Égből nyílik, kapuja dicső homály
már nem emlékszem
mióta megyek
le.
Csigaházban fénylépcső, csúszó por
nem mondták, miért
s még meddig
kell.
Karjaimmal kígyóhát-korlátot kaparok
mennyként csengett
farka ott fenn,
lenn
a végek vége
kettőzött nyelvének
elemésztő, rémképet létre kérő fogmérge.
Első léptem felhőkből botlott ide
ragyogtak kanyarok
s kezemben
kulcs
arany, a szabadság lelke szívemben
lépre a szeretet csalt
nyitott ajtót
s ölt.
Halálsoron masírozott mind ki tudott
még esőben pörögni
velem, törni
utat
arany hidat
letáncolni őszvihart
gyűjtöttük őket, kiket holttá mar a fagy.
Majd tavaszba olvadt a szenvedély
vágy, repültek el ők
kik szabadon
tiszták.
Maradtam én, lakatokat záró halálőr
szabadra felesküdött
szemeket fedő
rab
Alvilági folyóvízen reszkető lidércköd
pokol szép szolgája
álszent angyal
én
világaim vége
éjfekete prizmafény.
Lent, Ophidio csíkszeme
most a sajátjával néz szembe
s végül szabaddá zárja a mély végtelen.
Megjegyzés: *kigyótól való iszony
Online látogatók:
Látogató: 52
Regisztrált: 3
Kereső robot: 14 
Összes: 69
Jelenlévők:
