Rengeteg lépés. Még nagyon hosszú az út. Jó irányba megyek egyáltalán?
Furamód a máskor forgalmas nagyvárosi utcán nincs teremtett lélek, akitől
megkérdezhetném. Az a tény már meg sem torpant, hogy nem is emlékszem már, hová
igyekszem. Csak azt tudom, hogy fontos lenne odaérnem.
Néha autók húznak el mellettem. Nézek utánuk kérdő arccal, de persze nincs a hátsó rendszámtáblára írva a válasz a fel sem tett kérdésre.
A távolban, jobb oldalon körvonalazódni kezd valami építmény.
Valahogy tudom, hogy ez az Árpád-híd.
Árpád-híd??? De az hogy lehet, hiszen nem a Duna parton vagyok... nem értem.
Közelebb érve látom: tényleg az Árpád-híd! Hirtelen a Dunát is meglátom.
Furcsa. Hogy került ez ide? Illetve én hogy kerültem ide?
Egyébként nem is emlékeztet az Árpád-hídra, inkább a Lánchídra hasonlít. Mindegy. Ez
akkor is az Árpád-híd!
Viszont így már biztos, hogy rossz irányba indultam. Csak tudnám, hova is kell
mennem. De nem jut eszembe. Az viszont tény, hogy vissza kéne fordulnom.
Valamiért nem a kézenfekvő hátraarcot választom, hanem egy belső késztetés nyomán
elindulok a hídfő budai oldalába mélyesztett lépcsőn lefelé (tiszta dili). Ahogy
haladok, különös, addig rejtett világ tárul a szemem elé. Egész kis kolónia: itt-ott
sátrak, emberek cirkálnak, ki tudja milyen dolguk után lótva-futva. Színes forgatag.
Ami ijesztő benne, az egész csak "némafilm" - semmi zaj nem hallatszik.
A lépcső, amin haladok, egy éles fordulattal balra veszi az irányt. Jönnek velem
szembe is, és mikor túlhaladok a kanyaron, meglátom, hogy elfogynak a vasfokok (ez is
különös - az elején az volt az érzésem, kőlépcsőn indultam). Néhány méterrel odébb
meredezik a csonkolt "lépcsőfolytatás" - már felfelé irányba. Arra kéne haladnom
("mondták a hangok"). A kettő között sáros sziklás szakadék. Ugrani kéne.
Félek. Egyébként sem tudok ugrani: el van törve a lábam. Ez csak most tudatosul
bennem, ahogy lenézek, és meglátom a gipszemet. Nem is tudom, eddig hogy bírtam
eljutni - meg főleg minek???
Aztán összeszedem minden elmebajomat, és ugrok...!
Szerencsére szólít a természet, és felébredek.
Megjegyzés: A napokban átélt "lidércálmom".
Nem szoktam álmodni - vagyis nem szoktam emlékezni rájuk. Ez annyira valóságos volt,
hogy muszáj volt megírni!
Online látogatók:
Látogató: 57
Regisztrált: 2
Kereső robot: 11 
Összes: 70
Jelenlévők:
