Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Vérvörös (Első fejezet/1. rész-1. részlet)

, 208 olvasás, Julia RedHood , 0 hozzászólás

Szilveszter

"Kétségbeesésünk, mikor elvesztünk egy szeretett lényt, gyakran titkolt önszeretetünkből fakad, meg gyávaságból, hogy most oly feladatokkal kell szembe néznünk, melyet az ő távozása okozott. "

GeorgeSand


Ajánlom, vak szerelmednek szédítő Farkasom -
és neked Fiú, mert igazad volt abban, amit a fajtádról tanítottál.


  Smaragdszínű ormok alatt feküdt egy hely, benne az agg kor tengerében, mikor még nem létezett a mennyei oltalom, sem a földi gyarlóság. Égszínkék gyémántokkal tarkított falai ódon és hatalmas fenségességgel vibráltak az északi havas szivárvány gyöngyei alatt. Ablakainak kövezete olyan volt, akár a sellők uszony-szirmai, melyet hősi halottak emeltek a magasba, miként kiváltságot nyertek, hogy szellemük itt lebeghessen tovább.
Üvegmárvány homlokzatán hajósok bárkáinak maradványai függtek arany porral behintve, s szinte a felhőkig nyúltak, belevesztek az égbolt gomolygásába.
  Belépett a hófehér sziklakővel borított csarnokba, hol bálokat rendeztek és orgiákat a szerencsések, kiket magához szólított. Vas-szürke leple lobogott utána, míg elhaladt az asztalok mellett, miket bódító italok és zamatos ételek maszatoltak igénytelenné. Folyton ez ment itt, úgy fogyasztottak mindent, akár az ambróziát vagy a nektárt, mert áttetsző testükön már semmi sem rondíthatott. Érzékelt valamit, ismeretlen neszt a sötétség ármánykodásában. Úgy vágtatott végig a Sessrumniren, mintha ölni készülne. Széke előtt megállapodott, melyet bíbor bársony fátylak fedtek. A nyárhoz volt ő hasonlatos, a forró vágyakozó nyárhoz, még az illata is, a virágokhoz, azokhoz a szenvedéllyel fűszerezett erős aromájú növényekhez. Tökéletes idomait aligha takarta kendővel, vagy bármi mással, csupán kivételes alkalmakkor.
  Ácsorgott ott némán, füleivel fürkészve a zefírt, amely beszáguldott a terembe, sírva és nyöszörögve Folkvang mezői felől. Mélyről jött lélek kergette azt oda, sötét és tüzes ismeretlen, olyan felfoghatatlan gonoszsággal, mit az úrnő még sosem látott. Pupillái összeszűkültek és két karját formás melleire fonta. Tépelődött reszketve, úgy remegve, ahogy még sosem tette, igazi rémület volt, mi csupán a halandókat béníthatja. De most ott járt nála, az Idegennel együtt és hirtelen döntésre kényszerítette. A zokogást még mindig hallotta, nem szűnt, még inkább erősödött és szemcséi arcára tapadtak. Fölkapta íját, melyet trónja mellett tartott, miként Sessrumnir ajtaja kitárult. Megfordult sebesen, megfeszítve a fegyvert, de az milliónyi darabra hullott. Csuklyás Idegen kezét előre tartva közeledett. Olyan bűzt hozott, mely átjárta az egész palotát. Mintha a világ létezése óta elpusztult testek cafatjai lógtak volna a ruháján. Fekélyes tenyerét a nő mellkasára tette, s ekkor a fáklyák lobogása elenyészett, a légbe kürtszó csapott, mi úgy sértette a hallást, akár állatok vonítása, ha egymásért keseregnek.
  Rőt haja, melyben ékköveket hordott parázsolva foszlott szét, s e izzás fejbőrébe marta magát. Azúr szemei gyémántja vörössé, majd feketévé vált, s addig fajult átalakulása, míg szét nem repedt és be nem terítette a megmaradt üregből záporként ömlő folyadék egészen a nyakáig. Érezte a szagát. Olyan volt, mint a romlott dögök vére. Az idegen letépte a leplet s szilánkokká szórta. A festői porcikákból sovány gallyakat csinált. A nő hánykolódott, küszködött, s jajveszékelése elérte a mezőn túli kietlen sivatagot. Ajkaira sűrű massza ömlött, melyben fuldoklott és fuldoklott. Kínlódása alatt körmeit a kövekbe vájta, rendezetlen rángása közben mind beletörte. De az meg sem érezte, miként összeaszalt zsigereiből feltörő vére arra készült, hogy megfolytja őt. Nyeldekelt kétségbeesetten, már se nem látott se nem hallott, csupán az íz járta át, az a hányingert keltő buké. S visszakényszerítette bensőségeit testébe, mert egyéb választása nem adatott, hogy megmenthesse, mi lényéből maradt.


I.
Amit mások nem láthatnak


1.


  Átokverte nap volt. Emberünk emlékszik minden mozdulatára a másodpercmutatónak az órán. Mintha halált hozó kezek mozgatták volna őket lidérces ujjaikkal. Sosem járt az pontosan. Megette az idő a fogaskerekeit és néhány év elteltével el is rohadtak. Az volt élete legbánatosabb napja. 1994. december 31 -e volt. Ha jobban beleveszek gondolataim trükkös spiráljába felötlik, hogyan csípte a karját a lengedező hideg szél, miként az ágyon feküdt az ablak alatt. Szöszke tincseit néha megtáncoltatta egy-egy fuvallat. Nem volt nagy tél akkor, csupán a gyér hó telepedett vékony huzatként a város macskakövezett járdáira. Tizenöt éve, amióta a világra jött, nem érezte magát annyira szomorúnak, mint abban a huszonnégy órában. Napfelkeltétől fogva undorító keserűség hajszolta szüntelenül teóriáit, mélabús szorongás nyomta a mellkasában lévő dobogó szervet. Motoszkált még valami az ereiben is, amelytől ideglelés lett úrrá egész testén. Nem hagyta, hogy őszintét és hősieset cselekedjen, pusztán kuporogni engedte a szobája falai közt. Reszketett benne a lélek. Egész 31. -t ez a kilátástalan érzelemhullám ejtette csapdába.
  Még mindig kattogott az óra fáradhatatlanul, mint mikor a pap gyászos beszédét mormolja. Siratta az össze szóval a megboldogultat, ugyan úgy, ahogy emberünk siratta a lassan múló perceket. Megérzések zuhataga öntötte el szívét és folyton-folyvást elszorult. A levegő sípolva távozott a száján át. Kizárólag az járt az eszében, hogy mi lehet a félelme tárgya. Kutatott elméje titkos rejtekeiben, de nem talált rá rettegése okára. Az volt benne, legbelül, hogy valami rémséges dolog fog bekövetkezni, teljes lényén átsuhanó iszonyatos, hatalmas erő, mely nyomán más lesz a jövő. Mi lehetett ez az erő? Talán egy sértett gondolat? Kínos beszélgetés? Esetleg egy megrázó élmény? Küzdeni próbált minden sejtjével az elkeseredettség ellen, ám hiábavalónak tűnt az igyekezete. -Csak vinne már el! Történjen akármi, én vállalom a következményeket! -ez járt a fejében.
Gyökeret vert belé a bánat s végig futott egész valóján. Tovább viszont nem tudott ellenállni neki. Lassacskán elégett a keserűség máglyáján. Pedig jeles ünnep volt akkor. Új évet köszönthetett, és ő is egy újabb esztendőbe lépett.
  Parányi nesz hangzott az ajtó felől. Cipő kopogása volt, aztán az illető benyitott. Hirtelen elenyészett az óra észveszejtő menetelése. A szöszke bal kezével visszatolta a résnyire kinyitott ablakszárnyat s ránézett a látogatóra.
-Hogy vagy, fiam? -kérdezte a nő lágyan.
-Remekül. -válaszolt rideg modorral.
Szinte meg sem mozdult a takaró, oly súlytalanul ült le mellé. Kecses lábait keresztbe tette, majd tenyerét gyermeke vállára helyezte. Hosszú szőke haját mindig fonatban hordta, mi könnyeden hullott a hátára. Beszéde a tavaszi eső gyöngédségét idézte. Módosan becsomagolt dobozka volt nála, élénk piros szalaggal átkötözve. Csinos kis ajándék volt.
-Ezt tőlem és az apádtól kapod.
-Köszönöm. Ő hol van most?
Az anya aprót sóhajtott, közben a falon lévő sietősen ketyegő szerkezetre tekintett, melyen már az idő jócskán előre folyt. Végül fiára pillantott. Szemei tükrözték, hogy hazudni fog.
-Nem lehet itt. Dolga van.
-De ünnep van. -tiltakozott.
-Ne aggódj! Ma még láthatod. Boldog születésnapot!
Az asszony elégedett arckifejezését felváltotta a merő kétségbeesés és csalódás. Nem tudta mikor jön haza a férje. Senki sem tudta.
  Zene dübörgött odalentről. Rokonok özönlötték el a házat. Az apa nem került elő egész délután. Mintha a föld nyelte volna el. Biztosan szokásos rituáléját tartotta a szomszédos vendéglőben, ahol bőségesen kiszolgálták étellel, illetve itallal egyaránt. Általában nem tartott igényt az otthoni kosztra.
  A család egy faluban tengődött. Egy sorban, komótosan foglalták el helyüket a régimódi épületek. Ugyanolyanok voltak, rezes hatású téglákból, azonosnak tűntek a járdával, csupán az kopottabb és megviseltebb volt. Rendezett fasor csupaszon lengedezett a szellőben, a pislákoló lámpák odavesztek a csattogásban és a dühös kavalkádban. Az út másik oldalát kietlen tisztás uralta, kerítéssel elzárva. A nappaliból tökéletesen lehetett látni a rétet, mikor a hajnali napsugarak csíkokat alkottak a zöld füvön, szikrázóvá téve azt. Akkor hó fedte vékonyan a pázsitot, amely nyaranta tündöklően virított. Az ember néha úgy elmerült volna benne, mint tengerben, kinyújtóztatott tagokkal, hogy csak a vibráló kékséget vizslatva merengjen órákon keresztül. Viszont okosan el volt az kerítve a mögötte lévő komor erdő miatt.
  A zsivaj nem csendesült odalentről. Néha benyitott fiára az anya, az édes járású Rose, de az nem volt hajlandó elhagyni a zugot. A sárga tapéta vonalait nézegette, a barna berendezést és a rendetlenséget. A ruhák a földre voltak vetve, azok, melyek már a fotelban nem fértek. Íróasztalán halom papír és könyvek pihentek, a ceruzák és tollak éppen hogy nem szaladtak széjjel s hullottak a földre. Rossz előérzete hajszolta az eszét. Csupán az ablakból fürkészte a tájat, az éjjel függönyt kerekített a végtelen mezőre. Letelepedett rá, akár észrevétlen lepel, s egyedül a nap képes felemészteni, ha majd felemelkedik a lombok mögül lángoló sugaraival s lassacskán szétégeti a halotti fátylat. Ám még zordul feketéllett a komor napszak az erdő fáinak rései közül, egy csöpp utat sem engedve a fénynek. Más sem foglalkoztatta emberünket, csak az, mikor a világosság hanyatlásnak indult, színes izzással és felvonta kísérteties vásznát az est mélabúsan, csillagokat festve a matt égboltra. Remegett ettől az emlékképtől. Még sosem várta annyira a reggelt. Mintha valami várakozott volna rá. Arra gondolt, hogy talán választ nyerhet a bensőjében tomboló tébolyra. Esetleg üzenetet kívánt hozni neki a Nap, de a Hold még nem engedte jöttét.
  Rose ismét megjelent flitteres öltözékében és körömcipőben. Ruháján lila pozsgás fakadt, miként rávetült a kinti tűzijáték-vihar villogása. Karján egy tálca süteményt egyensúlyozott.
-Most sem jössz le, Gary?
A fiú csupán morgott valamit. Nem igazán kedvelte a unokatestvéreit, mert ritkán jártak náluk és akkor is csupán a felfordulást okozták.
-Kérsz? -nyújtotta a tálcát.
-Nem sokára lemegyek.
-Örülnék. Nem tetszik, hogy itt búslakodsz.
-Kimész? Át szeretnék öltözni.
-Rendben.
Előhúzott gardróbjából egy fehér inget és a legújabb farmerját. Lomhán somfordált a rozoga lépcsőn, s már középtájt felfedezte az ikreket, Carol-t és Diana-t, kik egyforma viseletben rohangáltak és dobálóztak a nyalánkságokkal. Tiszta fodor és masnik, gyalázatos lányos maskara. De mire is számíthat az ember a hétévesektől. A szüleik Helen és Adrian Madison a kanapén ülve koccintottak érdekes állapotban, s ahogy csak tehették, locsolták az italt a fogadószoba összes szegletébe. Ők laktak a legtávolabb, valami tanya félén, ahogy azt megnyilvánulásaik mutatták. Gary megállapodott a kandallónál és nyelt. Kezeit zsebeibe bújtatta. Végig pásztázta az ott lévőket, de csupán az anyja családjából voltak ott, az apjáéból talán egy valaki, a testvérének a lánya Christin, kit biztosan felültettek a vonatra, mint minden évben, csak ne zavarja az otthoni mulatozást a jelenlétével. Esetleg őt kedvelte egyedül, mert szépnek vélte és igényesnek, bár igen zárkózottnak is. A tincseit kötözte, azokat a fekete bársonyszálakat. Tűegyenesek voltak és fenekéig értek. Sötét szemeit Gary-re vetette, de odamenni nem akart, igazított szoknyáján és harisnyáján, majd eltűnt az étkezőben.
  Diana, testvére nyakára akasztotta a saját derekára kötözött masnit. Olyan szépen kioldotta, csak azért, hogy kínozhassa a másikat, s addig rángatta, míg köhögésbe nem kezdett. Helen fölpattant, lelökve a holmikat a fenyő dohányzóasztalról. Hirtelen képtelen volt eldönteni, melyiket válassza, kisebb csemetéje életét mentse, vagy feltörölje a foltokat. Erélyesebben kiáltott, végül ledobta magát.
  A többiekről fölösleges szót ejteni. Nem voltak különbek.
Rose odament a fiához s átadott neki egy pohár italt.
-Szabad?
-Csak pezsgő.
-Nem kérek.
Gary magas volt és vékony, már majdnem akkora, mint az apja. Hogy a férfi hol tartózkodott senki sem tudta biztosan, de mindenkinek volt róla sejtése. Jó ideje hanyagolta a feleségét és gyermekeit. Általában cimboráival szórakozott a utca végi, nem bárban, sem étkezdében, hanem inkább a züllöttek gyűjtőhelyén, hol a füsttől és a szagoktól szinte moccanni sem lehetett.
  A fiú tovább nem volt hajlandó figyelni családjának közönséges drámáját és inkább elmenekült. Bezárta hálója ajtaját, úgy becsapta, hogy a homályos folyosó is megborzongott tőle, hol képek függtek a falon, régi fotók, és relikviák porosodtak a komódon a csipkés terítőn. Kerámia figurák, melyeket különleges alkalmakból kaptak, táncoló balerina és tündérnek látszó törött akármik.
  Az ágyon hevert az ajándék, a rajta lévő piros szalagra a bevándorló fehéres éjjeli ábránd drágakövek millióit csalta. Szinte vakított a csillogása. Gyöngéden meghúzta az egyik oldalát, és az puhán a takaróra feküdt. A sötétkék csomagolót csörögve tépte le. Kicsiny doboz volt alatta, melyben egy könyv bújt meg és koszos szürkés árnyalatú ezüst gyűrű. Az ékszeren, a hajszálnyi világosságba emelve, kirajzolódott valamilyen cifra írás. Akkor még nem ismerte a jelentését. Később fedezte fel csupán, hogy a nevét vésték bele régi skandináv betűkből. Kizárólag neki készült és szerencsével jár majd, ha viseli. Pont passzolt az ujjára.
  A könyvet is a kezébe vette, de aztán ügyetlenül a szőnyegre ejtette. Bíbor színű lapnál nyílt ki, hol a fekete szöveg kifejezetten jól mutatott. Rajz volt a jobb oldalán. Mintha mély folyóból kilépő pogány harcost ábrázolt volna, egy hercegnőt, kinek bőre hamvas volt s tekintete igézően cserkészte be a balgatag elmét. Azúr szemei hívogatóan figyeltek, míg rőt tincsiben íjjak maradványai ékeskedtek. Két karját kígyók képezte páncél óvta, porcikái többi részét néhol állati szőrök borították. Veszélyes fegyverek suhantak felé, míg maga szintén éles, karóra szegezett vasdarabokat hajított ellenségei irányába. Háta mögött omladozó palota csuklott a porba. Mosolyában gyilkos vágy pislákolt, arcán megcsillanó ártatlan szenvedély ölni vágyott. Fenséges kisugárzása elszívta a halandó lelket. Emberünk néhány gyors pislogás után a sorokra koncentrált, miután rávette magát, hogy fölemelje a kemény fedeles könyvet. A kezdőmondat első betűjét iniciálé szerű díszítéssel nyomtatták. Elbújtattak alatta egy keresztet, melyet körbe nőtt egy babér leveles szára. Kielégítően nyugodt látványt nyújtottak, ám volt ott valami más is, s ez megbontotta a harmóniát, szárnyasnak tűnő angyali alak, a kereszten feszülve, viszonyt nem lehetett mennyei csoda, sem egyéb hasonlóság, mert szenvedett, kínlódott, akár a haldoklók, s nem úgy mint ő, ki feláldozta létét értünk. E ellentmondásos, káromló összhatás borzongást keltett a fiú remegő testén.


  Mikor az ég alja vörössé válik, s a nappal belebújik sötét köntösébe, hajdanán gyönyörűséges istennőnk, kinek széttépte a mélység bájait, véget vet királya életének. Kétszáz évente, mikor meghasadnak a fellegek és vérét ontja, elküldi segítőit, a Látót és a Teremtőt. Ők a kiválasztott nyomát meglelik, ki majdan átkel az árnyékvilágon és beteljesíti méltó sorsát, az Úrnő akaratát. Akkor már nem tehet kárt benne semmilyen fegyver, csupán a szívén áthaladó mérgezett szablya. Hogy tisztává váljék szándéka, koponyája zsigereibe szövi átkát, hogy kényszer nélkül rostokoljon oltára előtt.


  Bár a kifejezések olvasása derűt hozhatott volna, de sokkal inkább megvacogtatták a zsenge tagokat. Azokra a régi rémmesékre emlékeztette őt, miket a nagyapja taglalt elalvás előtt, azokon a forró estéken, mikor náluk töltötte a nyarat. Azt hitte azért küldték oda, hogy a szünetben feltöltődjön és elfeledje az iskola fáradalmait. Az igazság viszont az volt, hogy szülei összezörrenései kis híján váláshoz vezettek és nem akarták, hogy szemtanúja legyen. Nem volt ember, ki megérthette volna Rose viselkedését férjével kapcsolatban. Más nők szerint el kellett volna hagynia, ha nem felakasztania. E helyett csupán zúzódásait takargatta, ha szükségesnek vélte nyáron is pulóverben járt.
  Nem lapozott tovább. Fiók mélyére, tankönyvei mellé rejtette a majdnem darabjai hulló kötetet. Azon morfondírozott, miért kaphatta az apjától. Biztosan utolsó mentsvárként egy ócskásnál rálelt és elvitte.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Szilveszter
· Kategória: Regény
· Írta: Julia RedHood
· Jóváhagyta: Aimee

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 15
Regisztrált: 2
Kereső robot: 17
Összes: 34
Jelenlévők:
 · Nituska
 · VarZol


Page generated in 0.0464 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz