A sors akarta, nyilván,
hogy újra lássalak.
Meg volt írva, hogy aznap
monoton visszatérj.
Pont mint egy rémálom,
mi estről estre felfal...
De ki gondolta volna,
hogy egy ártatlan galamb
varjú húsába vághat,
hogy egy tapasztalt harcost
egy angyal idővel
madzagjain rángat?
Volt, bevallom, igen,
hogy szorított a kötél,
mit nyakamba raktál
s csípett, mikor véremmel
telt meg begyedben a magtár,
ám mégis, csontodon
te élezted karmom
s szemedből csillan
fény a rozsdás kardon,
sziklává nem te tettél,
de a faragáshoz értesz,
ha hibázol is velem,
hát könyörgöm, vétkezz!
Mosolyogj, de az álarc
számomra hitvány fátyol,
keserű az ajkad,
mit cukorba mártol,
könnyed az én medálom
áztatja még ma is,
csak hiszed, mit akarsz,
hited pedig hamis!
Hol van belőled a dac,
hova lett a lángja,
a tűéles sikoly,
mi fülemet bántja?
A hangod még megvan,
szólíts hát, ha kellek
s szíved valós vágya,
esküszöm hogy meglesz!
Alkonyán az éjnek,
ablakod ha nyitva vár,
reggelre a liliom
melletted majd megtalál.