Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Életek - A fogorvos és egyéb mesterségek 15.

, 146 olvasás, Aevie , 12 hozzászólás

Felnőtteknek

Egyre inkább kezdtem becsavarodni a halhatatlanság körkérdéseitől. A válaszaim olyanok voltak, mint az orkánszél: egyre messzebb sodortak a megoldástól. Határozottan az volt az érzésem, hogy nem lehet különválasztani a halált az élettől; és ezzel véget is ért volna kutatóorvosi pályafutásom. Hatvanöt egeret öltem meg azon a napon, mindenfajta „időellenes” génmanipulációval.
Nem tudtam úgy kiiktatni az öregedési láncok szaporodását sem, hogy az ne okozott volna olyan elváltozásokat a kísérleti egereknél, mint egy nukleáris sugárfertőzés. És sajnos, semmi ilyesmire nem számítottam. Belenyúlni az idő szervezetre gyakorolt hatására olyan volt, mintha isten bosszúból átkot szórt volna szegény kis egereimre.
Olyasmire lett volna szükségem, amihez túl keveset tudtam. Talán valami olyasmire, amit emberi aggyal fel sem lehet fogni. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy félreteszem az egészet, míg be nem üt az ihlet. És az nagyon nem akaródzott, nem úgy, mint a fogfájás: az sajnos egyre többször ütött be aznap.
Summa summarum úgy gondoltam, hogy talán nem érthetem meg a halált anélkül, hogy ne ismerném az életet; hiszen a szüzességemet is csupán egy nappal korábban vesztettem el.

Leparkoltam Zalán – most már a nevét is tudtam – autója mellett. Most is úgy tűnt, hogy vár engem, de ezúttal nagyon rossz passzban talált. Ismét egy fél doboz fájdalomcsillapítótól voltam súlyosabb és tompább; a melótól meg depressziós.

- Hogy vagy? - kérdezte, miközben megkerültem az autómat.
- Köszi. Soha jobban – sóhajtottam, karjaimmal keresztezve a mellkasom.
- Látom. Mi történt?
- Döcög a meló, döcög az élet, talán meg is áll minden.
- Pont ezt akarod, nem? Megállítani az időt.
- Honnan tudsz te mindent rólam? - kérdeztem gyanakodva.
- Annuska néni mindent tud a világon. Hihetetlen, nem? - mosolyodott el.
- Ne haragudj… Szörnyen érzem magam… Nem baj, ha most elhalasztjuk a beszélgetést? Tudod, én sosem hittem, hogy rossz ember lennél.
- Ezt csak neked köszönhetem. Fel a fejjel, Evelin… Meg fogod találni a hiányzó láncszemet!
- Van ötleted? - kérdeztem, mire elnevette magát.
- Tudod, elég vicces. Az idő neked dolgozik az időmegállítás projektben.
- Valóban – mosolyodtam el. - Csak annyira fájdalmasak a napok, Zalán. Annyira fáj mindenkinek minden, hogy nehéz koncentrálni. Te jól vagy? Minden rendben ment?
- Igen, köszi az állást! Délután elég enyhe volt az idő, elsétáltunk hozzád és megetettük a kutyáidat. Annuska néni pedig elhintett néhány virágmagot, Miklós bácsi pedig lesöpörte a teraszodat.
- Nem szép dolog gúnyolódni szegényeimmel – ment fel bennem a pumpa. Az öregek az ágyat sem tudták elhagyni már jó pár éve, nem hogy lazán átsétálni hozzám – uszkve fél kilométernyi távra.
- Hogy? Sosem tennék ilyet. Az egyetlenek, akik elfogadták a múltamat, és ők is csak azért, mert ismernek téged.
- De ők nem tudnak járni! - vágtam vissza. A fogamba meg újra a fájdalom, még a könnyem is kicsordult, de abban biztos voltam, hogy még egy tabletta, és gyomormosás lesz a vége.
- Hm – mosolyodott el –, csak te tudhatod, mit tettél abba az új gyógyszerbe…
- Valóban, minden jót… Piros alma, mogyorót… De ez akkor is képtelenség!
- Ma már hadd pihenjenek, de holnap a saját szemeddel fogod látni! - válaszolta csillogó szemekkel.
- Talán inkább miattad van. Én csak egy gyakorlati sejtbiológus vagyok. Te lehetsz Jézus. „Kelj fel, és járj! ” Ugye? Ugye ez történt?
Nevetett. És akkor egy teljesen kétségbeesett ötletem támadt.
- Zalán, megkérhetnélek valamire anélkül, hogy félreértenéd a dolgot?
- Tudom, hogy omladoznak a kutyaházaid. Össze fogom tákolni azokat is… - Közel léptem hozzá, és megfogtam a bal kezét. Bőre forróságától kissé elbizonytalanodtam, de végül is kinyögtem:
- Megérintenéd az arcomat…?
Nem kérdezett vissza és nem is tétovázott. Tenyere az arcomhoz simult, miközben hüvelykujjával cirógatta a bőrömet. Azonnali volt a hatás: gyógyítóan bizsergető.
- Tudod, nincs abban semmi félreérteni való, ha az ember lánya egy kis szeretetre vágyik – beszélt közben –, emberi érintésre… Hiszen, olyan rideg az a labor! Az embert szinte géppé keményíti az a rengeteg fehér. A molekulák szintjére hasadva, Evelin, már nem látod meg a teljes egészet.
- Olyan, mintha már jártál volna a munkahelyemen?!
- Hm – mosolyodott el, tekintetét az arcomra illesztve. - Majd fogok… - bólintott.
És akkor behunytam a szemem, felszabadított a fájdalom megszűnése, aztán valahogy megöleltük egymást. Talán reggelig ott álltunk volna, ha Peti nem ront ránk a távolból.
- Mit taperolod az Évimet, te elmebeteg fasz?! - ordította az ügyeletről.
- Holnap találkozunk? - kérdezte, és finom mozdulattal tolt el magától.
- Az éjszakák a legrosszabbak, nem alszol velem?
- Ev… Ez már azért felettébb félreérhető… - nevetett, aztán én is, amint belegondoltam szavaim jelentésébe...

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Felnőtteknek
· Kategória: Próza
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 97
Regisztrált: 1
Kereső robot: 33
Összes: 131
Jelenlévők:
 · arttur


Page generated in 0.114 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz