Némelyetekkel sokat vitázom,
s önzéssel vetekszem,
hiszen ha nem értitek
mondandóm hogy áll meg
e nemes vitákban,
hiába, nem mindenkit
én magam csináltam.
gondolatitok összegabalyodnak,
akár a tálban a zsírtalan tészta,
begubancolódtok,
nehéz kibogozni néha.
némelyik asszony mind egyforma.
akár Tudós, vagy boszorka,
ki mindenek tudója.
elszáguld a ménes
a Ménesi útra.
állunk kettecskén a Metró állomáson,
utoljára talán,
ez a látomásom.
ki tudja, ez az eleje,
vagy tán az utolja?
benne van a világ fájdalma
és minden bűntudata.
érezzük hogy nyomja
maga előtt a levegőt
a szerelvény motorkocsija,
akkor ez most a huzat,
vagy pedig a vonat?
biztosan a légvonat,
mely elviszi a páromat.
karomba karolva mondod,
jajj de nagyon erős vagy.
fejedet bekötve
lobog rajtad a kendő,
hajad nem zilálja szét a szél.
eltűnődve érzem
az ember milyen esendő.
nézzük, álmainkat hogy viszi
messzire a kocsi.
átvállaltad
Anyámtól a sírást.
suta kezemtől,
vaksi szememtől,
az írást.
szomorú lelkemtől,
lassuló szívemtől,
a bízást.
testemet, lelkemet,
eltékozolt szellememet
féltve,
az Isten áldjon meg
érte.
s ha majd végleg elmegyek,
ebből a Földi világból,
hová árnyékom követ csupán,
csak egyszer sirassatok meg.
aztán minden menjen tovább a régiben,
nem hiányzom sehol sem,
adjon az Isten nektek
ezerszer annyit
mit megérdemeltek,
nekem meg kétezerszer.
mondjátok ki végre,
lehetett volna jó költő is belőle.
addig is az élet
folyton folyvást folyik,
tovább, lassacskán, előre.
2017. augusztus 28.
Online látogatók:
Látogató: 49
Regisztrált: 0
Kereső robot: 19 
Összes: 68
