Navigáció


RSS: összes ·




Krimi: Mindörökre Vadász 11.

, 341 olvasás, SusanWinter , 0 hozzászólás

Ezek vagyunk

11. fejezet

Késő este volt odakint változatlanul szakadt az eső. Louis még mindig a térkép fölé görnyedt és még mindig kereste a démont. Dorinával ketten épp a fürdőben voltunk, beszélgetés céljából. Igaz Louis furcsán is nézett ránk, amiért így elvonultunk.
– Nem hiszem el, hogy meg tudott lógni előlünk. – morogta Dorina ahogy neki támaszkodott a mosdó peremének, én az ajtónak szemben álló sarokban helyezkedtem el közvetlenül mellette.
– Tudod jól, hogy mit mondott Louis megérezte, hogy megyünk. – mondtam, és a hűvös csempének döntöttem a homlokom, hátat fordítva az ajtónak. Becsuktam a szemem, olyan érzés volt, mintha apró tűket szurkálnának a szemgolyómba. A tenyerem a szemeimre szorítottam, egy halk sóhaj hagyta el az ajkam. Fáradt voltam, csak azt tudtam volna, hogy mi fárasztott ki.
– Egy teljes napnyira a végső megsemmisüléstől. – motyogta Dorina. Nem szóltam semmit, hiszen semmi vigasztalót nem tudtam volna mondani, csak némán bólogatni.
– Még van remény, még nem idézték meg, még nem... Nyomoznunk kéne egész éjszaka.
– De már erőnk sincs hozzá.
– Meg tudjuk csinálni. – mondtam, ahogy felé pillantottam.
– Hova mész?
– Beszélek Louis-val, mást nem nagyon tehetek. – mondtam és lementem a földszintre. Egyre türelmetlenebbül ült a térkép fölött.
– Sissi te vagy az? – kérdezte fel se nézve. Tudjuk be jó reflexnek és passz. Megálltam az asztal előtt, és lepillantottam Louis szénfekete hajára.
– Igen. Beszélni szeretnék veled.
– Miről?
– Segítesz nekünk a nyomozásban, olyan értelemben, hogy... szóval segítened kéne ma éjjel meg találni ezúttal terepre, megyünk. Szükségünk lesz az erődre. – Hosszú ideig csak bámult rám a kék szemeivel. Farkas szemet néztem vele. – Kérlek. – nyögtem ki.
– Rendben. – mondta. Ebben a pillanatban épp Dorina dübörgött le a lépcsőn. – Egy kicsit összeszedem magam, és máris itt vagyok. – mondta. Az ingát, és a műanyag tasakot ledobta az asztalra, és felkelt a kanapéról. Nyújtózott egyet, közben pedig végig ropogtatta a tagjait a nyakától egészen a lábfejéig. Megkerülte az asztalt, engem és a hátam mögött álló Dorinát, és halkan dobbanó léptekkel felsietett, az emeletre.
– Olvad a jég? – kérdezte Dorina.
– Nem. – mondtam. – Csak megkértem valamire és azt, amit kértem tőle teljesíti, ennyi.
– Megmondtam, hogy szeret.
– Na és én nem szeretem... Egyébként se azért csak csinálja, mert szeret, hanem mert a kovenjét védi és valljuk, meg hogy az utóbbi eset merőben más.
– De már te is a kovenjéhez tartozol. – már nyitottam a számat a válaszra, amikor a drága Louis közbe vágott.
– Akkor talán mehetünk? – Louis ott állt a hátam mögött, már megint az a rémes érzésem támadt, hogy úgy járkál, hogy mi nem halljuk, és nem látjuk, erről egyszer le fogom szoktatni.

London szépsége éjjel bontakozott ki. Kivilágított mozik és club-ok mellett haladtunk el. Minden neonfényben pompázott. Ami megfestette a lehulló esőcseppeket.
A Baker Streetre hajtottunk és egy szállodai szobát béreltünk ki magunknak. Dorina külön aludt Louis és én egy szobában. Utáltam ezt a helyzetet. Az ablakban helyezkedtem el. Az utcai lámpa bevilágított az ablakon. Így bárki jól láthatott, de végül is mire találták ki a sötétítő függönyt? Behúztam, nagyon zavart az, hogy nem mehetek haza. Szívem szerint otthon aludtam volna a saját ágyamban egyedül. A jelzett vihar sem késett. Épp hogy elfoglaltuk a szobákat megdördült az ég és viharos erejű szél söpört végig a Baker Streeten, és eleredt az eső is. Visszahúzódtam az ablaktól Louis ott állt mögöttem, kis híján ráléptem a lábára.
– Nem tudnál egy kicsit vigyázni?
– Bocsánat. – mondta, miközben hátrált egy lépést.
– Nos szerinted mikor fog felbukkanni?
– Sissi lazíts egy kicsit, kérlek. – mondta finom hangon, mintha csak egy gyereket akarna megnyugtatni. Igazság szerint olyan volt a hangja, mint egy forró fürdő erőt adott és megnyugtatott.
– Louis nem tudok lazítani. – mondtam. – És fejezd be azt, amit csinálsz, mert elegem van abból, hogy állandóan...
– Sissi. – mondta, és lassan megrázta a fejét. – Nem én kerestelek fel téged hajnalban.
– Fogd be világos. – morogtam. – Az csak véletlen baleset volt, egy álom nem tehetek róla hogy megérezted.
– Nekem nem úgy tűnt. – mondta. Rohadtul elegem volt belőle. Abból hogy mindent tud, amit épp gondolok, hogy nem maradnak előtte rejtve a gondolataim.
– Ez nem igaz. – mondta. – Soha nem tudom, hogy épp mi járhat a fejedben. Egyszerűen csak megérzem, hogy mire vágysz, vagy hogy mit szeretnél tenni.
– Igazán? – kérdeztem. – Akkor szerinted most mire vágyok? – intett hogy hajoljak hozzá közelebb. – Még egyszer nem etetsz meg ezzel, ha valamit akarsz mondani, hajolj te ide.
– Sissi... – mondta. Olyan hangja volt mintegy macskának, amikor dorombol. Hátráltam egy lépést. A türkizkék szemei izzottak a félhomályban. Tett felém egy lépést. Előkaptam a pisztolyomat, és a mellkasába vájtam. Elegem van ebből a fogócskából.
– Csak próbáld meg... – suttogtam. – És meghalsz. – változatlanul a szemembe meredt, és könnyedén félre söpörte a puskacsövet. Megnyaltam a szám szélét, észre se vettem, hogy hirtelen cserepesre száradt a szám. Csak figyelt rám...
– Sissi... ne hazudj magadnak... tudom hogy...
– Nem, nem kívánlak és soha nem is foglak. – ordítottam az arcába. Szorosra zártam a szemem, hogy ne keljen a szemébe néznem. A fejéhez nyomtam a puskacsövet, a mutató ujjam ott rángatózott a ravaszon. Izzadt a tenyerem, nos emberek ki akar fogadni, mikor fogom meghúzni a ravaszt?
– Komolyan megmernéd tenni? – kérdezte.
– Igen, ha nem hagyod abba. – mondtam.
– Soha nem foglak téged megérteni. – mondta és ellépett tőlem. Kinyitottam a szemem. Louis az egyik fotelban ült.
– Áruld el, ezt hogy a francba csinálod.
– Gyorsaságot és hallhatatlanságot kértem egyszer régen. – mondta és tűnődve meredt maga elé. – Amikor még csak kezdő voltam a pályán az iskolában mindenki rajtam ércelődött és nem egyszer én kaptam meg mások helyett a verést. Ehhez az is hozzá tartozott, hogy a szüleim nem voltak éppen kedves emberek, sőt állandóan ittak és drogoztak, engem napi rendszerességgel vertek. Lehúzta magáról a pólót, a derekán kés szántotta sebhelyek, éktelenkedtek. – Az apám megpróbált megölni több féle módon. Ez volt a legsúlyosabb kis híján meghaltam a vérveszteség miatt. Hátat fordított nekem a hátán össze – visszavágott és karcolt hegek voltak. -Az apám és az anyám művei, valamint egy régi barátnőmé. – suttogta, elém, nyújtotta a csuklóját. – Ezt én csináltam akkor, amikor már nem bírtam tovább azt, hogy kínoznak, felvágtam az ereimet. A szüleim az nap éjjel haltak meg amikor a nagybátyám rám talált kis híja volt annak hogy én is meghalok. Ő magához vett és megtanította nekem, hogy az öngyilkosság a világ elől való menekülés, jó iskolába járatott és megismertetett az Istennő és az Isten tiszteletével.
– Értem. – mondtam a fotel karfájára, ülve. – Bocs hogy le akartalak lőni. – mondtam és lesütöttem a szememet. Most az egyszer én jöttem neki egy bocsánatkéréssel.
– A teljes nevem valójában Jean – Louis d’Ronsard.
– Jean – Louis? – kérdeztem, felhúztam az egyik szemöldökömet.
– Rövidítettem. – mondta. – Az angolok rengeteget rövidítenek. – mondta. Elmosolyodott. Túl gyönyörű mosoly volt, ahhoz hogy igaz legyen. Francba lehet, hogy szerettem? Ez az egyetlen dolog, ami teljesen logikátlannak tűnt ma este. De mi nem volt az?
– Ez nem igaz. – mondtam. Megfogtam a bal vállát, végig húztam az ujjhegyeimet az egyik sebhelyén. Összerezzent, az érintésem alatt. Közelebb hajoltam a nyakához, a haja csiklandozta az arcomat, óvatosan megcsókoltam. Lecsúsztam elé a fotelbe. Rám nézett... előre hajolt és megcsókolt. A kezem a hátára siklott, a sebhelyek ott voltak az ujjaim alatt, aztán a hasára csusszantak az ujjaim. Felhúzta a pólómat végig simított a gerincemen. Közelebb húzott magához, a pisztoly kicsúszott a kezemből és a földre esett. A hajába túrtam nem bírtam megállni, hogy ne tegyem meg. Vékony volt a haja és ennek ellenére még is dús. Hirtelen nyomást éreztem a bőrömön, és forróságot.
– Mi ez? – kérdeztem, és elhajoltam.
– Ez én vagyok. – mondta Louis. – Én csinálom... összekapcsolódott az erőnk és... Ilyen érzés, amikor egymáshoz érünk. – Felkeltem az öléből, és felszedtem a puskámat a földről. Még mindig égett az ajkam, nem mintha az arcommal nem így lett volna. Elfordultam és az ajtónak nyomtam a homlokomat. Mire megint visszafordultam addigra már Louis visszavette a felsőjét. De többet már nem tudtam titkolni előtte az érzéseimet, nem mintha ment volna.
– Sissi. – Louis az ablakban állt. – Jönnek. – suttogta. Mellé lépve és a függöny résén kipillantva láttam, hogy egy kisebb csoport jött a sikátor felé. Telefonon szóltam át Dorinának hogy jöjjön át.
– Louis szólj a többieknek, hogy jöjjenek.
– Már itt vannak. – mondta.
– Akkor induljunk.
Háztól házig osontunk. A hátsó sorokból téptünk ki néhány szekta tagot, felvettük a ruhájukat és beálltunk a sorba. A főnök hátra csúsztatta a csuklyáját, és lám-lám ki volt a főnök Davis Curry. Az az isten adta 6. érzékem… az bizony de még hogy mennyire az! Felszisszentem Dorina megfogta a karom.
– Ne most. – suttogta.
– Minden ördög, sátán és gonosz! Kik vagytok ezen a világon. – megdördült az ég és orkán erejű szél húzott keresztül az utcán felborítva a kocsimat. Kíváncsi vagyok vajon erre jó lesz a biztosításom.
– Ennyit arról, hogy hogyan megyünk haza. – suttogtam. Dorina belém rúgott hogy maradjak csöndben. Felsóhajtottam, muszáj nekem feszt alapállásba vágnom a számat?
– Itt az idő hogy elő jöjjetek démonok és szellemek a jók vérét, ajánljuk nektek fel, hogy velük legyetek boldogok! – Egy kevéske vért hintett szét én szinte azonnal megéreztem a hatalmát. Éreztem, hogyan lüktet a körben a hatalom. Ez egy általán nem volt fair. Előhúztam a stukkeremet, és rálőttem néhányukra. Zűrzavar következett a mágusok nem tudták megtörni a kört így ott voltunk hárman préda gyanánt. Remek volt a helyzetünk. Minden ellenségre lőttem egészen addig, amíg ki nem fogyott a tár. Ezek után következett a puszta kézzel vívott küzdelem. Amiben alul maradtam. Az egyik sátánista a bokáimat fogta le a másik, pedig a csuklómat, nem láttam se Louis-t se Dorinát de szinte biztos volt abban, hogy elkapták őket. Beálltítottak a kör közepére Dorinával együtt. Davis oda lépett hozzánk.
– A két barátnő. – mondta kedveskedve. – Számíthattam volna rátok.
– Én is rád, gyerek taperoló beszari gyökér faszfej! – morogtam.
– Én ezt nem tenném a helyedben, ugyan is bármikor kihívhatom az embereimet és neked nincs alibid.
– Nem hinném, hogy lenne rá szükségem, még azelőtt megölnélek téged, mielőtt szólsz a többi zsernyáknak. Egyébként bennem jobban megbíznak, mint benned. – mondtam, egy kaján mosollyal az arcomon.
– Én nem így látom. – mondta, és intett. A fél banda rendőrökből állt. Már átkoztam magam, amiért elvesztettem a fejem. Az egyik fogvatatóm megcsavarta a kezem. Metsző hangon felsikítottam, fájt a karom, és tuti, hogy az ujj lenyomatai ott fognak még virítani, pár napig a karomon. Ez a legkevesebb amit beáldozok az ügy érdekében.
– Nem volt olyan rossz rajta ütés de nem tudtatok minket megakadályozni. Kitűnő áldozatok lesztek. Dorinával egyszerre fehéredtünk el. Csak egy démonnak indult és még minket is meg akar gyilkolni. Valami lecsapott a sátánistákra. Nem tudtam először kivenni, hogy mi az. Egy csuklyás alak volt, nem tudtam ki venni elsőre, hogy kicsoda. Aztán eszembe jutott az a betörő, akit fogtam. Most is sárgásan csillogott a szeme fekete haj keveredett a köpenyével. Egymásután kapta el az áldozatokat, egyiket sem kímélve. Davist félre lökte minket, pedig felkapott Dorinával együtt. Alig múlt el pár perc már a lakásomnál voltunk kinyitotta az ablakot és bedobott minket rajta. Éreztem, ahogy landolok az ágyon Dorina alig pár pillanattal csapódott be utánam. Aztán csizmák dobbantak a padlón és becsukódott egy ablak.
– Gyerünk, keljetek fel. – morogta az érces hang.
– Ki vagy? – kérdeztem miközben újra töltöttem a pisztolyomat és ráemeltem. Édes hangon felnevetett az előbbi érces csengésnek már semmi nyoma sem volt. Ennyi idő alatt nem bírtam volna kivédeni ha nekem támad. Szándékosan időt kaptam tőle? Lehet, nem akartam tudni, még egyszer ekkora hibát nem követek el.
– A nevem az nem számít. – mondta.
– Beléd ürítem a tárat, ha nem mondod meg.
– Rajta. – mondta és széttárta a karjait így tökéletes célpontot nyújtott. – Nekem nem fog megártani.
– Adok egy utolsó esélyt, aztán lövök.
– Megmondtam nyugodtan. – mosolyodott el. Meguntam a dumálást, belelőttem, de még csak mégse tántorodott. Most a szívére céloztam, meghúztam a ravaszt.
– Ez csiklandoz. – mondta. Kivillantak a szemfogai már csak ez hiányzott egy vámpír. Ettől rosszabb már nem lehetett az estém. Az se használt volna, ha szitává lövöm úgy is felgyógyult, volna.
– Miért pont mi? – kérdezte Dorina. A vámpír oda lépett hozzám, és az ajkát az enyémre tapasztotta. Belelőttem a mellkasába. Normális esetben Louis-t így már kinyírtam volna. Őt csak pár centire tudtam távolabb lőni, a ruhám tiszta vér lett.
– Francba. – morogtam.
– Xavier. – mondta. – Ma Chérie, a nevem Xavier. – meghajolt. Miért néztem rá úgy mint a színházi bohócra. Basszus még egy francia, Louis, Xavier... valaki még esetleg? A sárgás fénnyel villogó szemekbe pillantottam.
– A szemeid igaziak? – kérdeztem, mire a válasz csak egy biccentés volt. Elnevettem magam. Csak álmodtam ezt az egészet. Holnap reggel, Louis mellett fogok felébredni abban a szállodai szobában, és átkozni fogom az egész tegnap estét.
– Nem álmodsz ma chérie. – finom mély hang, mintha csak meleg víz csordulna végig a hátamon. Ettől függetlenül éreztem, ahogy kiráz a hideg, és tudtam, hogy a pulcsi alatt mindkét karomon vigyázzállásban állnak a szőrszálaim.
– Ha még egyszer ezt mered nekem mondani, kinyírlak. – még mindig rá szegeztem a pisztoly csövét. – Miért mentettél meg minket?
– Miért ne? – kérdezte. – Jó szórakozás azzal játszani, hogy engem is jónak gondolnak.
– Honnan jöttél?
– Inkább hogy miért?
– Akkor miért?
– Ez az én Tartományom.
– Tessék? – kérdezte Dorina.
– Jól hallottad halandó. – mondta. – Felosszuk magunk között a földi és a szellemi világot. Ennek a tartománynak én vagyok a hercege.
– Remek még egy sík idióta. – morogtam. Miközben kimásztam az ágyamból, továbbra is vigyáztam, hogy a pisztoly csöve, mind végig Xavier mellkasára mutasson.
– Azért kellet halaszthatatlanul ide jönnöm, hogy segítsek megakadályozni a közelgő apokalipszist.
– Kedves tőled, de ezzel egy kicsit elkéstél.
– Nem hinném. – mondta. – Mi is ugyanúgy rettegünk a világ végétől, mint ti emberek... talán azért mert mindkét faj egyformán bűnös, és élvezi bűnének gyümölcsét. – az ágyamhoz lépett, és leült a szélére. Közben mindvégig rajtam tartotta a szemét. – Kényelmes az ágyad ma chérie... meg engeded, hogy a nappalt nálad töltsem?
– Nem. – morogtam. – Fel kelni! – Xavier széttárta a karjait és tökéletes mozdulatokkal kelt fel az ágyamról. Mintha csak az évezredek múlása alatt minden egyes mozdulatát pontosan begyakorolta volna.
– Kár. – suttogta lepillantva a párnákra és a takaróra. – Pedig szívesen eltöltenék benne, egy nappalt. Kényelmesebb, mint a koporsóm. Kár hogy már nem sokáig áll ez a világ. – közelebb lépett hozzám. Lassan megnyalta a szája szélét. Elfehéredtem, és elhátráltam előle.
– Ne merj a közelembe jönni.
– Éhes vagyok ma chérie. Tőled minden bizonnyal jól laknék.
– Miért? Elmondod magadtól. – felnevetett. – Menj a francba. – Berúgott az eddig elfogyasztott vértől. Egy részeg vámpír, egy igazán pokoli főnök és egy főmágus. Túl magas az idei mérleg, még félév sem telt el... csüggedten oldalra pillantottam. El akartam menni Londonból lehetőleg jó messzire, olyan messzire amilyen messzire csak lehet. Vidékre ahol senki sem tud elkapni vagy lelőni esetleg feláldozni. Olyan távolinak tűnt ez az ötlet.
– Szóval herceg vagy?
– Igen.
– És ez a te területed?
– Igen.
– Vannak ellenfeleid?
– Louis-t már ismered, de ez a Davis már nekem is új. – mondta és megcsóválta fejét. Szinte majdnem embernek látszott, na jó tényleg csak majdnem. Ha nem lettek volna aranysárga íriszei, és agyarai akkor tényleg embernek tűnt volna.
– Haza viszed Dorinát? – kérdeztem.
– Sissi, én nem...
– Dorina, menj haza és holnap vond ki magad mindenből. Nem akarom hogy szét lőjjenek. – mondtam. – Te pedig ígérd meg, hogy nem fogod megharapni.
– Az életemre ma chérie.
– Egy bökkenő van már rég halott vagy. – felnevetett. Megragadta Dorinát, és kiröppent az ablakon. A fiókomba nyúltam és egy keresztet halásztam elő belőle. A nyakamba akasztottam. Megesküdtem, hogy másnap az első az lesz számomra, hogy veszek magamnak ezüst golyókat. Addig sehova sem megyek.
Alig pár napja még normális életem volt a maffiával szórakoztam, és nem érdekeltek a szörnyek. Most hirtelen fordult a kocka. Ami az elmúlt öt napban történt ráébresztett arra, hogy sokkal jobb, ha odafigyelek a másvilágra is. Most nem nyiffanhatok ki.
– Igazad van. – mondta egy hang az ablakban. Xavier lépett be a szobába.
– Már megint itt vagy?
– Jól látod, ma chérie.
– Megmondtam, hogy fejezd be, különben szétlőlek.
– Az előbb se tudtál megölni.
– Ki tartó vagyok. – kerültem a tekintetét, kitudja hány éves lehetett. Kb. – ra olyan 700-as, de lehet hogy idősebb, sőt inkább az idősebb.
– 800, éves vagyok.
– Valahogy kinéztem belőled, pedig olyan kölyöknek tűnsz. – válaszoltam gunyorosan. Egy pillanatra düh suhant át az arcán. - Valami rosszat, mondtam? – kérdeztem ártatlan hangon. Puszta düh sugárzott a tekintetéből.
– Vigyázz magadra strega, mert még megbánod, hogy megszülettél. – a hangja a kellemesből átváltott morgássá. Kiugrott az ablakon. Tőlem minden pasi az ablakon keresztül távozik? Kipillantottam a narancssárga fényben fürdő utcára, semmit nem láttam csak azt ahogy a narancssárgás folyami köd végig hömpölyög az úton és az utcákon. A tekintetem a háztetőkre villant, talán ott ült fent az egyik ház tetején, és élvezte a látványt nem lettem volna meglepve ha így lett volna. Egy halk kattanással becsuktam az ablakot, aztán lerobogtam a földszintre és duplára zártam az ajtót. Biztos ami biztos, nem akartam, hogy legközelebb az ajtómon keresztül jöjjön be. Aztán vissza az emeletre, be a fürdőbe. Nem értettem igazán hogy miért de mocskosnak éreztem magam. A melegvíz segített valamennyit, de nem sokat. Fizikai értelemben tiszta volt a testem, de lelkileg. Azon inkább nem akartam gondolkodni. Túl megerőltető lett volna. Egyébként is holnap is lesz még egy nap, és arra is fel kell készülni. Egész jogosan fognak kiadni körözést rám... de ha sikerül bebizonyítanom, hogy Davis, elrabolta Louis – t akkor már nyert ügyem van. Magas lóról lehet a legnagyobbat esni, remélem Davis akkorát fog esni, hogy kitöri a nyakát.
Az ágyam, rendezetten várt rám, épphogy a párnámra hajtottam a fejem elragadott az álom. Mintha csak elvesztettem volna a testem egy pillanatra, hogy egy másik világban, egy másik testben ébredjek.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Krimi
· Írta: SusanWinter
· Jóváhagyta: Aimee

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 59
Regisztrált: 0
Kereső robot: 26
Összes: 85

Page generated in 0.091 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz