai, beleértve személyiségét, amely hasonlatos volt az enyémhez, de mégsem egészen olyan. Mindkettőnket egyaránt megvetett a világ. Félénken remegő őszinteség volt, míg én cselszövően hazudtam, nem törődve színjátékom eredményeivel.
  Amivé formálódtam általa ezer oldalban sem lehetne elmesélni. Örökös nyári ábrándban éltem lelkemben létező jelenlététől, nem volt többé éjjel, sem nappal, zápor vagy felhőtlen világosság, csak egyedül Ő. Ez alatt sutba vágta múltamat, jövőmet pedig egy dermesztő látnoki képpel riogatva.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Segélykiáltás
· Kategória: Regény
· Írta: Julia RedHood
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 44
Regisztrált: 12
Kereső robot: 59
Összes: 115
Jelenlévők:
 · BFanni
 · gazzo
 · Horváth István
 · Kankalin
 · lyanoka
 · PiaNista
 · Sutyi
 · Szati
 · Tarpay
 · vihar
 · zsoloo
 · Zsolti


Page generated in 0.0801 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz