Navigáció


RSS: összes ·




Mese: Vadóc, a Sárkány és György barát 3/3

, 69 olvasás, Ylen Morisot , 6 hozzászólás

Somolygó

Látta már Vadóc, hogy a kincsei itt nincsenek biztonságban.
Törte a fejét, s mit gondolt, mit nem, felnyergelte a kincsvadászok egyik lovát, és a Magas Hegyek felé vette az irányt. Magára hagyta a társát, gyógyuljon, ahogy tud. Látta ő már máskor is, hogyan találja meg a vasfüvet, és más csodatévő varázsnövényt, nem féltette egy pillanatig se.
Ment egyenesen a legnagyobb, leghíresebb bankba. Ott egész nap az igazgatóval tárgyalt, mire mindenben megállapodtak. Három napon és három éjszakán át hordták a ládákat a hegyek mélyén megbúvó hét lakat alatt őrzött páncéltermekbe. Egy regiment gárdista vigyázta a szállítmányt.
Vadóc megvette a legszebb városi palotát, berendeztette egy híres belső építésszel, és megnyugodva hajtotta álomra a fejét. Összedőlhet a világ, ő már akkor is megalapozta a szerencséjét! Hátralévő életében biztonságban, gazdagságban tudhatja magát.
Vígan élte a világát, gondok nélkül egy teljes éven át.
Ám a bankár se most kezdte a szakmát, és a pénz se magától fiadzik. Tudta ő nagyon jól, milyen trükkökkel lehet a vagyon gondjától megmenteni a gyanútlan ügyfelet, és degeszre tömi a saját zsebét! Főleg, ha az illető egy tanulatlan újgazdag királyasszony.
Mikor legközelebb Vadóc megkérdezte, hogy a kincsei mennyit szaporodtak, kellemetlen meglepetésben részesült. A pénz szántóvetője beterítette papírjaival a hatalmas tölgyfaasztalt, s órákon keresztül darálta a számokat, hogy a fej végül belefájdult, mert nem tudta követni a sok értelmetlen beszédet. Tőke, kamatláb, befektetés, hozam, kezelési költség, infláció és még ki tudja, mennyi badarság hangzott el ott. A végén kiderült, nemhogy nem gyarapodott, de bizony tetemesen megcsappant a nagy gazdagság valamiféle gazdasági válság, vagy mi a csuda miatt.
Nem tetszett Vadócnak a helyzet, nagyon nem. El is panaszolta a sárkányának.
– Egyet se búsulj, – mondta neki a négyfejű - visszaszerzem én neked!
A levegőbe emelkedett Vadóccal, és meg se álltak a bankár huszadik emeleti fényűző lakosztályáig. A törhetetlennek kikiáltott panorámaablakon keresztül egyenesen a bálteremnyi méretű nappali selyemszőnyegén landoltak.
Lángot fújt, és fellobbantotta a tüzet a kandallóban, pusztán szívjóságból, hogy a reszkető bankárt ne rázza tovább a hideg.
Nem is tiltakozott a félelem jeges verejtékében fürdő ember, kísérte őket le a föld alá, a páncéltermekbe. Nézték a jelenséget, a furcsa menetet az emberek az utcán és a bankban, és rettegtek. Itt a világvége – gondolták. Nem mertek mozdulni.
Míg a kincseket pakolta zsákokba és kötözte a pikkelyekhez, Vadóc elfeledkezett az emberükről. A pénz szolgája feleszmélve a sokkból, és leküzdve a félelmét, időközben eloldalgott a közelükből. A páncélajtók lassú csukódásának halk neszére eszmélt Vadóc, és sejteni kezdte, valami nagyon nincs rendben.
– Gyerünk innen íziben, mert itt ragadunk! – rángatta meg a sárkánya fülét, és már lendült is a hátára.
De bizony most nagyon lassúak voltak!
Épp csak át tudott bújni a négyből az egyik fej, a másik hármat a következő pillanatban az ajtó pengeként leszelte. A sárkány alig bírta átvonszolni magát kis gazdájával együtt a szűk nyíláson. A zsákok mind lepotyogtak, és az opálos farok is kurtább lett. Az egyfejű összeszedte maradék erejét, és a nyakát szorító Vadóccal a tetők fölé emelkedve menekülőre fogta a dolgot.
Vadóc szíve megszakadni készült. Forró könnyeivel öntözte sebesült barátja megfakult pikkelyeit. Átkozta saját ostobaságát, mellyel veszélybe sodorta magát és az egyetlen lényt, aki valaha érdek nélkül szerette.

Sárkány erejét vesztve, haldokolva zuhant le a füves tisztásra egy öreg fűzfa mellé. Utolsó erejével is Vadócra vigyázott, nehogy leejtse a hátáról, vagy reá esve összenyomja. Megkönnyebbülve szusszant egyet a földet éréskor, becsukta a szemét, és kimerülten az oldalára dőlt. Egyetlen maradék feje búsan lehorgadt, hegei viszkettek, a három friss sebből csordogált smaragd vére.
Vadóc melléje ült, ölébe vette, simogatta hosszú nyaka selymes pikkelyeit, kéklő taraját, és potyogtak a könnyei. Siratta egyetlen barátját, kinek csillaga immár leáldozóban. Már soha többé nem fognak félni tőle, még ha meg is gyógyul, és a kalandozásaiknak befellegzett.
Így talált rájuk György barát. Sovány gebéjén egyik kolostorból a másikba tartott.
Istenfélő ember hírében állt. Szerették az emberek, de kicsit együgyűnek tartották. Mindenféle fura eszmékkel volt tele a feje. Állandóan elkóborolt a kolostorból, hogy megvédje a nőket a rájuk leselkedő gonosztól. Persze nevettek rajta, kicsúfolták. Olyan csúf volt a szegény ember arca, hogy leány nem állt vele szóba soha, még fiatalabb korában sem.
Mikor meglátta a sárkányt, elszörnyedt, mert ilyen jószágot még életében nem látott. Micsoda rút, isten szándéka ellen való teremtmény! Az ördög ivadéka bizonyára! Nem is értette, a nőszemély ott mellette miért itatja az egereket, mikor az életét mentve messzire kellene szaladnia.
- Lányom, ne ejts egyetlen könnycseppet se ezért a szörnyetegért!
Merev inakkal, lassan lekecmergett az állat csontos hátáról.
- Látom jó lelkedet, de isten szándéka ellen semmit se tehetünk. Az úr a halálba küldi a fenevadat.
Vadóc meglepődve hagyta félbe a zokogást. Elkerekedtek a szemei ekkora ostobaság hallatán, még a levegő is elszökött a tüdejéből.
- Nem tanítja-e a te istened, hogy ne higgyünk a látszatnak? – kérdezte végül felháborodva.
- A gonosz belsőtől lesz rút a külső – vitatkozott György.
- Ki vagy te, hogy ítélkezni mersz?
- Az úr szolgája, keresztes vitéze.
- Milyen urat szolgálsz? – dühödött meg Vadóc. – Nem az irgalmasat, a megbocsátót?
- De azt. S az irgalmasság nevében meg kellene rövidíteni ennek a lénynek a szenvedéseit. – Azzal ügyetlenül kivonta kardját hüvelyéből, hogy máris cselekedjen.
- Ne merészeld! Inkább adj vizet! – pattant fel mérgesen Vadóc.
Sárkánynak kérte, nem magának, de György szerencsére félreértette. Készségesen elkezdte bogozni a nyereghez erősített kulacs szíját. A csomó rászorult, egy kézzel nem boldogult, kellett a másik is. A kard útban is volt, nehéz is volt, nem is tudott vele bánni, ügyetlenkedve feltette hát a nyeregbe. Zavarában elfelejtette, hol lenne az igazi helye. Nem volt ő vitéz, kardforgató ember, csak egy sete-suta, két ballábas, csámpás parasztgyerek. Az is a legrosszabbik fajtából, aki jámbor, de semmire se jó. Elküldték otthonról a barátokhoz, hogy ne legyen útban. Imádkozás közben tán csak nem tud kárt tenni semmiben sem!
Mikor a csomó nagy nehezen kibomlott, a rántástól a ló megugrott, a kard csúszni kezdett lefelé.
Épp, mikor a vizet nyújtotta a lánynak, a kard hegye abban a pillanatban áll bele Sárkányba, egyenesen annak a szívébe.
Vadóc agyában valami megpattant, látva a végzetest, a jóvátehetetlent. Térdre esett, s kétségbeesetten jajgatva ölelte magához a szegény párát. A vérszín szemek lángját leste, amint megfakulnak, rózsaszínbe váltanak, elhomályosulnak, majd kihunynak.
Hirtelen haragja az eget ostromolta. Azt kívánta, bárcsak lenne ő is hatalmas, erős sárkány, hogy bosszút állhasson az ostoba emberen. Kirántotta a pengét az állat testéből, azzal a minden józanságot nélkülöző elszántsággal, hogy a barátra támad vele.
A megszúrt szívből a zöld vér szökőkútként tört elő, s hullott Vadócra vissza. Az izzóan forró lé beborította, sisteregve behatolt a bőre alá, sejtjeibe, csontjaiba, és a lányt szempillantás alatt sárkánnyá változtatta.
György elgyengülve földre esett, bámulta a jelenést.
Az újonnan született rőtszín egyfejű felbőszülve a barátra támadt. Tépte, marta karmaival kétségbeesett fájdalmában, míg a csuha foszlányokban nem lógott, és vér nem borította a barát összegömbölyödött, védekezésre képtelen, gyámoltalan testét. Majd mikor az már moccanni se bírt, ezüst könnycseppeket hullatva felröpült a magasba.
Éles jajgatását órákig visszhangozták a hegyek, majd mindörökre eltűnt a felhők között.
Napok múlva zarándokok találtak az eszméletlen, sebesült barátra, és a sárkánytetemre. Hordágyra rakták Györgyöt, ispotályba szállították.
A testét meggyógyították, és hősként ünnepelték. A lelkét nem tudták, mert az végképp összezavarodott. Imádságon kívül értelmes szót nem hallottak tőle élete végéig.
Halála után szentté avatták, a vélt tettét írásokban feljegyezték.
Azóta nincsenek sárkányok a földön, így gondolják az emberek. Valójában Vadóc ivadékai ma is élnek, de rejtőzködnek, mert félnek az emberek butaságától.
Ám mivel az emberi könyörületesség apró morzsája örökségként ott maradt a sárkány fiak lelkében, ezért féltenek bennünket. Szabadjára engedett gyűlöletük végzetes lenne az emberi faj számára.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Somolygó
· Kategória: Mese
· Írta: Ylen Morisot
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 37
Regisztrált: 5
Kereső robot: 62
Összes: 104
Jelenlévők:
 · Aevie
 · gazzo
 · Jasyna
 · Menda
 · nagytamás


Page generated in 0.05 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz