Navigáció


RSS: összes ·




Krimi: Mindörökre Vadász 10.

, 387 olvasás, SusanWinter , 0 hozzászólás

Spirituális

10. fejezet

A reggeli napsütésből semmi sem lett. Esőfelhők gyülekeztek az égen, a nyugati szél felerősödött, az idő pedig, mit szépítsek, viharosra fordult. London szürkévé vált, és pár órával a beborulás után elkezdett kérlelhetetlenül szemerkélni az eső. Semmi kedvem nem volt Louis-nál kezdeni a napom, és semmiképpen nem vágytam arra, hogy beszélnem kelljen vele. Le tudtam volna csavarni a fejét. Elegem volt belőle egy egész életre, sőt szerintem még annál is többre.
Dorina és én együtt mentünk a házához. Kicsit fura, ahogy barátnőm felvett, a köszönésen kívül egész úton nem szóltunk egymáshoz. Mindketten mélyen a saját gondolatainkba merültünk. Én az esőcseppeket számolgattam a szélvédőn, ő pedig gondolom a perceket a piros lámpáknál, vagy tudom is én.
– Kár, hogy nem hoztál kávét. – szólaltam meg amikor már nem bírtam tovább hallgatni a csendet.
– Eszembe se jutott, egyből jöttem érted. – érkezett a válasz. Az ő pillantása a körülöttünk lévő forgalmon, az enyém még mindig a szélvédőn időzött.
– Hol találtad ezt a jelet? – kérdeztem kíváncsian. Ha már így is nyakig benne vagyok ebben az egészben akkor felesleges kifelé farolgatnom belőle.
– Majd Louisnál beszélünk erről. – nagyot sóhajtottam megint csak. Ha nem hajlandó róla beszélni akkor nem hajlandó róla beszélni. Dorina végül is mióta ismertem mindig ilyen volt. A szél a hajunkba kapott és összekócolt minket, és most még csak a kocsiból szálltunk ki. Fekete esernyőt szorongattam a kezemben arra az esetre, ha netán leszakadna az ég, és ha netán nyílt színre kellene mennünk, helyszínelni. Mindettől függetlenül jó kis vihart jósoltak ma estére. A kezem egy pillanatra megállt az ajtócsengő gombja felett… igen nem nagyon akaródzott becsengetni, de nem bírtam volna elviselni, ha még több ártatlan ember vére tapad a kezemhez. Éppen ezért ebben a hajszában hagynom kellett, hogy segítsen London Mágus Királya… avagy Louis d’Ronsard. A csengő szobákban elhaló hangjára előbb léptek neszezése hallatszott, csakhogy pár perccel később kinyíljon az ajtó. Louis ott állt az ajtóban szürke pulcsi volt rajta és fekete farmer ehhez puha fekete papucs társult. Ergo az időhöz öltözött ugyan olyan borongós volt, mint az.
– Gyertek be. – intett a kezével a nappali felé. Igen ezt még észre vettem, de hogy beléptem mellette a szűk folyosóra, ami később kitágult és két máshol összekapcsolt helyiségbe vezetett. Jobbra a lépcsőn, a szobákba lehetett feljutni, míg kicsit odébb balra egy elegáns kis konyhába nyílt beugró, amit egy díszesebb toló ajtó választott el a nappalitól.
– Jó reggelt. – köszönt Dorina miközben ropogva kihámozta magát a kabátjából. Kettőnk közül ő volt a praktikusabb, az szél dzsekijével, ami némi védelmet nyújtott eső ellen is.
– Jobb reggelt. – morogtam barátságtalanul. Kibújtam a kabátomból felakasztottam a fogasra. Mindegy mi legyen csak Louis közelébe ne kelljen mennem… csak oda ne.
– Készítettem nektek reggelit. – próbálta felvetni póker arcú házi gazdánk.
– Kösz de én egy falatot nem tudok lenyelni, annyira ideges vagyok. – mondta Dorina.
– Én már ettem. – mondtam. Vaskos hazugság volt és tudtam, hogy ezt is tudja, de nem foglalkoztam vele. Lerúgtuk a cipőinket, és besétáltunk a nappaliba Louis mellé ültem pontosabban ő ült mellém. Kis híján szétrobbantam az idegtől, bár szerintem ez azok után az álmok után érthető. Inkább próbáltam kerülni a mellettem ücsörgő szürke tömeget és Dorina felé fordította a tekintetem. A nagy szürke helyett figyeljünk a zöld tömegre. Dorina ugyanis mára mindenből zöldet választott… ergo én voltam csak egyedül a kelleténél sötétebb, a fekete pulcsimmal, farmerommal, és cipőmmel, bocs a fekte esernyőt kihagytam.
– Mi baj van? – kérdezte Louis egyikünkről a másikunkra nézve. Nálam ezzel az ötlettel nem járt jól… nem csak az alakját kerültem de a tekintetét még inkább. De befogni a fülem egy beszélgetésen vicces lett volna.
– Louis találtam egy fejjel lefelé fordított pentagrammát. – mondta cérna vékony hangon Dorina. Látszott hogy fél. Nem hibáztattam, azután amit a halottól és a nagyanyámtól tudtam meg én, se éreztem jobban magam. Sőt jobb félni, mint megijedni alapon kábé ugyanolyan lelki állapotban voltam, mint Dorina. De uralkodtam magamon. Igyekeztem nem kimutatni a félelmet mély hangon akartam beszélni, de nem nagyon sikerült.
– Hol találtad?
– Nem messze az első gyilkosság színhelyétől. A Baker Streeten.
– El kéne menni, megnézni.
– Ezzel én is egyet értek. – bólintottam. – Akár indulhatnánk is. – már-már azon voltam, hogy talpra ugrok… ám Louis keze hirtelen a kézfejemre nehezedett, az egész úgy hatott rám mintha a 220-at vezették volna a kezembe. Szabályosan visszahuppantam a fotelbe, és próbáltam levegőhöz jutni. Ezzel a kis kisüléssel, most sikerült szabályosan megrémítenie. Soha… de soha többet nem fogok ennek az idegbetegnek hátat fordítani.
– Mondd el, előbb hogy pontosan hol találtad meg? – kezdte kellemes hangon. Mintha a nyugtató hangszín, nem csak nekem, de Dorinának is szólna. Pedig tény és való sokkalta idegesebb voltam, mint Dorina. Ő lehet hogy lehiggadt Louis hangjától, nekem azonban épp ez nem ment.
– Tudod, van az a ház ahol Alex is lakott, és nem olyan messze egy mellékutcában, láttam meg a placcra mázolva valami sötét színű festékkel.
– Vérrel. – mondtam. – Feltétlenül látnunk kell Louis. Jobb, ha most indulunk, amíg nem esik az eső. – Louis rám nézett és dühösen sóhajtott. Nem jött neki össze a beszélgetés. Egy gonosz mosollyal nyugtáztam mindezt, jól esett a lelkemnek talán... Nem nem talán hanem tuti. – Most én vinnélek benneteket. – mondtam. Ugyanazzal a lendülettel álltam is fel és húztam el a kezem Louis kezétől.
Nem volt ellen vetés mind a ketten beleegyeztek és semmi pillanat alatt odaértünk. Dorina elvezetett minket a pentaggrammához. Louis rápillantott és hátrált egy lépést mintha valamitől megijedt volna.
– Mi az Louis? – kérdeztem.
– Mennyünk innen. – mondta.
– Miért? Mit látsz?
– Láttam valamit valószínűleg a démonunk, itt állt és az áldozatai vérével festette fel a jelet. Ez csak egy figyelmeztetés. Még van időnk.
– Remek ezt eddig is tudtuk. Azt nem tudod esetleg, hogy hol lehet?
– Nem vagyok minden tudó, ezt ne várd el tőlem.
– Jó oké nem tudunk ezzel sok mindent kezdeni. Alig van valami nyom, amit használni lehetne. Csak annyi, hogy csuklyában jár és szeret vérrel pentagrammákat rajzolgatni. Ez ahhoz hogy elkapjuk, már ne sértődjetek meg de édes kevés.
– És akik kapcsolatban állnak velem azokat kinyírja. – tette hozzá Louis.
– Csoda hogy még mi élünk. – vetettem oda foghegyről. Elővigyázatosság egyenlő hosszú élet, ajánlanám azoknak akik még nem próbálták.
– Át kellene nézni az Árnyak könyvét. – mondta Dorina.
– Nem segítene sokat. – vontam meg a vállam.
– Ki se nyitottad. – utáltam, amikor megvádolnak valami olyasmivel, ami a tetejébe még igaz is. Mert ez most Dorina részéről sok fontot érő találat volt.
– Lehetséges hogy egy új démonnal állunk szemben?
– Nem hinném. – mondta Louis. – Nem takarít maga után az egy dolog, de ennek ellenére még el lehet kapni. Csak csapdát kell állítani neki. - megszólalt a telefonom.
– Bocs... – távolabb léptem. – Igen halló.
– Miss d’Sylvian. – a főnököm volt az. Nyeltem egyet léteznek Louis-nál idegesítőbb emberek is.
– Jó reggelt főnök. – mondtam nem gyulladtam be, na ez meglepett.
– Ki van rúgva.
– Tessék? – kérdeztem.
– Jól hallotta. Folyamatosan késik a munkából, és nem dolgozik együtt velünk. Egy civillel osztja meg a nyomozás eredményeit, és nevetséges dolgokban hisz.
– Mi? Én Louis d’Ronsarddal szoktam megbeszélni...
– Tudomásunkra jutott, hogy Mr. Ronsard sátánista és valószínűleg ő tizedeli London polgárait.
– És mit szólna ahhoz, ha azt mondanám magának, hogy épp most tartóztatom le? – kérdeztem.
– Épp most... – nagyon vágyott arra, hogy kirúgjon és arra, is hogy az ő emberei kapják el a tettest. Ennek az ajánlatnak nem fog tudni ellen állni... – Az lehetetlen.
– Fogadunk, ha elviszem magának, akkor nem rúg ki. – mondtam.
– Sajnos nem szoktam hinni az ördög ügyvédjeinek. – rossz megfogalmazás, csak a szentek pereiben használták az ördög ügyvédjeit. Ezek az ügyvédek a szentek földi élet útját voltak hivatottak bemocskolni, és bizonyítani, ha sikerül persze, azt hogy mocskosabbak – mind testileg, mind lelkileg – a világ utolsó koldusánál.
– Hányszor mondjam még, hogy nem vagyok sátánista. – horkantam fel. – Vagy talán ön az? – kérdeztem. Hosszas hallgatás után szólalt csak meg… hmm vajon meddig számolt. Mondjuk engem a miért számolt addig, amíg számolt témakör sokkal jobban izgatott.
– Szeretném, ha nem sértegetne, mert könnyen pórul járhat. – na itt csaptam le a kagylót köszönés nélkül és visszamentem. Rám néztek, én meg csak vállat vontam.
– Most rúgtak ki az állásomból. – mondtam és még engem is meglepett milyen tárgyilagosan, viselkedek. Régebben egy ilyentől sikító frászt tudtam volna kapni. Most nem is izgatott. – De elgondolkodtat ez a viselkedése. Csak úgy a semmiből, az ügy kellős közepén fogja és szó szerint kirúg. Nagyon lekezelő volt, továbbá az sem koppant neki, hogy Louis-nak ő maga is engedélyezte ezt a nyomozást. Szóval furcsa. Viszont most van elég időnk, hogy nyomozzunk.
– Nappal nem sokat fogunk elérni. – mondta Louis.
– Egy kicsit körbe tudnánk nézni az Árnyak könyvében. – Nem volt valami jó ötlet de ismertem már a megérzéseimet és tudtam rájuk támaszkodni, jelenleg úgy éreztem, hogy a főnököm elsumákol valamit. Arra is volt tippem, hogy mit csak nem volt rá bizonyíték. Ha küldenék rá egy szaftos kis átkot kapásból, elmondana mindent. De az úgy túl könnyű, lenne nem lenne izgalmas… nem lenne olyan vadászós érzés benne, csak a túl könnyű és esztelen megoldás. Mellesleg az se biztos, hogy működne.
– Nem fogsz átkozódni Sissi. – mondta Louis. – Tudod hármas törvény. – kieresztettem a fáradt gőzt és a vállam felett pillantottam vissza Louisra
– A főnököm kiérdemli. Akkor csinálunk is itt valamit, azon kívül, hogy a napot lopjuk. Most hogy a főnököm nem szól bele semmibe sokkal gyorsabban fogunk haladni.
Visszapenderültünk a kocsiba miután vettem egy kis mintát az ötágú csillag vért idéző vonalaiból, és egy gondosan elzárt kis műanyag csomagba pakoltam. Ez is több mint a semmi. És már irány is volt vissza Louis házához. Ha nem kellek akkor nem megyek be nekem aztán édes mindegy… legalább is a munkahelyi dolgok szempontjából nézve. Igaz a jelvényem, és a fegyverem le kellett adnom.

Újfent a nappaliban telepedtünk le. Mindenki a saját könyvét lapozgatta. A nap lassan délutánra fordult és még mindig alig találtunk valamit. Remek volt a hangulatunk, tudván hogy a napi teljesítményünk, a tökéletes szép kerek nulla felé tendált. A mínusz egyhez már csak azért se mert voltak helyszíneink és nem utolsó sorban hulláink, akiket nem fogunk megint megzavarni örök álmukban.
– Ah… Itt van egy bekezdés egy alvilágba zárt teremtésről. Azért zárták oda, mert megölte az egyik istent. Egy démon... aki akkor szabadulhat csak el ha fekete mágusok idézik meg. A neve... a francba nem tudom kiolvasni... valami fő ördög lehet. Lehet hogy Diabolos az?
– Lehet ne feledd a sötétben tapogatózunk. Bizonyíték erre a megfordított pentagramma. Héber jelentése szerint ellenséget jelent. Vagyis a rossz győzelmén munkálkodik, az emberekénél magasabb az intelligenciája ennek a démonnak, és bármilyen formában megjelenhet az emberek között. – döbbenten pillantottam Louisra. Ejha egy szemléből mennyi mindent kihozott, lehet hogy érdemesebb lett volna őt elvinnem, a helyszínelésekre Gabriel helyett? Maradjunk a lehetnél.
– Soha nem fogjuk elkapni. – mondta Dorina. Ledobta a könyvet az asztalra, és hátra dőlt a székében.
– Aki mer, az nyer. – mondtam. – Sikerülni fog. Ingával megkereshetnénk.
– Nincs tőle semmi személyes holmink.
– Szerintem elég ez is. A vér a legerősebb kapocs, és tudván, hogyan ölhették meg a delikvenst, kapcsolatba kellett lépnie vele valamilyen szinten. – mondta Louis. – Próbáljuk meg. – elővette a térképet, és egy ingát az egyik fiókból, aztán az általam begyűjtött mintát emelte fel az asztalról. Majd térkép fölé emelte. Az inga körözni kezdett, mi Dorinával mellé telepedtünk, és figyeltük. Az inga még mindig körözött. Hirtelen kicsúszott a Farringdon Road irányába. Dorinával szinte azonnal talpra ugrottunk. Kisprinteltünk a kocsihoz. – megdördült az ég villám csapott tőlünk nem messze az aszfaltba. Dorina gázt adott, és mint az őrültek robogtunk végig Londonon. Megcsörrent a telefonom.
– Igen? – kérdeztem.
– Louis vagyok már nincs ott csak egy hullát, találnátok, forduljatok vissza. Ha ott találnak benneteket mielőtt megérkeztek a főnököd, benneteket fog elfogatni.
– Állj! – szóltam rá Dorinára. – Már nincs ott.
– Mi? – meredt rám a düh szikráival a szemében.
– Louis épp azt mondta az imént, hogy már nincs ott a Farringdon Roadon. Forduljunk vissza.
Dorinának nehezére esett vissza fordulni, nekem is nehezemre esett volna. Már majdnem szabadnak éreztem magam. Feltolattunk az egyik hídra, és visszafordultunk az utcában. Louis az ajtó fél fának támaszkodva figyelte, ahogy visszaparkolunk a hídra. A magam részéről ölni tudtam volna, ha belegondoltam, abba hogy vele kell töltenem az este hátra lévő részét. Szegény kicsi én.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Spirituális
· Kategória: Krimi
· Írta: SusanWinter
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 57
Regisztrált: 0
Kereső robot: 25
Összes: 82

Page generated in 0.069 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz