Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A Paradicsomban(Első f. - 2. rész/ 1. részlet)

, 49 olvasás, Julia RedHood , 3 hozzászólás

Szerelem

  Az autóknak verődő kavicsok pattogása összejátszott a száraz levelek zörgésével. Hangjuk a sétálóutcában szűnt meg, hol felváltotta azt az emberek cipőinek kopogása. Üzletek, éttermek és bárok sora következett, amelyek akkor zárva voltak, csupán némelyikükből szökött ki az az ócska régi melódia, mi tökéletesen leírta a város küllemét. Nem tudom teljesen felidézni, tán még a dallamát sem, viszont kisugárzására emlékszem. Nem csodálkoztam amiért a fiatalok kevés szórakozást találtak itt, a legtöbb bisztró vénebb volt a földnél, vendégeik még annál is. A tér közepére értem, a szobor elé, a csuklyás alak könyvet tartott az egyik kezében, széttárt megviselt karjairól a varjak úgy szálltak fölfelé, mintha a néma figura eresztette volna őket szabadon. Végig pásztáztam a macskakővel borított talpalatnyi területet, kóros magány telepedett meg ott és én kis híján belefulladtam. A legközelebbi pad irányába indultam, honnét szemből tanulmányozhattam a megdermedt kopott alakot, annak lesütött tekintetét, az idő rágta ujjait és palástjának foszlott rongyos mivoltát. Táskámból elővettem műanyag mappámat, papírt és ceruzát. Lomhán s unottan cammogó embertársaim külleme némiképp bosszantott és elkezdtem azon agyalni, vajon miért vannak ott ahol vannak, esetleg dolgaikat intézik vagy csupán élvezik a haldokló derűt. De vajon érkezett-e más hozzám hasonló okkal? Csak látni akartam mi vesz körül és belemerülni a városon uralkodó fóbiába, a magamévá tenni azt a kétségbeesett paranoiát. Elhelyezkedtem kényelmesen, egyik lábamat a másikra téve megtámasztva az iratgyűjtőt. Pár vonal került föl a lapra, a házak árnyai, hátuk mögé satírozva karcolt égbolt s középpontba az emlékmű túlvilági pompával.
  Fogalmam sincs arról, hogy most mit hisz rólam, hallhatott már cifrább életrajzot is. Ez vitathatatlan. Arra kért, hogy fókuszáljak a legszámottevőbb aljasságra, amit elkövettem, viszont elég nehéz feladat. Eszméimnek összes rezdülése ultimátumot adott, hogy a gehennai mocskos tűzrengeteg martalékává legyek. Valójában ez az egész fondorlatos csel. Szánalmas áhítozás a bűnbocsánatra, miként azon morfondírozok, hogyan változtathatnék a magamról mutatott képen. Temérdek esztendei keservességet és gyalázatot próbálok a fiók aljára süllyeszteni haszontalanul. Ezek ellenére mégis elesetten kúszok majd a kapu elé, ha sikerrel járok és azon fogok gondolkodni, hogy kerülhettem oda. Ha ugyan létezik, hisz ilyentájt, mikor már az ember saját halála fuvallatától lesz libabőrös, rágódni kezd az addig valótlannak vélt dolgokon. Gyakorlatilag nem vagyok még olyan öreg, csupán megtámadott a kórság. Az után vált komolyabbá, hogy elszenvedtem az utolsó szörnyűségeket, melyekről a későbbiekben hallani fog, és hátam mögött hagytam azokat, hogy sorsom új irányba terelődhessen. Annyit akarok, hogy amikor kimerülök és elborulok a ragyogó tisztaságban, a monitorok és a gépek zúgásában, szétzilált szervezetem utolsó dobbanásakor ne gyilkoljon az önvád.
  Rajzomat a vékony dossziéba csúsztattam, aztán felkeltem és a fellegekre vetettem pillantásomat. Óriási füstölgésre hasonlítottak, ahogyan egymásba kapaszkodtak, gyors gomolygás volt, vastagabbá és sötétebbé alakult minél jobban erősödött a levegő hullámzása. Járomcsontomra csöppent egy szem, s lecsúszott az államig, jéghideg volt és elesett, akárcsak én.
  A második tanítási hét kezdeti napja volt. Valamiért rosszul aludtam. Lehet, hogy a dörömböléstől, miként a hideg és a meleg összeütközött viharosan, vagy esetleg az út széli fák susogásától, az ágak csattogtak buzdítva e dühös kiábrándultságot. Bár álmom békét lelhetett volna, csupán ennyit kértem, ha már az elmém tiszta, legalább környezetem ne sanyargasson. De megeshet, hogy számomra ez rendeltetett. Vörös szemek, és kialvatlanság. A zuhany alatt magamhoz tértem, a reggeli tea szintén segített nyúzott állapotomon. Még odakint csattogtak a gallyak, hangjuk olyan volt, mintha kárörvendve hahotáznának.
  Kihajtottam az elázott úttestre, melyen növények törött tagjai hevertek. Szürkeség és köd telepedett meg komoran és elkeseredetten. Hiába világítottam, akkor is hunyorogva próbáltam átlátni a csapadékfalon, és bíztam abba, hogy senki sem szándékozik óvatlanul elém vágni.
  Megérkeztem az iskolába fejem tompa fájdalmával s a szívemben létező feszítő tépelődéssel. Előérzetem támadt a félelem és az elhagyatottság egyvelegétől. Sejtelmem sem volt arról, hogy pontosan mitől tartottam, de úgy rettegtem, mint ki gaztettet készül elkövetni.
  A hétfő rohanása teljesen kimerített. Hihetetlenül frusztrált ama elcsökevényesedett, csigázott állapot, mely auraként lebegett körül. Szünetben igyekeztem ráhangolódni a következő órára a kupolát vizslatva. Bizakodtam, hogy az eső eláll, mert az legalább oldhatná rezignáltságomat. A padokra műanyag tálkák kerültek, a mellettük ácsorgó állványokra pedig fölhelyeztem a tanulók vászontömbjeit. Ottani pályafutásom alatt ebben a teremben szerettem tanítani a legjobban. Az állványok és a székek vázai világosbarna színben várakoztak együtt az ódivatú berendezéssel úgy, ahogy a kopott parketta a hamuszürke fallal szomorúan és megvénülve hatalmas szemmel lesve a felhős azúrt. Hiába volt ilyen komor, mégis kedveltem. Kissé önmagamra emlékeztetett. Gyakorta éreztem lelkemet aggastyánnak, kit nem temethet el semmiféle homok, vagy sár, és ezért sosem szabadulhat ifjú testem kínzó rabságából.
  Az osztályom megérkezett. Az utolsó tanuló bezárta az ajtót. Asztalomnak támaszkodva vetettem rá nyúzott tekintetemet, s akkor egy alig észrevehető varázs költözött belém. Olyan valami volt ez, mi történése pillanatában jelentéktelen, fontosságára csupán később döbben rá az ember. Miként figyeltem őt a hangok, az illatok és a szem képei olyan fenséges kisugárzást öltöttek föl, mintha az asztrális világ hibáktól mentes univerzumába csöppentem volna. Fekete ruháiban árnyékként somfordált közelebb. Kezeimet elrejtettem köpenyem zsebeiben. Ujjaim ökölbe szorulva ölelték az ott megbúvó ecseteket.
-Jó napot. -köszönt halkan.
-Szia. A nevem Daniel Morgan. Még nem találkoztunk.
-A múlt héten beteg voltam.
-Maga volna, Morinaga Orihara?
-Így van.
-Az igazolása?
Nyújtotta az orvos által lepecsételt papírt. Átolvasása után világossá vált, hogy torokgyulladása volt. A cetlit a régimódi osztálynapló lapjai közé csúsztattam.
-Már meggyógyult? -érdeklődtem.
-Igen.
-Elég sápadt az arca.
-Keveset aludtam. Fáj a fejem. -a padlót leste.
-Végre nem vagyok ezzel egyedül.
Tagjai soványak, az arca leheletnyit hosszúkás volt. Éjjel színű haja fedte a füleit s félig a homlokát. Írisze igézően hatott, szinte el sem szakadt a pupillájától.
-Nos, keresse meg a helyét! -intettem.
A többiek vizet töltöttek a tálkájukba, ameddig a fiúval diskuráltam. Tele csapoltam az újonnan érkezett tanuló edényét és odavittem neki.
-Köszönöm. -mondta.
-Szívesen. Önnel sajna nem számoltam. Ne haragudjon!
Szóltam pár szót, ám úgy tűnt akadozó beszédem zavaró a számára, hunyorogva próbálta kibogarászni mondataim értelmét. Nem csodálkoztam, hisz a kifejezések kutatása közben magam is elfeledtem mit kívánok közölni. Tarkómat vakartam sablonos módon. Nyeltem. Visszakérdezett:
-Mi lesz a feladat?
-Aquarellel dolgozunk.
Szusszant.
-Mi a baj?
-Azzal ügyetlen vagyok. -vallotta be.
-Ne aggódjon! Még fejlődhet.
Bólogatott.
  A tanári pódiumhoz sétáltam, hol a saját alkotói terem volt. Így az általam felvázolt firkálmányokat mind kitűnően láthatták. Az asztalomon fehér anyaggal takart tárgy lapult.
-Az micsoda? -kérdezte Sarlett. Miután eltávolítottam a leplet gúnyosan húzta a száját. -Váza? Csupán ennyi?
-Nincs is egyszerűbb! -válaszoltam. -Csendélet. Nehezítéskép azt a feladatot kapják, hogy a maguk által legjobban kedvelt stílusirányzat jegyeiben kellene megalkotni. Sok szerencsét! Kezdhetik!
-Mr. Morgan, ki a kedvenc festője? -röpült felém Jared cinikus hangja.
-Salvador Dalí.
-Megalomániás volt.
-Pontosan.
-Sejtem miért pont ő a példaképe.
-Azt nem állítom, hogy a példaképem. Érdekesnek találom a művészetét. A személyiségéhez semmi közöm, ha esetleg erre utalna.
Kuncogott. Matattam a világos árnyalatú masszában.
-Nem utalok semmire. Egyszerűen nyilvánvaló.
Az addigi lelkes duruzsolást némaság kebelezte be.
-Lehetőség szerint ne szemtelenkedjen!
Szemem sarkából felfigyeltem egy foszlányos szemcsére, mely folyamatosan közeledett a fiú irányából, majd felismerhető formát öltött s rögvest a tenyeremben landolt. Alig jutottam szóhoz modortalan viselkedésétől.
-Legközelebb legyen ügyesebb.
Elindultam lomhán. A diák a falhoz tapadva ült és bámult engem dacosan. A levegő szinte fikszírozott minket. Odanyújtottam az előbb fegyverként használt üres edényt egyenest az orra elé.
-Vegye el! -utasítottam.
Fejét ingatva tiltakozott.
-Vegye már el!
Kelletlenül megemelte a karját és engedelmeskedett.
-Fáradjon ki!
-Tessék?
-Miért szükséges kétszer elmondanom?! Fáradjon ki innen!
Karba tette a kezeit. Nyugodt vonásokkal s magatartással lepleztem dühömet.
-Ami az előző osztályfőnökénél nyerő stílusnak bizonyult az nálam egészen mást jelent.
-Mit?
-Nyomtatott papírt, mely csak azt bizonyítja, hogy itt tanult. Kérem, távozzon!
Méregtől fűtöttem fölpattant.
-Fenyegetőzik?
-Ezek csupán a tények. Indítson! -mutattam az utat.
Kiviharzott.
A tanulók tátották a szájukat.
-Folytassák a munkát! -parancsoltam rájuk.
A későbbiekben csönd honolt és engedelmesség, azt a sutyorgást leszámítva, melynek tartalma, gyanúim szerint, már kevésbé volt olyan jóindulatú, mint a rólam szerzett első benyomás után. Ettől az atrocitástól kezdődően ellenszenvüket tisztán tapasztaltam, ha olykor-olykor a hátam mögé sandítottam. Lehet, hogy Mr. Austin volt az iskola koronázatlan királya, de engem nem rémített meg.
  Az óra után rájöttem, hogy az újonc igazat beszélt az aquarellel kapcsolatban. Alkotását elemezve dörzsölgettem az államat. Kifelé tartott, mikor félénken megkérdezte:
-Szörnyen rossz lett?
-Dehogy! Bár, úgy vélem valamilyen fedőfesték a segítségére lenne. Kubizmus?
-Valójában expresszionizmus, de ez tűnt a legkönnyebbnek.
-Őszinte. -tekintetem átvándorolt a helyiség homályán s célt ért az ajtóban tétlenkedő fiún. -Ez esetben, valószínűleg ismeri, Munch Sikoly című festményét.
-Igen.
-És azt is tudja, hogy mit jelent az irányzat?
-Vizsgáztat? -bökte ki hirtelen, de a szájához kapott. -Nem mintha nem volna hozzá joga, csak...
Haloványan nevettem.
-Nem azért kérdeztem. Hasonlít Dalí művészetéhez az irányzat, mint olyan. Bár kevésbé elvont, de ugyan úgy elszakad a valóságtól és némiképp szintén ellentmond a klasszikus realizmus nézeteinek.
Forgatta a szemeit, mintha töprengene.
-Ezt tudom.
-Helyes. Azt tanácsolnám, hogy bátran vállalja a kihívásokat.
-Úgy lesz.
-Megkérhetem valamire?
-Mire?
-Küldje be Jaredet, ha még itt van a közelben. Beszélni szeretnék vele.
-Rendben. -felelte.
-Köszönöm és vigyázzon hazafelé! -intettem.
-Viszlát!
  Elfordultam, aztán vissza. A távolban, ismeretlen oknál fogva, a telefonjára pillantva mosolygott lágyan. Megeshet, hogy üzenete érkezett. Ami akkor költözött belém hihetetlen, alantas és szörnyű volt, esetleges bűn, és azonnal értelmet nyert az óra elején bevillanó érzet. Rá sem lett volna szabad néznem, bámulnom felért egy öngyilkossággal, miként képtelen voltam másra koncentrálni, s arra eszméltem belehalok a látványába.

Megjegyzés: 2016. szeptember 8.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Szerelem
· Kategória: Regény
· Írta: Julia RedHood
· Jóváhagyta: Aimee

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 42
Regisztrált: 6
Kereső robot: 60
Összes: 108
Jelenlévők:
 · Aevie
 · gazzo
 · Jasyna
 · Kankalin
 · Menda
 · tollhegy


Page generated in 0.0812 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz