Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Dobd a kukába!

, 379 olvasás, Ylen Morisot , 8 hozzászólás

Ezek vagyunk

Erzsike nem volt sem szép, sem okos, sem gazdag, de már fiatal se, csak egy átlagos falusi asszony. Az érettségin is csak éppen hogy átment a matek miatt. Olvasni szeretett, a verseket mindig jobban kedvelte a számoknál. Ám erre már nem maradt ideje, mikor férjhez ment, a munkahely után várta a kert, az állatok, a háztartás, az ura és a gyerekek. Minden percét és az összes energiáját mások vették igénybe, magára nem gondolhatott.
De egyszer ennek is vége lett. A gyerekek felnőttek, elköltöztek, a férje is váratlanul átment a másik világba, ő pedig csak üldögélt egyedül, és nem tudta, mit kezdjen az idejével.
Váratlanul jöttek az első sorok, mintha súgta volna valaki ott belül az agyában. Aztán követte a többi is. Néha foszlányok, néha mondatok, néha hosszabb gondolatok, le kellett őket írni, hogy szabaduljon tőlük. Lassan tele lett velük a kockás füzet. Mint a csöpögő csap, mely a kezdeti ritka, lassú cseppjei után egyre szaporábban csurran, míg végül eláztat maga körül mindent, úgy ömlöttek belőle az eddig elzárt, felgyülemlett gondolatok.
Lebegő, színes léggömbnek érezte magát tőlük. Hasonlított ahhoz, mint amikor megszületésük után a gyerekeit tartotta a karjaiban. Istennek érezte magát, aki teremteni képes.
– Nahát, Erzsi! Te ilyet is tudsz? – Csodálkozott rá egyik versére a szomszédasszonya. – Küldd be az újságnak, hátha megjelentetik!
Párás lett a szeme, amikor nyomtatásban látta. Biztatást adott a többihez. Amikor csak tehette, írt az emlékeiről, az érzéseiről, bánatáról, öröméről, mindenről, ami csak eszébe jutott. Élvezte, hogy végre elmondhatja, amit gondol, hiszen eddig senki se volt rá kíváncsi.
A helyi Hírmondóban egyre többször olvashatták az emberek Nagyné Táskás Erzsébet rímes remekeit. Néha felkérték, írjon a jeles eseményekre, szavalja el az ünnepségeken, és ő készségesen teljesítette. Híresség lett a falujában.
Boldoggá tette, és ezerszer is hálát mondott teremtőjének a képességéért. Ajándéknak tekintette, hiszen sok év után ettől látta értelmét az életének. Azt hitte, másoknak is annyi örömet adnak a szavak, mint neki.
– Sokat képzel magáról ez a Bözse, pedig nem egy Petőfi – hallotta meg véletlenül a kendőzetlen véleményt.
Irigyek – hessegette el magától a rossz érzést. Nem lett ő másmilyen, ugyanúgy végzi a dolgát, mint régen. Rosszat se tesz vele senkinek, akkor hát mért bántják?
– Hé, Szatyor Böske! – Régi szerelme állt a kocsma ajtajában néhány férfi társaságában. Vigyorogtak. Látszott rajtuk, hogy pár pohár bátorítót már magukba öntöttek.
– Gyere, bújj be az ágyamba! Olyan élményt adok neked, amit el se tudsz képzelni! Még firkálhatsz is róla holmi versikéket!
Pillanatra megtorpant, mint akit megütöttek. Aztán lehajtotta a fejét, hogy elrejtse vörösödő arcát, előbuggyanó keserű könnyeit. Megalázottan tovább sietett. Otthon jól kisírta magát, és örökre eltemette a titkos reményét, hogy talán még egyszer párra talál a falujában. Megértette, hogyan vélekednek róla az itteni férfiak. Neki ugyan nem kellene egy ilyen műveletlen szamár se!
Másnap megállította az utcán az iskola fiatal tanára, aki a templom kántora is volt.
– Erzsi néni, ráér szombaton? Alapítunk egy klubot azoknak, akik szeretik az irodalmat. Eljön?
Hogyne ment volna! Talán majd nem érzi annyira árvának magát a hozzá hasonlóak között!
Járt szorgalmasan a találkozásokra. Élvezte, hogy őrá is figyelnek, hallgatta a többieket, ötleteket, ihletet kapott tőlük. Egy év múlva annyi írása gyűlt össze, hogy már az önálló kötetének megjelentetésén gondolkodott.
Akkor történt, hogy egy igazi költőt láttak vendégül. A Nagy Ember leereszkedő jóindulattal fogadta a zsenge próbálkozásaikat, és óvatosan fogalmazva diplomatikus véleményeket mondott. Bólogattak rá, de igazából ennél többre voltak kíváncsiak. Tovább kérdezgették, beszélgettek, belemelegedtek, és a Költő Úr kérésükre részletes elemzésekbe fogott.
Hallgatta őt Erzsébet asszony. Itta a szavait, mint a szentírást. Érdeklődve, kíváncsian, igazi tanulni vágyástól fűtötten, de később egyre jobban kellett a mosolyt erőltetnie. Végül már a feje is fájt, zsongott a sok okosságtól. Rímképlet, ritmus, ragrímek, rímpárok, nőrímek, hímrímek, meg a többi, ha tanult is róla valaha az iskolában, már rég elfelejtette. Mikor a legjobbnak hitt verséről azt hallotta, hogy itt sem jó, ott sem jó, már úgy érezte, feladja.
– Mit lehet tenni? Hogyan javítsam ki?
– Sehogy. Van az úgy, hogy nem lehet. Dobja a kukába!
Udvariasan köszönte a kritikát, de belül megsemmisült.
Teltek a napok, és a vélemény lavinaként nőtt benne, hízott, míg végül betemette. A többi gyengébbről vajon mit mondhatott volna? Ennél rosszabbat már semmiképp! Bármibe kezdett ez után, kételkedni kezdett önmagában. Ha összehozott egy versszakot, a fejében a hang mindig megszólalt: „Dobd a kukába! ”
Rájött, mennyire tudatlanul, hályogkovács módjára fogott olyasmibe, amihez nem ért. Amit eddig létrehozott, semmi volt, értéktelen vacak csupán. Hogyan is vélhette róluk, hogy jók? De akkor az újságban miért kapott helyet a rossz írása? Mindenki becsapta, aki elhitette vele, hogy olyat tud, ami mások figyelmére méltó.
A keserű ízt a szájából nem tudta kimosni. Amire eddig büszke volt, most az miatt szégyenkezett.
Teltek a hónapok toll és papír nélkül. Élte a falusiak monoton, unalmas, hétköznapi életét, szigorúan csak a hasznos dolgokra koncentrált.
Egyre fáradtabban vonszolta magát. Már nyolckor aludt, másnap mégis nehezen ment az ébredés. Elveszett az élete édessége, megszűnt az öröme, csak a kötelesség maradt. Kezdte azon kapni magát, hogy butul, elfelejt dolgokat, ha beszélnek hozzá, nem fogja fel, mit akarnak tőle. Igazából nem is érdekelte, ami körülötte történt. Rosszul érezte magát a világban.
Éjjelente egyre többet álmodott. Élénk, színes álmokat látott, kerek egész, izgalmas történeteket, filmszerűen részletes jeleneteket. Aztán megjelent előtte egy nagy könyv. Valahogyan tudta, hogy az ő könyve. Kinyitotta, és olvasott belőle. Reggelre elfelejtette.
Kétségbeesetten próbált valamit megjegyezni, mert a legtökéletesebb versek voltak, amit valaha megírtak. Először csak néhány mondat vésődött a memóriájába, aztán egyre több, míg végül szabadulni sem tudott a szavaktól. Kísértették, üldözték, kényszerítették, hogy vesse papírra őket.
Megadta magát a belső késztetésnek. Már nem érdekelte, hogy jó-e vagy rossz, amit leír, és hogy arról mi a tanult emberek véleménye. Nem irodalmi alkotást akart, csak megszabadulni a benne tolongó szógomolytól. Mert feszítette nagyon, annyira, hogy majd szétrobbant az agya a néma beszédtől. Megkönnyebbülést akart, az elhallgattatott lelkének korlátozó gátjait akarta félresöpörni.
Ebben soha többé senki nem tudja megakadályozni! Már tudta, mit dob a kukába.
Elővette az új füzetet, és mosolyogva írni kezdett. A majdnem beszáradt toll akadozva szántani kezdte a papírt.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Novella
· Írta: Ylen Morisot
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 194
Regisztrált: 3
Kereső robot: 23
Összes: 220
Jelenlévők:
 · Fatyol
 · Napfeny
 · Sutyi


Page generated in 0.15 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz