Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Életre ítélve

, 207 olvasás, Lulemy , 12 hozzászólás

Sors

Léteznek olyan bölcsességek és okos gondolatok, melyeket annyiszor hangoztatunk, hogy agyon puffogtatott frázisoknak tűnnek csupán. Ámbár igazságtartalmukkal dacolni fölösleges, hiszen ezen okosságok azért hívatottak lenni, hogy a nehéz helyzetünkben némi vigaszt nyújtsanak.
Példának okáért nézzünk csak egy ilyen bölcseletet: " Az élet szép. "
Louis Armstrong is eképp vélekedett és mi tagadás, minden földi halandó szereti hinni, hogy igen... az Élet minden nehézség ellenére végül is, csodaszép.
Azt mondtam volna, hogy minden földi halandó osztja e nézetet?
Nos, akkor be kell ismerjem tévedésem, mert Trish Carpenter minden bizonnyal kivétel ezalól.

Tizenhárom esztendejének minden bölcseletével, - de leginkább keserű tapasztalatával - meggyőződéssel vallja ennek az ellenkezőjét.
Úgy véli, az Élet biztosan szép Sally Woods számára, aki hosszú, derekáig érő barna hajával és mélykék szemeivel minden fiút megbabonáz, de biztosan szép Debby O' Neil-nek is, akinek darázsderekán és hosszú lábain minden srác tekintete megakad, de egy olyan csúfságnak, mint amilyen ő, az élet is csak csúfság lehet.

Valahányszor tükörbe nézett, Trish Carpenter úgy gondolta, hogy a világban nincsenek rendjén a dolgok.
Vannak, akik szépnek születtek, míg mások rusnyának és bizony, ez a világ a szép embereké. Az olyanok, mint ő is, csupán külső szemlélői a körülöttük lévő történéseknek, akiket egyszerűen csak megtűrnek, de leginkább kihasználnak mindazok, akik tehetik ezt büntetlenül.

A tükör sosem volt kegyes hozzá, így ha teheti, Trish Carpenter messze elkerüli, hogy tekintetét belevesse.
Hiába szeretne bájos arcot, aranyló hajzuhatagot és karcsú termetet, az üveg kíméletlenül láttatja önmagát benne.
Koránál fejletlenebb, vézna teremtés - egy nagyobb szél, ha jönne, fel is kapná, minden bizonnyal, - ruhája, mintha csak seprű nyelén lenne, esetlenül lóg rajta. Haja seszínű, amolyan örökké-borzas, arca szögletes, vonásaiban nincs semmi szépség. Horgas orra gonoszkodó megjegyzések céltáblája, de mélyen ülő, vizenyőskék szemeiben sem találni semmi szépséget.
S van valami, - ennél sokkal furább dolog - amit a tükör nem képes megmutatni. Mert az a valami, belül lakozik. Az elméjében.
Igen... Trish Carpenter MÁS, mint a körülötte élők.

Kótyagos kis fejébe valaki tükröt ha tartana, láthatná gondolatainak kusza sokaságát, amint időnként minden racionalitást mellőzve cikáznak elméjében s ezáltal teljesen kiszámíthatatlanná téve őt környezete számára. Egyik pillanatban angyali teremtés, aki nem vágyik másra, mint egy kis melegségre, szeretetre, emberi jó szóra. Aztán - ki tudja, mi okból - a másik pillanat már józan eszétől megfosztja, nem ura önmagának s jelenléte veszélyt jelent mindazok számára, akik éppen akkor körülveszik.
Hogy indulatait valamelyest kordában tarthassa, rendszeres gyógyszeres kezelésre szorul és persze, meghatározott időnként fel kell keresnie dr. Marlon Miller pszichiátriai rendelését.

Hát, igen.... A jó öreg dr. Miller már azóta ismeri, amikor tizenhárom évvel ezelőtt Trish Carpenter egy alabamai kisváros, Angel's Landing kórházában napvilágot látott.
A doktor volt az, aki vádló tekintettel, szúrós szemekkel és kíméletlen hangon közölte az alig tizenhét esztendős anyával, hogy lánya egész életében fizet majd azokért a bűnökért, melyeket ő, édesanyaként saját maga és leendő gyermeke ellen elkövetett.
Julie Carpenter hallotta ugyan az orvos szavait, de nem ért el a tudatáig, hogy alkohol -és kokainmámorban fogant lánya egészséges soha nem lesz és istenigazából ez olyannyira nem is érdekelte. Az apa kiléte se nagyon izgatta: a büdös lábú John Ashley ugyanúgy lehetett, mint ahogyan az örökké verejtékben úszó John Marsden, de szóba jöhetnek még apaként egy jó páran. S mivel nem tudott biztonsággal megnevezni egyetlen férfit sem lányának apjaként, így gyermekét az ő vezetéknevén anyakönyvezték
Nos, Julie Carpenter -t nem hozta lázba az újdonsült anyaság. Egyvalami izgatta csupán: hogy életmódját mihamarabb ott folytathassa, ahol abbahagyta.... vagyis, inkább csak a szülés idejére kényszerűségből felfüggesztette.
Trish Carpenter-nek egyetlen szerencséje volt csupán: bár anyjára aligha számíthatott, szerető nagyanyja magához vette s igyekezett elfogadható életet biztosítani számára.

Eleanore Carpenter ha tehette volna, világgá bujdokol szégyenében minden bizonnyal és áldotta az Urat, hogy férje, a derék Jonathan Carpenter ezt a napot már nem érhette meg. Elvitte a szíve jó pár évvel ezelőtt, a lányának meg úgy tűnik, hiányzott az apai szigor, anyaként ő nem bírt vele, ezért fajzott el ennyire. Ahogy mondani szokás, rossz társaságba keveredett, alig járt haza, akkor is részegen tört - zúzott a házban, vagy bekokainozva fetrengett a szobában napok hosszat.
Nos, Eleanor alig múlt negyvenkettő, amikor nagymama lett és nem töltötte be még az ötvenegyet, amikor a Mindenható magához szólította.
Nem betegeskedett soha, orvosnál egész életében, ha kétszer volt talán... Ezért volt hihetetlen és megdöbbentő azok számára, akik ismerték, hogy egy októberi borongós, esős délután egyszer csak a szívéhez kapott, lefordult a székről és nem mozdult többé.

Így történt tehát, hogy Trish Carpenter kilenc évesen elvesztette a számára legfontosabb embert a világon. A nagyanyját, aki őt úgy szerette, ahogyan van. ... és olyannak szerette, amilyen valójában. Eleanor volt, aki kiütötte a lánya kezéből a porcukorral meghintett fánkot, amit épp Trish felé nyújtott, s ezzel megmentette unokája életét... a saját anyjától, aki úgy vélte, ha patkánymérget kever a cukor közé, a legjobb módja annak, hogy végre megszabaduljon a számára oly terhessé vált porontyától.
De Eleanor védelmezte a gyermeket önnönmagától is, amikor az hirtelen jött rohamában a saját fejét akarta szétverni a falban, vagy épp eldugdosott üvegdarabokkal sebezte testét, ahol csak érte.
Nagyanyja kelt védelmére, ha gúnyos megjegyzésekkel illették a kinézete miatt, ha csúfolták borzas, kefe haját, vagy gúnyosan utánozták selypítő beszédét.
Azzal csitította unokája felszínre törő indulatait, hogy ő különleges gyermek, akire Istennek különös gondja van, s hogy mások mit mondanak, az teljesen lényegtelen dolog.
Hát, szegény, megboldogult Eleanor talán eképpen vélekedett, de a legtöbb ember mégiscsak másképpen gondolta és ennek a véleményének hangot is adott.
Nevezetesen úgy ítélték meg, hogy Trish Carpenter egy hibbant teremtés, dilis, félnótás és fogyatékos.
Nos, ilyen és efféle jelzőkkel illették a kislányt és nagyanyja halála után ember nem akadt, aki a támadásokkal szemben védelmére kelt volna.
Eleanor halála után anyja maradt az egyedüli, akire Trish számíthatott volna, ám Julie Carpenter számára semmi más nem volt fontosabb ezen a világon, minthogy a napi tequila és kokain adagja biztosítva legyen egy minden szempontból klassz pasi társaságában, melyek mellett lányának nevelése cseppet sem fért bele zűrös életmódjába s mi tagadás, gyermeke hogyléte a legkevésbé sem izgatta.

Ezen tények figyelembevételével igazán nem meglepő, hogy Trish Carpenter, mióta csak visszaemlékezni képes eddigi tizenhárom esztendejére, egy dolgot akart istenigazából: meghalni.
S mióta imádott nagyanyja jobb létre szenderült, nem látta okát, neki magának élnie miért is kellene, ezért szüntelenül kereste az alkalmat, hogy önmagában kárt tegyen.
Ám mintha csak Eleanor Carpenter még a Mennyekből is unokáját vigyázná, Trish számára meghalni sem látszott túl könnyű feladatnak.

- Ejnye, kislány! Hát szabad ilyet tenni?! Legalább az állapotodra lennél tekintettel!

Ezek már Mrs. McMillan zsörtölődő szavai a St. John kórház egyik földszinti kórtermében, ahol Trish bekötözött csuklóval fekszik az ablak melletti, keskeny fekhelyen, s kábán, üres szemmel bámul bele az őt körülvevő világba.
Mialatt Mrs. McMillan harmincéves ápolónői gyakorlatához híven pillanatok alatt átcseréli a kötést a lány csuklóján, Trish maga elé révedve bámul.. Igen, az állapota... itt csúcsosodik előtte, mint egy nagyobbacska domb... Torz vigyor fut át az arcán, aztán majdnem sírni kezd, maga sem tudja igazán, mit is kellene éreznie.
Felszisszen, amikor az ápolónő keze a sebhez ér a csuklóján s ki tudja, a fájdalomtól-e, vagy a felismeréstől, hogy mégsem sikerült meghalnia - végül feltörnek a könnyei, majd a sírás ordításba csap át, mely oly mértékű dührohammá válik, hogy Mrs. McMillan kevésnek bizonyul, hogy a lányt megfékezze.
Két másik ápoló siet a segítségére, akik végül egy injekciót nyomnak Trish karjába és az ágyhoz kötözik, amíg a nyugtató nem hat és rohama nem csillapodik.

A lány teste lassan elernyed, megnyugodni látszik, ám elméjében a gondolatok vadul kavarognak, az elmúlt időszak eseményeit látja maga előtt behunyt pillái alatt.

Feltűnik anyjának szikár alakja, amint az emeleti lépcső tetején áll s kezében a boros poharát tartja. Száján a vörös rúzs elkenődött, a pirosító lázrózsaszerű foltokban az arcán, haja kócosan mered az égnek. Csak néz a lányára, nagy kerek szemeivel, aztán a vöröslő ajkai megnyílnak s artikulátlan nevetését a lány még most is hallani véli. Pedig cseppet sem vicces a dolog, amit Trish az imént elmesélt.. Nehezen szánta rá magát, hogy anyjával megossza a történteket, de mindenképp el akarta mondani, hogy inkább alszik a híd alatt, mintsem még egyszer a nénikéjénél kelljen éjszakáznia.

Julie Carpenter nővére, - Joan Olsen- alig egy saroknyira lakik tőlük, ahogy mondani szokás, rendezett körülmények között él egy, - a külvilág számára - boldognak tűnő házasságban. A látszat mögött viszont ott a pőre igazság, nevezetesen, hogy derék férjuram imádja a nőket s nem mond nemet egyetlen kínálkozó alkalomra sem. Gyengéi a fiatal, zsenge kislányok, bár ezen beteges hajlamát Henry Olsen a külvilág előtt módfelett takargatja.. Joan pedig úgy véli, egy jó asszony köténye elég nagy ahhoz, hogy palástoljon olyatén dolgokat, amelyek más emberekre semmiképp nem tartoznak.

Nagyanyja halála után Trish meglehetősen sokat tartózkodott náluk, nénikéje féltő gondoskodással vette körül, kedvébe járt mindennel, mondhatni, anyja helyett anyjaként szerette. Saját gyermeke nem lévén, Trish-re gyermekeként tekintett s Joan fejében meg sem fordult, hogy férje erről teljesen másképpen vélekedik.
A lány még a tizedik évét sem töltötte be, amikor egy éjjel Henry Olsen megjelent a szobájában. Halálra rémült, amikor a férfi a lába közé nyúlt, kéjesen fölé hajolt, de mivel a férfi zajt hallott odakintről, gyorsan meggondolta magát és kiosont a szobából.
Ezt követően nem telt el olyan éjszaka, hogy ne tett volna látogatást nála. A simogatásoknál több sosem történt, de a lányt ettől is kiverte a hideg verejték. Tudta, hogy amit vele tesz a bácsikája, egyáltalán nem helyes dolog, de szólni nem igazán mert róla. Mert szégyellte. Mert nem tudta, hogyan mondja el. S legfőképp nem tudta, kinek is mondhatná el.

Nem volt jó ötlet, hogy két év elteltével épp anyjának számolt be a történtekről, azon a végzetes délutánon, amikor Julie Trish a boros poharát a kezében tartva, dülöngélve kacarászott, miközben lánya épp tudatta vele, mi is történt előtte való éjszaka a nagynéni házában. Ekkor Trish már elmúlt tizenegy és a bácsikája úgy ítélte meg, épp itt az ideje, hogy a simogatásnál több is történjen, melynek csak az szabott gátat, hogy Trish oly erővel védekezett és oly hangosan sikítozott, hogy Henry Olsen megijedt attól, hogy a zajra esetleg felébred a ház túlsó felében alvó felesége is. Szóval, egyelőre hagyta a csudába a lányt, de egy szemernyi kétséget sem hagyott benne afelől, hogy ennek a dolognak bizony, lesz még folytatása..

Nos, épp ezen történéseket osztotta meg Trish az anyjával, aminek hallatán az asszony képtelen volt abbahagyni kacagását. A lépcső tetején állva, - egyik kezében a pohárral, másikkal a hasát fogva a nevetéstől - végignézett a lányán és gúnyosan mindössze ennyit fűzött az elmondottakhoz::

- Ugyan, mit vagy úgy oda! Kárt már nem igen tesz benned.

... és folytatta a kacagást ott, ahol két mondat erejéig abbahagyta...
Trish csak bámulta az anyját, aki - mintha eszét vesztette volna, - csak hahotázott, kacarászott s úgy tűnt, ezt a förtelmes gurgulázást sosem hagyja abba..
A lány viszont tett róla, hogy anyjának ez legyen az utolsó, részeg mámorban eltöltött pillanata s mivel már nem bírta hallgatni ezt a soha véget nem érő, gúnyos kacagást... egy hirtelen mozdulattal meglökte a nőt. Julie Trish képtelen volt idejében megragadni a lépcső korlátját, minek következtében mielőtt még felfogta volna, mi is történik vele, végiggurult a tizenkét lépcsőfokon, -kócos feje nagyokat koppant minden egyes gurulásnál -majd kifacsarodott végtagokkal, élettelenül terült el a nappali kövezetén.

A temetésen, - anyja koporsója mellett -Trish nem érzett bánatot, sem szomorúságot, az igazat megvallva, azt se tudta, mit is kellene éreznie, így hát elég bárgyún, mereven tekintett maga elé. Időnként torz vigyor jelent meg az arcán s ez a körülötte lévőket annyira elborzasztotta, hogy sajnálkozó tekintettel, szánalommal néztek rá, miközben azt gondolták minden bizonnyal:
- Szegény, szerencsétlen gyermek! Nem elég, hogy ilyen nyomorultul született, de most már anyátlan - apátlan árva is lett belőle.

Az egyáltalán nem fogalmazódott meg senki emberfiában, hogy Julie Trish nem kizárólag részegségének köszönhetően, egy szörnyű baleset következményeként kényszerült idő előtt a másvilágra. Hogy ebben lánya nem kevés szerepet vállalt - nos, erre bizony, senki, még csak álmában sem gondolt.

Annak ugyan senki sem tudója, hogy földi életének jutalmaként Julie Carpenter a Mennyekbe költözött, avagy örök kárhozatra ítéltetett, de annyi bizonyos, hogy anyja halála után Trish egészen közelről megismerkedett a pokollal, még e világi életében.
A temetés után azonnal a nagynénje házába költözött, igaz, cseppet sem a saját jószántából. Bár tört -zúzott mindent, amihez csak hozzáfért, ordított és artikulátlan hangon üvöltött, senki rá sem hederített. Az Olsen házaspár gondoskodó szeretettel magához vette, kiérdemelve ezen nagylelkű cselekedettel környezetének minden elismerését és feltétlen tiszteletét.

Hogy Trish mit akart, az a legkevésbé sem izgatott senkit sem.
Pedig ő csak egyetlen egy dolgot akart.
Meghalni.
Nem tudta, milyen lehet az a halál, de annál biztosan sokkal jobb, mint elviselni a bácsikája lihegését éjszakánként.
Üres szemmel bámulni a férfi kéjtől eltorzult arcát és tűrni, ahogy rajta fekszik, s közben arra gondolni, csak legyen vége... csak legyen vége már...

Igen... az állapota... amire most tekintettel kellene lennie...
A kórházi ágyán fekve kezét a pocakjára teszi. Azt mondták, hogy alig három hónap és megszületik. Nem tudja pontosan, mennyi is az a három hónap és azt sem tudja felfogni, hogy gyermeke lesz.
Ő csak meg akart halni. Megint nem sikerült. Neki nem.

Henry Olsen viszont már minden bizonnyal Luciferrel parolázik s földi cselekedeteinek jussa az örök kárhozat... Bár igaz, ami igaz... a férfi cseppet sem jószántából távozott a másvilágra.

Trish a nyakán találta el az üvegdarabbal. Pedig már majdnem elélvezett, a gyönyör már oly közel volt... és akkor... a kéj helyett halálhörgés jött hirtelen... és vér öntötte el az ágyat azon az éjszakán...

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sors
· Kategória: Novella
· Írta: Lulemy
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 305
Regisztrált: 1
Kereső robot: 28
Összes: 334
Jelenlévők:
 · arttur
 · gazzo


Page generated in 0.305 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz