A lány megdöbbent. Az idejét sem tudta, mikor látott ilyet, de hosszú évek óta bizonyosan nem. A látvány a szíve közepéig hatolt és onnan indított gyűrűző érzelemhullámokat kifelé. Akkor, abban a pillanatban hasított belé a felismerés, a megértés, a biztos tudata annak, hogy külsőségekből semmi sem számít, hogy az eddig számára érthetetlen megnyilvánulásai a fiúnak csak álcák voltak, terelő hadműveletek, hogy elleplezze, megóvja a sebezhető, meztelen igazságot: mérhetetlenül fontos számára a lány. Olyannyira, hogy abban a meghitt pillanatban, amikor már túl voltak a test és a szavak dadogó párbeszédén és egymás karjaiban feküdtek az ágyon, a fiú leeresztette önvédelmi pajzsát és kitárta, tenyerén nyújtotta a szívét a lánynak. Egyetlen szóra sem volt szükség többé. A lány hitetlenkedve nézte a fiú gyönyörű kék szemeit, és abban a pillanatban tudta, tudnia kellett, mert végre felfogta, megértette, hiszen látta - mintha írás lett volna a falon vérrel, vagy az égbolton lángoló betűkkel -, de nem kellett az írás, nem kellett a magyarázat, nem kellett semmi sem, mert a szívével olvasta ki a fiú szeméből és a szívével érezte át azt, hogy a fiú ugyanolyan szenvedélyesen ragaszkodik őhozzá, mint amennyire ő vágyott a szerelmére az első perctől fogva. Hogy a fiú minden előzőleg előadott vonakodása és ellenkezése mesterséges fal volt csupán, melyet próbált védekezésül érzelmeinek árja és a lány közé emelni. Hogy a gát most átszakadt és együtt sodródnak, egymásba kapaszkodva lebegnek valami veszélyesen gyönyörű, bódultan eszeveszett érzelmi kavalkádban, ahol a fájdalomnak és szenvedésnek is létjogosultsága van a boldogság és az őrült extázis mellett, csak egyvalami nem fér, nem férkőzhet többé kettőjük közé: a bizalmatlanság, a félelem. Nincsen többé titok, nincs szükség álcára, hiszen, ahogy a fiú énekelte a lánynak ott az ágyon a dalt (a lány nevét helyettesítve be az eredeti helyére): "Láttam magamat a szemedben"... A lány pedig az egész univerzumot látta a fiú szemében, azt az univerzumot, amely kettejükért van, kettejükből áll és kettejükről szól. Olyan mélységeket látott abban a fiú arcán legördülő könnycseppben, amelyeknek létezésében csak szeretett volna hinni - egészen addig a pillanatig -, de ettől a szempillantástól kezdve soha többé nem kételkedik abban, hogy a fiú szereti őt. Akár kimondja, akár nem - hiszen a könnyei napnál világosabban beszéltek helyette. A lány szinte hallotta a szavakat a fejében, a szívében, mintha könyvből, és nem könnyből olvasná: "Maradj velem, ölelj szorosan, ne engedj el, ne küldj el magadtól. Szeress, soha ne hagyj el, senki sem volt még ennyire fontos nekem. Téged vártalak, téged akarlak. Rajtad kívül nincsen senki más. Szeretlek. Kérlek, maradj velem. " Azok a könnyek beragyogták a lány szívét és értékesebbek voltak számára a világ összes gyémántjánál. Valaha úgy gondolta, nem tudna mit kezdeni egy síró férfival, zavarban lenne. De most tudta, és zavar helyett boldogság töltötte el. Lesimította, lecsókolta azokat az igazgyöngyöket a fiú arcáról, szemeiről, ajkairól és tudta: soha többé nem engedi el őt. Hogy mi lesz így velük? Jöjjön, aminek jönnie kell. Összetartoznak.
|
Online látogatók:
Látogató: 175
Regisztrált: 1
Kereső robot: 29 
Összes: 205
Jelenlévők:
