Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Naplóbejegyzés III.

, 36 olvasás, zsoloo , 5 hozzászólás

Pillanatkép

Az ilyen finomságokhoz kell egy kis befelé élés..
sajnos, meg kell értened, nem vagyok úgy átsülve, mint..
na, hagyjuk,.. a kesergés mindig édeskevés.

Nekifutok újra: hidd el tudom, mit jelent,
csak állni, mint szerencsétlen a pálya szélén,
a nagyfiúk, nagylányok meg szépen leköröznek…

Nem mondja ki senki, legfeljebb csiszolgatni
visszaküldik, hadd lássa, mások is megtudják:
a profi szánakozva bár, de nem közösködik holmi amatőrrel

Valaha jobb napokat láttam? Azt hiszem, mindig is vak voltam.
Szeretném fájdalommentesen megkerülni a választ,
ám miért is tenném? A sebészi beavatkozás elkerülhetetlen.

*

Ma már csak hallgatom a levelek rezdülését,
csak könnyezem a zongorajátékok futamain,
arcom őszi eső gyanánt permetezi a könny.

Megindulok egy-egy fiatal vadóc ösztönös sóhaján,
és igen, lehunyom szemem, mikor az életművész
pontosan úgy sajdítja meg a húst, hogy jólesőn fájni kezd.

Összetöröm a ceruza-csutát, meghasítom a lapot,
kandallóba menjen égni, tűz válassza el tőle
miért érdemes volt, s por legyen, ami hamvába úgy marad.

Ha még sírni sem tudsz úgy, hogy a sírásod igazi legyen,
hagyd másra, ki tud sírni igazán, mert neki van miért.
Keress vigasztalan magányt, csalódj reménykedőn,

de kérlek, hazudni, hogy a lila gyönyörű, holott
még mocskos szürkét sem láttál, és a színt nem ismered,
olyan vétek ez, melyért kevés minden bocsánat!

*

Menj! Gyere, jöjj, igyunk bort, álmodjunk lehetetlent!
A jó ügy érdekében, nem bánom, szeretkezhetsz is velem,
Csillapítsuk az igazság bántó fényét sötét mámorral!

Aztán, látod, szépen, lassan megtanuljuk a színeket:

szivárvány ég, fekete éj, szabadság zöldje,
talán kéz-a kézben együtt futunk völgybe

Talán dallá érik bennünk az érzésnyi perc,
talán kinyílunk, mint múló nefelejcs

Csókban ízlelgetjük a varázsos szókat,
selyem-mézzel cirógat az induló nap


Egyszere tiszta dobbanások páros ütemei fognak lüktetni

És észreveszed ismét (?), hogy élsz. Milyen jó ez!
Félszeg bátortalanságok: ezeket elfújja ezer vágyad.
Egymásba öltött szavaid büszke folyamként áradnak.

*

De még nem vagy kiforrva: megrendül majd hited
Elátkozol engem és a napot, melyen megismertél,
Mert elhagylak. Rettenetes érzések fognak dúlni.

Én is elhagyatott leszek, sziklameredélyként a sós
tenger fölé magasodva az idő elpusztít, felőröl.
Megtébolyodik az elme, és elsiratja az egyetlen fontost,

amiért feláldozta önmagát, hogy kiteljesedjen benne,
ami kiragadta a keserűség és reménytelenség meddőjéből,
amitől minden ízében értelmet nyert ez a világ,

Az ilyen finomságokhoz kell egy kis befelé élés..
Mire idáig eljutsz, megérted, hogy az egyetlen érzés,
mely a nyers életedet képes úgy átsütni, mint az angol séf a bélszínt,

a Szerelem az.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Pillanatkép
· Kategória: Próza
· Írta: zsoloo
· Jóváhagyta: Aimee

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 48
Regisztrált: 8
Kereső robot: 87
Összes: 143
Jelenlévők:
 · Aimee
 · deb
 · evinternet
 · Jade_Sarkany
 · Kosztolányi Mária
 · Moncsika
 · Pacsirta
 · Syringa
 · Tollas
 · Tóth János Janus


Page generated in 0.0631 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz