Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A Nekropolisz Lantja 3. fejezet

, 284 olvasás, SusanWinter , 0 hozzászólás

Fantasy

3. fejezet

A járat végül nem tartogatott számukra több meglepetést annál, mint amire egyébként is számítottak. Úgy, mint: találomszerűen elhelyezett földkupacnak álcázott csontvázak a falak mentén, magukat hangos reccsenéssel Égpenge csizmájának átadó apró csontocskák –amiket a harcos hol halkan szitkozódva, hol hangosan káromkodva fogadott– vagy mint a járatok mennyezetéről dúsan aláomló pókhálók, melyeknek lakói immár épp úgy holtak voltak, mint a járat többi tagja. A nekromanta épp kényesen tisztogatta le egy a kelleténél jobban túl méretezett nyolc lábú zöldes barnás maradványát a csizmája oldaláról. Miközben méla undortól biggyedő ajkakkal nézett farkas szemet ama egyszerű ajtóval melynek épp volt képe szó szerint az útjukba állni. A kámzsa mélyén villanó fekete szempár mérgesen meredt az ajtóra. Melyen sem kilincs, sem semmilyen használható zár nem akadt. Épp olyan volt, mint egy hatalmas sziklába vájt ajtó. Csupán a padlón volt látható egy hatalmas több féle kockából álló kirakós játék.
–Egyetlen nyomoronc kódexért ennyit strapálnia magát valakinek. –szólalt meg Vadárny, ahogy fekete szemével végig pásztázta újra és újra a padlót. Ugyanis a mozaikokat alig lehetett odébb mozdítani. Égpenge az állát masszírozva járkált fel és alá a négyzet mentén. Jelenleg leginkább egy ketrecbe zárt felettébb ideges jeges medvére hasonlított. Vadárny szavainak hallatán hitetlenkedve kapta fel a fejét.
–Miként az imént mondtad, egyetlen kódexért nem kellene ezen keresztül verekednünk magunkat. Világos, hogy ez a kirakó nyitja az ajtót. De mi olyan van a túloldalon, ami ennyi vesződséget megér? Elsakkozhatunk ezzel napokig is.
–Annyi időnk nincs. És kifejezetten szívességet tennél, ha nem ismételnéd a szavaimat és gondolataimat.
–Már megbocsáss, van jobb ötleted? –Vadárny szemrehányóan sandított a magas harcosra, és a pillantása csak hamar visszatévedt a nagy kirakós felé.
–Hogy nem egy kódex van az ajtó mögött az biztos.
–Akkor mi?
–Hagyj a fenébe a hülye kérdéseiddel! Égpenge, talán olyan szemmel rendelkezem, ami még a falakon is átlát?
–Legjobb tudomásom szerint nem. –jegyezte meg enyhén kárörvendő hangsúllyal a harcos. A nekromantának pedig több sem kellett ennél. Mérgesen dobbantott egyet a lábával, és hátat fordítva a harcosnak az egyik távolabbi falhoz vonult.
–Ha annyira okosnak hiszed magad, akkor tessék, oldd meg te. Engem nem érdekel, bármi legyen is ott. –jegyezte meg epésen, ahogy karba fonta maga előtt a kezeit. Égpenge egy villanásnyi időre rásandított valószínűtlenül világos kék szemével majd újfent a kirakósnak szentelte minden figyelmét. Lépett egyet előre, hogy az egyik nagyobb követ odébb tolja a lábával, ám ekkor hangos csattanással alig pár centivel elvétve a lábát Vadárny még vértől kicsit maszatos kardja csapott le a lába mellett.
–Még mit nem! Annyi eszed sincs, hogy jobban megfontold, melyikhez érj hozzá elsőnek? –mennydörögte Vadárny. Égpenge bocsánatkérő mosollyal nézett rá. Amitől a halottkeltő csak még mérgesebb lett. –Te most komolyan kinevetsz engem?
–Van más választásom? Olyan vagy, mint egy szeszélyes királykisasszony. Egyik pillanatban még duzzogsz, a másik pillanatban pedig már azt se akarod, hogy hozzá nyúljak a játékszeredhez. Nézd bármi is van a mögött az ajtó mögött, engem nem érdekel. Engem csak a jutalmam érdekel, amit azért kapok történetesen tőled, hogy eljöttem veled erre a helyre és megvédtelek.
–Khm… vagy épp fordítva. –jegyezte meg csúfondárosan a halottkeltő, ahogy kényelmesen a kardja mellé sétált. –Szerinted mi van abban az esetben, ha a mögött az ajtó mögött történetesen egy nagy halom kincset találunk? –kérdezte Vadárny a kardja pengéjét nézegetve, végül pedig, ahogy vissza helyezte a hüvelybe, sóhajtva a harcosra pillantott. Mintha tudná, mi jár pontosan a harcos fejében.
–Mi lenne? A fele az enyém. –jelentette ki egyértelműen a harcos.
–Feltéve, ha én is úgy akarom. –mosolyodott el a halottkeltő
–Megnézem én azt, hogy hogyan fogsz távol tartani tőle. –röhögött fel a harcos.
–Halottkeltő vagyok. –válaszolt könnyed társalkodó hangnemben Vadárny.
–És? –vonta fel a szemöldökét Égpenge. –Talán ettől kellene tartanom.
–És mint olyan talán nem csak a holttestekkel tudok ronda dolgokat csinálni. –pillantott enyhén felvont szemöldökkel a harcosra. Akinek az ujjai megint kardja markolatára tévedtek. Eddig is néha kedve lett volna felaprítani Vadárnyt, de a beígért összeg természetesen megállította képzelete megvalósításában. Most viszont, hogy az élete is lehetne a tét, minden kicsit átértékelődött. –Továbbá csak abban az összegben egyeztünk meg, amit felajánlottam neked. Az is elég szép summa. Most viszont hagyj gondolkodni.
Égpengének így nem maradt más dolga, minthogy figyelje, mit ügyködik a nekromanta, miközben fel és alá sétált a padlónyi kirakós szélei mentén, majd a négyzetek összeillesztésének vonalán, alaposan megvizsgálva az eléjük került akadályt. Végül lelkesen összecsapta a tenyerét, és hamarosan már halk súrlódó hangok hallatszotta, ahogy a kövek engedelmeskedve parancs szavának lassan mozogni kezdtek. A harcost még a hideg is kirázta. Nem tudta miként lehetséges, hogy ha egyszer valaki nekromanta, akkor hogy képes pusztán odébb mozdítani azokat a köveket. Igaz nem is akarta tudni. Talán éppen ezért ácsorgott a falnak támaszkodva, karjait maga előtt összefonva, és figyelte egyre sötétebb pillantással a halott keltő ténykedését.
Utóbbi viszont teljes lelki nyugalommal figyelte az előtte kialakuló képet. Egy lótusz szerűség szirmait. Viszont középen ahol a szirmok összeértek egy koponya formája kezdett körvonalazódni. A nekromanta elégedetten mosolyodott el. Tudta, hogy már csak karnyújtásnyira van a céltól. Végül a mozaik utolsó eleme is egyetlen koppanással a helyére került, és ekkor halk kattanás hallatszott valahol a lábuk alatt. Az ajtó, ami elzárta előlük az utat, lassan porfoszlányokat köpve emelkedni kezdett, és hamarosan felbukkant egy korom sötét kripta boltozat. Odabent még a legkevesebb fény sem volt látható. Semmiről sem villant vissza a fáklyájuk fénye. A vak sötét még a fényt is magába itta.
–Ez az. –suttogta kéjesen Vadárny, miközben szélesen elmosolyodott. Égpenge viszont mérget mert volna rá venni, hogy erről helyről egyetlen petákot sem fog magával vinni a felszínre. Megborzongott a sötétség gondolatától, és attól a rengeteg élettelen dologtól, ami odabent várt rá, ellenben a mellette álló Vadárnnyal. Utóbbi arcán teljesen kiszélesedett a mosoly, ahogy extázisa kezdett felül kerekedni a józan eszén. – A kardodat. – biccentett a feketeség felé.
– Meg egy büdös fenét. – morogta vissza Égpenge. Halk fémes csusszanás hallatszott, Vadárny pedig hamarosan fém hűvös érintését érezhette a tarkóján. Meg borzongott a fém hideg csókjától a bőrén, de egy pillanatra sem lankadt a jó kedve. – Neked is van kardod. Használd azt. – érkezett a parancs a mögötte álló harcostól.
A csend félelmetesen hosszúra nyúlt. A nekromanta nem mozdult, és a harcos sem. Nem mintha annak a kétkezes pallosnak nem lett volna súlya. Pontosan volt súlya, és lassan egyre inkább biztos támaszra lelt a halottkeltő tarkóján. Aki erre kivonta a kardját, és minden fellengzős szó vagy bármi más egyéb nélkül egyetlen sima mozdulattal az éjsötét falba mártotta a pengéjét.
Először nem történt semmi. Másodszor valami halkan morajlani kezdett körülöttük. Mint amikor kihúzzák a dugót egy kád alján, és a víz lassan morogva távozik a kádból. Ez volt az egyetlen dolog, amire halványan emlékeztette a hang Égpengét. Ugyanakkor a hang koránt sem szűnt meg. Igaz Vadárny sokkal rosszabb képzetet társított ehhez a hanghoz. A nekromanta továbbra sem szólt egy hangot sem. Csak némán meredt kardja pengéjére, mely egyre inkább kezdett furcsán könnyűnek tűnni. Érezte, ahogy Égpenge kardja elemelkedik a nyakától, ám nem hallotta a fémes csörrenést, amivel a harcos rendszerint visszaszokta rögzíteni a hátára a fegyvert. Ezek szerint nem csak Vadárny idegei feszültek meg teljesen a várakozástól.
Aztán meg pillantotta. Először csupán egy halványan fodrozódó árnyék volt csupán, amit ha nem a szeme sarkából nézi soha nem vett volna észre, csupán akkor, amikor már késő volt. Aztán az árnyék kép, egy pár az éjszaka feketéjénél is feketébb kezekké formálódott a penge körül. Olyan zavaró volt ez a feketeség. Hiába volt formája, alakja, még is olyan érzést keltett mintha bármelyik pillanatban gond nélkül még pár kéz kinyúlhatna onnan is. Vadárny felkiáltott, ujjai lecsúsztak a penge markolatáról, és elhátráltában kis híján elesett Égpengében. Már épp valami szaftos káromkodásra akarta volna nyitni a száját, amikor a feketeségből előbukkant egy fej is, ami egyenesen a kardra pillantott le. Majd felemelve a fejét egy koponya alakja rajzolódott ki. Majd még egy és még egy. Mintha millió fej pillantana le a belőle kiálló kardra. Majd egyenesen a felemelt kezekkel hátráló Vadárnyra meredtek. Igaz, üres szemgödrökkel kifejezetten nehéz valakire rámeredni. De mind Vadárny, mind Égpenge így érezték magukat. A harcos már lendült volna, de a Nekromanta visszarántotta, ami nem kevés erőfeszítésről tett tanúbizonyságot.
–Az Átkelők Urai. –suttogta Vadárny elhalóan, miközben visszaszorította maga mögé a harcost. A koponyák továbbra is az előttük álló két férfit figyelték. Vadárnyat kirázta a hideg. Égpenge viszont külön-külön szerette volna betörni minden koponyának a fejét, amik ránéztek. Idegesítette, hogy hiába is akarna bármelyiknek fenyegetően a szemébe nézni egyszerűen nem lehet.
Pár pillanattal később a nekromanta kardját megfordították az éjfél fekete kezek, és immár az egész kard éjfél fekete volt.
–Tanúm vagy, Vadárny Emren. –susogta a több torokból feltörő mély hang. –Fogd a nevetséges fogpiszkálót, amit te fegyvernek mersz hívni. Aztán mintha ott se lett volna eltűnt a halál fekete alak. A penge éles csattanással hullott a földre, mire a halottkeltő összerezzent, és nemes egyszerűséggel el akart inalni az ellenkező irányba. Viszont helyből beleütközött Égpenge páncéljába. A harcos csak felvont szemöldökkel lepillantott rá. Vadárny pedig mélyet sóhajtott és sarkon fordult. A kelleténél kicsit morcosabb kapta fel a kardját és csúsztatta vissza a fekete pengét a hüvelyébe. A kövekkel kirakott küszöbön átlépve is hasonló temetkezési módszer fogadta őket, amint fentebb is láthattak, csak itt úgy tűnt, mintha szándékosan hagyták volna a levegő roncsoló hatásainak kitéve a holtesteket. Nem egynek már leesett a feje, és a berepedt koponyák szanaszét hevertek a földön.
Az első pillantás után rá kellett döbbenjenek, hogy egy igen csak hosszú csarnokban állnak. A falak mentén végig koporsók állnak. Vadárny nem szólalt meg, csak lassan haladt előre. Olyan nagy volt a csend, hogy Égpenge páncéljának minden egyes csörrenését tisztán hallották, épp úgy miként Vadárny lépteinek halk sietős koppanásait. A nekromanta, most hogy itt volt ebben a kamrában kifejezetten ritka gyorsaságot diktált. Égpenge egészen pontosan az út egész ideje alatt nem látta ilyen gyorsa haladni.
–Az, amit láttunk tényleg Az volt, amit mondtál? –kérdezte végül, miközben zengő hangja kínosan ezer darabra törte az egyébként is zaklatott csendet.
–Igen. –morogta Vadárny miközben tovább haladt oszloptól oszlopig. –És nem emlegesd. Nem akarom, hogy újra felbukkanjon. Éppen elegendő volt vele a találkozás egyetlen alkalommal.
–Ezzel azt akarod mondani, hogy…
–Nem éppen szereti ha kijátsszuk őt is. Meg a barátját is. –Égpenge szemöldök felvonva pillantott körül. Végül is ő nem egy vallástani bölcselkedő. Elegendő csupán annyit tudnia amennyit szegényes elméje éppen felfog. Ezt még egyszer Vadárny mondta neki. Akkor majdnem megölte érte a férfit. Most viszont kifejezetten örült, hogy egyáltalán nem akar tovább kérdezősködni. –Ez egy halotti szentély ne emlegesd többet a nevét. Ha nem emlegeted, akkor nem jelenhet meg. Ó! Meg is érkeztünk! –élénkült fel még jobban a nekromanta.
Immár teljesen végig haladtak az egész járaton, és most a helyiség túlsó felén kötöttek ki. Az oltáron egyetlen nagy, hajdan nem ennyire poros, de még mindig jó minőségűnek tűnő láda állt. A nekromanta megállt az oltár előtt. Elmormogott pár imát. A helyiségben szálldosó porszemek azon mód megdermedtek, még Égpenge mozdulata is lelassult, ahogy lassan lépett volna tovább Vadárny nyomában. Vadárny így viszont szabadon felléphetett az oltár mögé, és végig pillanthatott a helyiségen. Majd lassan láda zárja felé nyúlt. Jól tudta, hogy nem lehet egyszerű kulccsal kinyitni az ilyen ládákat. Mind varázsszóra nyílt, és Vadárnynak birtokában voltak a megfelelő szavak.
–Tanúim vagytok. –morogta csak úgy az orra alatt, és a láda zárja abban a pillanatban éles kattanással nyílt ki.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Novella
· Írta: SusanWinter
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 293
Regisztrált: 2
Kereső robot: 24
Összes: 319
Jelenlévők:
 · Déness
 · Sutyi


Page generated in 0.2457 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz