Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Babaház II. 1971 / 1. Esti mesék

, 50 olvasás, Aevie , 5 hozzászólás

Felnőtteknek

*


John


A konyhát kicsinnyé törpíti az ósdi asztali lámpám mélysárga fénye – még arra sem elég igazándiból, hogy a konyhaasztal egészét megvilágítsa.
Anya egy hatalmas tálca almás pitét készített nekem az esti tanuláshoz. Az orvostudománynak kellemesen langyos, édes illata van. Magát a süteményt úgy kell kitapogatnom: elveszett az árnyvilág mélyén.
De el is felejtem. Almás pite illatba burkol a tudás csendje. Megszállottan meresztem szemem a tankönyv szavaira, és annyira szomjazom a tanulásra, hogy egy olvasatra egyszerűen belém épülnek a könyv lapjai.
A vanília illat az egyetlen, amely miatt szívesen szakítom félbe a tudásfolyamban való lubickolást.
Hajának illata. Átöleli vállamat, és hosszú fekete göndör haját a betűkre söpri, miközben pokrócot terít a hátamra.
- Annyira fűt a tudásszomj, hogy észre sem veszed, milyen hideg az este! - suttogja fülembe a nővérem.
Aztán a vanília szellő mellém huppan egy székre. Elmosolyodva figyelem, ahogy az ölébe veszi a nagy sütis tálat, és tömni kezdi magába a pitét.
- Ne nézz így rám – nevet teli szájjal –, terhes vagyok!

A világ összes érzelme, ha óceánba lenne hintve… Abban a pillanatban egy cseppbe gyűlik szemem sarkában – rémület ül az arcomra: úgy vihog, hogy a porcukros morzsák vulkánként szóródnak a szájából.
Amin még jobban nevet.
- Na! - Egyik keze a nyakán, másik az ujjaim közé szorul. - Egy kislány, John! Egy szőke angyal! Mondj már valamit! - csilingel kacagva.
- Ökhm – köhintek – Ang…
Nem kell folytatnom, Angie szeméből patakzani kezdenek a könnyek, és fénylőn mosolyog. Közelebb hajol, mindkét kezével átfogja az enyémeket.
- Egy új élet, John! Egy új élet!
- Értem, Angie, de… - A könnyek úgy gyűlnek szememben, mint duzzasztóban a folyó…
- Nincs de – válaszolja halkan –, csak ennyi: ÉLET.
Kezem kicsúszik szorításából, hátradőlök, és az asztalra nézek: tele orvosi könyvekkel. Akkor, még mielőtt elkezdődhetett volna, gyűlöltem meg az egészet.
- Ne csináld ezt, Angie – motyogom az asztalra –, abbahagyom az orvosit.
- Ide figyelj! - csúszik hozzám közel, de nem tudok ránézni. - Hagyd is abba, ha nem az életet választod.
- A te életedet választom! - fordulok felé.
- Sugár, kemó, műtét? Szerinted ez az élet, édesem? Nem… Ez a haldoklás. Neki adom az életem!
- NEM!!! - A duzzasztó túlcsordul. Zokogva hullok Angie-re.
- Te fogod felnevelni – suhan fülembe vaníliás illata.

*


Ava


A katolikus zárda épületében egyetlen tükör van. Az is csak a bejárati ajtó mellett közvetlenül – a nővérek úgy leskelődnek arra, mintha halálos bűn lenne belenézni.
Talán az is – gondolom, ahogy a nyakamban függő keresztet bámulom a fekete ruha fehér gallérján. Éjfélig kaptam kimenőt, és ilyen még sosem volt, most is csak a tizennyolcadik születésnapom alkalmából.
Homlokomon egyszer csak megérzem a bűn szavát: túl sokáig nézegetem magam. Elkapom az arcom, és mélykék kabátot húzok. Ahogy ujjbegyem megérinti a puha szövetet, meglátom a szemét: a legmélyebb kék, ami csak létezhet – mint az éjbe sötétedő égbolt, ha kékjét veszti.
Mélységesen szomorú, reménytelenül magányos… Mégis határtalan erő sugárzik pillantásából. A neve is bedereng, és tudom: ma éjjel fogunk találkozni.

*


Nate


Végre itthon! - rohanok be az ajtón. Nagypapa a sötét nappaliban nézi a tévét. Röhögve futok tovább, nagyon vicces, ahogy alszik a fotelban, és majd« kiesik onnan, úgy bóbiskol.
De nagymama elállja az utamat. Puha testének csapódok.
- Végre itthon vagy! Gyere enni, már mindenki vacsorázott.
- John itthon van? - kérdezem türelmetlenül. - El akarom mesélni neki, hogy… Hát, hogy…
De nagyinak igazán nem akarom elmondani, különösen azután, ahogy rám néz – szúrós apró szemekkel.
- Majd később, életem. Előbb az evés!
- Jaj, utána meg házit kell írni, aztán fürdeni, aztán fogat mosni, aztán aludni! Állandóan csak csinálni kell valamit! Ez fontosabb, ez életbe vágó, nagyi!!!
- Megmelegítem addig – sóhajtja ellágyultan rázva a fejét – A szobájában van – mutatott az emelet felé.
Hangosan robogok fel a végtelennek tűnő falépcsőn.
- De, Nate, szívem! - szól utánam. - Nagyon rossz napja van, kérlek, légy rá tekintettel!
- Mi baja van? - fordulok vissza. Nagyi nem válaszol, csak eltakarva az arcát siet be a konyhába.
Lassabban lépkedek ezután. Csak akkor tűnik fel, milyen csendes a ház. Felérve mégis jobbra fordulok, az én szobám felé. A folyosóra lágy fény szűrődik ki, és anya halkan csengő hangját hallom meg, ahogy Scott-nak mesél.
Az esti mese pisiseknek való – borzongok meg, majd megfordulva John szobájához sietek.

Tényleg baja van. Az ágyán ül, mintha olvasna, de semmi nincs előtte, és azt nézi: a semmit. Amikor rám néz, látom az arcán, hogy sírt. Vörösek a szemei és duzzadt az arca.
- Jobban fáj a fogad? - kérdezem.
- Már nem fáj – válaszolja úgy, hogy alig hallom.
- Teljesen elmúlt? - „Igen”-t bólint. - Nélkülem mentél fogorvoshoz? - A válasz: fejrázás. - Akkor meg mitől múlt el? - kérdezem ordítva már a folyosóról, ahogy futok vissza a szobámba.
Ügyet sem vetek anyára, és Scott-ra, csak a fognapló érdekel. Messziről rávetődök az ágyamra, nekiesve az éjjeliszekrénynek, ahonnan kiveszem a nagy méretű, vastag füzetet. Aztán tollat keresek és színes ceruzákat – sárgát, szürkét, barnát, feketét, és pirosat.
- Nate, édesem? - szól hozzám anya, de koncentrálnom kell: semmi sem maradhat ki. - Kincsem, vacsoráztál már? Jaj, nehogy cukrot egyél előtte! Elmegy az étvágyad!
- Anya, ez fontos vizsgáló eszköz, nem étel! - morranok rá. Aztán a cukrot is a ceruzák mellé teszem.
- Mi? Mit csináltok? - mosolyodik el.
- John-nak meggyógyult a foga! - bukik ki belőlem.
De nem viszonozza a lelkesedésem, inkább talán ő is sírni kezd. Elfordul, halkan becsukja a mesekönyvet, aztán megigazítja alvó öcsémen a takarót.
Felrámolom a cuccokat, és visszaszáguldok John-hoz.
- Öcsi… Ezt majd holnap, jó?! Most beszélgessünk egy kicsit – sóhajt.
- Az elemlámpa megvan? Jégkocka is kell! - jut eszembe, de ahhoz le kell mennem a konyhába.
- Nate! - szól rám. - Most tényleg ne! Gyere vissza!
- De megesküdtél! Megígérted! - kelek ki magamból kiabálva. - Nem akarom, hogy újra kórházba kerülj! - sírom el magam.
- Nathaniel Miller! Vacsora! Azonnal! - kiabál vissza nagyi a földszintről.
- Jó – szusszan John –, de fogadj szót, és menj enni! És ne kiabálj, Scott már biztosan alszik! - fogja ő is csendesebbre.

John egy éve kórházba került, annyira begyulladt az egyik foga. Még az arcát is felvágták. Azóta naplót vezetek a fogairól, és havonta elmegyek vele fogorvoshoz. Mivel gyakrabban nem kapunk időpontot, ezért fontos, hogy mindig a legrosszabb fogát kezeljék.
És nagyon sok lyukas foga van. Mindegyik másképp néz ki, és másképp fáj neki. Már tudom, hogy mik azok a jelek, amikor a fog közelebb áll egy ilyen nagy gyulladáshoz.
- Mi volt az iskolában? Feleltél? - kérdezi nagyi, miközben elém teszi a sült húst.
- Ühüm! Háromszor hibátlan! - válaszolom, aztán villámgyorsan enni kezdek.
Nagyi a fejemet simogatja. Amikor ránézek, látom, ahogy könnyek szaladnak a szeméből.
- Nagyi, mi a baj? Ma mindenki olyan furcsa! - beszélek teli szájjal.
Elenged, és leül.
- Annyira kicsi vagy még – sóhajtja, aztán zokogni kezd.
Gyorsan magamba tömök még néhány falatot, aztán felpattanok.
- Miről beszélsz?! Tizenkettő leszek!
De nem válaszol, csak a tűzhelyhez sétál, és nekem háttal törölgetni kezdi az arcát.

Konyharuha és jégkocka. Lépcső… Nagypapa…
- Fiam, lassan! Még kitöröd a nyakad! - pattanok vissza papi erős karjáról.
- Bocs, papi! Volt valami érdekes a tévében? - kuncogok, aztán végre sikerül elérnem a lépcsőt.
- Nixon békülni akar a vágott szemű kínaiakkal, míg a sárgákat bombázzuk Vietnamban szakadatlan… A Pioneer nekiindult a bikának*… Szovjetunióval meg fegyverkorlátozási egyezményt akarnak kötni. Bár nagyon remélem, hogy átvágjuk a mocsadék komcsikat.
Döbbenten fordulok meg a lépcső tetején.
- Azt hittem, alszol a tévé előtt!
- Ezt jól jegyezd meg, fiam: én akkor is élesen figyelek, ha alszom! Csukott szemmel is látom, mikor mit csinálsz! - válik szigorúvá. - Meg hallom is, ha kineveted szegény öregapádat!
Ijedten nyelek egyet, ahogy felém lépked a lépcsőn. Amikor odaér, jól vállon boxol.
- Na, volt bunyó a suliban? - vigyorodik el.
- Hármat levertem, mert csúfolták a kis fogszabályzós Mikey-t – suttogom a füléhez hajolva, közben a konyha bejáratát lesve, mert a nagyi viszont nem díjazná a szokásos igazságosztásomat.
- Az egyetlen reményem vagy, Nate fiam! Anyád egy elvarázsolt angyal, John bátyád meg mint egy ma született bárány, olyan ártatlan. Egész délután egy legyet kergetett, csak hogy kívül tudja a házból, ahelyett, hogy jól agyon csapta volna! Még apádban bíztam. Ő valóban tökös kemény legénynek tűnt mindig is. Aztán most mi van?! Ha beüt a krach, egyből lelép!
- Mi? Mi van apával? Lelépett?
Papi megragadta a pulcsimat, és erősen magához ölelt.
- Neked kell rájuk vigyázni, ha én már nem leszek. Nagyon erősnek kell lenned! Az leszel? - súgta a fülembe, majd elengedett.
Bólintottam… De sosem féltem még jobban, mint akkor.

John ugyanúgy, ugyanott az ágyán ült. Amikor meglátott megpaskolta a fehér ágytakarót. Bólintottam, és leültem elé. Sosem ismert érzés kerített hatalmába: mintha lebénult volna a torkom, a hangszalagjaim.
- Nate… - sóhajtott egy nagyot.
- Mi van a fogaddal? - bukott ki belőlem hirtelen. Úgy éreztem, hogy bármi is történik a családban, mégsem vagyok elég erős ahhoz, hogy elviseljem.
Előkaptam a füzetem, és az egy hete írt jegyzetemet néztem.
- Már hidegre sem fáj? - kérdeztem, és a jég felé nyúltam, de John elkapta a kezeimet, és az övébe zárta.
- Nem érzi már a hideget – válaszolta. Gyorsan le akartam írni, de nem engedte el a kezeimet. - Halott – tette hozzá.
- Mi? Nem! Inkább meggyógyult?! - meredtem rá reménykedve, de csak tekerte a fejét.
- Vannak betegségek, Nate, amik halálhoz vezetnek.
- Bele is fogsz halni??? - akadt el a lélegzetem.
- Nem-nem-nem! Figyelj, a fogam halt meg. De az élet része a betegség, és ha fontosabb szerv betegszik meg, akkor az ember hal meg. A betegség a rossz! Az okozza a fájdalmat. A halál már nem fáj. A halál a fájdalom végét jelenti, és ez jó! Ugye érted?
- A filmeken elég nagyot üvöltenek, amikor halálra késelik őket…
- Ó, jézusom, mikor látsz te ilyen filmeket?! A késelés az élet része, a betegség, ami fáj. A halál az, ami ettől megszabadít.
- Értem – válaszolom végül, mire ő nagyot bólint, és még jobban szorítja a kezeimet.
- Nagyon szeretlek téged, ugye tudod?
- Én is nagyon szeretlek – vágom rá –, és egy nap fogorvos leszek, és csak azért, hogy ne csak egyszer mehess egy hónapban.
- Én is mindent megtennék azért, hogy megvédjelek most, Nate… De azt te is tudod, hogy a rák betört a családunkba…
- Igen, de anya is jár kezelésekre, és egy nap majd ő is meggyógyul.
- Angie… Anya abba hagyta a kezelést. Többé nem megy. És a rák olyan betegség, ami fontos szerveket támad meg. Meg fog halni…
- Nem hagyja abba a kezelést – rántom ki kezeimet a szorításából, és felugrok az ágyról – Ráknaplóm is lesz, és őt is el fogom kísérni, hogyha nagyon fél, és ezért nem akar elmenni!
Remegni kezdek. John tekintetéből biztosan tudom, hogy anya esetében nem válthatom meg a világot.
- Gyermeket vár. Kishúgod fog születni, és a kezelés a babát ölné meg!
- És? Nem is ismerjük, nem hiányozna! Miért nem az hal meg? Az egy semmi, egy nulla! Anya pedig a minden! Anya egy gyilkost akar a világra szülni???


* Az űrszonda végső célja a vörös Aldebaran, a Bika csillagkép legfényesebb csillaga

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Felnőtteknek
· Kategória: Regény
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 49
Regisztrált: 8
Kereső robot: 49
Összes: 106
Jelenlévők:
 · Agatha_Keyguard
 · bbbbb
 · efmint
 · Kosztolányi Mária
 · Pacsirta
 · qqcska
 · Syringa
 · VDavid
 · Zsolti


Page generated in 0.1064 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz