Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A szivárvány alatt 9/8

, 210 olvasás, Pacsirta , 4 hozzászólás

Ezerszín

Amikor a pásztorok észrevettek, még mindig a földön fetrengtem és zokogtam. Kérdezték tőlem, mi van velem, hol fáj, de én csak váltig azt hajtogattam: angyal volt... angyal volt... angyal volt...
– Sokk érte! – hallottam az idős pásztor szavát. Kulacsából megitatott, sőt biztatott, igyak minél többet. Lassan múlt a sokkhatás. Azt mondta az öreg a fiatal pásztornak, hogy hazakísér engem, mert le kell feküdnöm, sokáig fogok aludni. Aztán megkérdezte:
– Ugye, nem te voltál itt a hegyen tavaly, azzal a lánnyal?...
–… angyal volt... angyal volt... – hajtogattam egyre, mást nem tudtam mondani.
– Nem tudtad? Nem láttad a kutyákat?... Ők tudták!...

Hazavezetett. Útközben mutattam neki a kidőlt fát. Akkor már megeredt a szavam, mondtam neki, hogy ott álltam az út közepén, amikor megláttam Őt az úton szembejönni. A pásztor megnézte a cipőm talpát, aztán rámutatott az út közepére.
– Nézd, itt álltál! Itt a cipőd nyoma. Futottál elé, igaz? – csak bólogattam – Megmentette az életedet. Ha nem futsz elé, éppen rád zuhant volna a fa. Érted?... Ott a talpad nyoma a kidőlt törzs alatt.
Abban a pillanatban azt éreztem: bárcsak zuhant volna rám az a fa. Nem lennék itt tele fájdalommal, nem zokogna, sikoltana a lelkem, hogy nem látom többé, nem érezném magam ilyen rettenetesen elveszettnek, szerencsétlennek, nyomorultnak... meg kellett volna halnom... igen, inkább a halál, talán akkor most mellette lehetnék.
– No és, ha halott lennék, akkor vele lehetnék? – kérdeztem bárgyún bámulva a semmibe.
– Nem úgy működik a dolog, öcskös. Ő az őrangyalod, az a küldetése, hogy megvédjen... Honnan szalajtottak téged, még sosem hallottál ilyenről?
–???
– Nem hittél benne, igaz? Hát így jártál... Most figyelj, feküdj le azonnal, amíg el nem alszol, igyál sokat, aztán meg aludj, ameddig bírsz... Rendben leszel... Különben, felejtsd el, ne foglalkozz vele.

Otthagyott. Én meg csak feküdtem és összevissza száguldottak a gondolataim. A kutyák... milyen veszedelmesen vágtáztak felé. Amikor a közelébe értek... emlékszem, egy lehasalt, mind megállt tisztes távolságra tőle, a farkukat csóválták... ki gondolta volna? A kutyák tudták, és tudta Misi is.
Próbáltam visszaidézni, mit mondott, amikor Misi puszit küldött neki: Nézd, puszit küldött nekem! Mintha tudná, hogy nem lát többé.
És én erre azt válaszoltam: Tudja! Az állatok megérzik az ilyesmit.
Igen, Misi is tudta, csak én nem tudtam...
Most már értettem azt is, miért nem adta meg a címét. Értettem azt, miért mondta, hogy felejtsem el. Már azt is értettem, miért nem találtam Őt Pesten, az iskolákban. Értettem már a szivárványt is a fejünk felett. Senki más nem látta azt, csak mi láttuk. Ő, talán értette, csak én nem értettem. Én, semmit sem értettem, semmit a világon...
Csak szerettem Őt. Amit nem viszonozhat, mert az a dolga, hogy őrködjön felettem... Ez nem lehet, ez tényleg nem lehet... Lehetetlen, hogy nem szeretett, hogy Ő nem érzett semmit irántam. Az nem lehet, hogy önző módon csak magammal voltam elfoglalva, és semmit nem vettem észre. Ebbe bele fogok őrülni...
Hirtelen eszembe jutott, mit mondott a pásztor. Igyak sokat, azután aludjak. Oda készített egy nagy üveg vizet az ágy mellé, a felét nyomban megittam. Nem akartam gondolkodni, már semmit sem akartam. A fal felé fordultam, és azt hiszem nyomban el is aludtam.


Amikor felébredtem, sötét volt. Nem láttam semmit. Lassan felültem, az ablak irányába fordultam, és akkor derengeni kezdett valami világosság.
– Hogy vagy, öcskös? – hallottam a pásztor hangját.
– Te még itt vagy? Mennyit aludtam?
– Tegnap délután kettőkor hagytalak itt. Most délután négy óra van. Most jöttem nemrég. Hogy vagy?
– Azt hittem éjszaka van. Nem látok, nem látlak téged sem...
– Igyál! Azután feküdj vissza, hunyd le a szemed...
Amikor újra kinyitottam a szemem, már láttam. Előbb még haloványan, aztán normalizálódott a látásom. Újra vizet itatott velem, azután elém tett egy tányért.
– Egyél! Hoztam neked kenyeret, meg juhsajtot. Egyél, jót fog tenni.
Engedelmeskedtem. Mindent megettem, amit elém rakott. Akkor jutott eszembe, hogy tegnap sem ettem semmit, most délután négy van...
– Te végig mellettem ültél? – kérdeztem csodálkozva.
– Nem, mondom, hogy csak az imént jöttem. Tudtam, hogy sokáig fogsz aludni, és aggódtam, hogy nem lesz mit enned. Hát hoztam...
– Köszönöm. Hogyan hálálhatom meg?
– Úgy, hogy meggyógyulsz, öcskös! No, lássalak, végig tudsz-e sétálni a szobán.
Még gyenge voltam, kicsit ingadoztam, de csakhamar visszanyertem az erőmet. A pásztor indult. Azt mondta fejni kell mennie, mert a fia nem tud megfejni annyi birkát egyedül. Megkérdeztem hol tanyáznak a birkákkal, majd elmegyek segíteni fejni, ha összeszedem magam.
– Fejtél már birkát? – kérdezte. A nemleges válaszra elnevette magát – akkor jöhetsz, öcskös, ideje megtanulnod.

Még két hétig maradtam a hegyen. Sokat jártam a pásztorokhoz, megtanultam birkát fejni, meg esténként, a pásztortűznél rengeteget beszélgettünk, sokat tanultam tőlük. Néhány napon át, mentem velük a nyáj után is. Az öreg közben furulyát készített. A fiánál is mindig kéznél volt a furulya, sokat fújta, s a hegyen messzire szállt a furulya bánatos dala.
A legegyszerűbb emberek tudnak a legtöbbet a lélek bajairól és a gyógyításáról is. Nagyon megszerettem őket, s búcsúzáskor megígértem nekik, hogy minden nyáron feljövök a hegyre és meglátogatom őket.
Jó volt elheverni esténként a tűz mellett, s nézni a csillagos éjszakát, ahogy fölénk borult, mint egy óriási sátor, és hallgatni az erdőt, ahogy a sötétség mögött megszűrték titokzatosra a csendet, és a patakok zúgása úgy hallatszott fel messziről, mint egy borzongató simogatás.
Néztem a rengeteg csillagos eget, néztem a Pásztorcsillagot, amikor oda jött az öreg, ősz haján és szakállán megcsillant a tűz fénye, s megkérdezte.
– Mire gondolsz, te gyerek?
– Azt a csillagot nézem, a Pásztorcsillagot... Azt választottuk Angelinával, az a közös csillagunk.
– Minden embernek van egy csillaga, csakhogy azt a csillagot nem az égen kell keresni, fiam, hanem a szívedben.
Egy darabig még ott állt mellettem, botjára támaszkodva, aztán kivett valamit a ködmönéből és nyújtotta felém.
– Fogjad. S ha egyedül vagy, mondd el ennek, amit mondani akarnál. Ez majd megvigasztal. –
Azzal megfordult és otthagyott. Én meg ott maradtam egyedül a csillagos nagy éjszaka alatt, kezemben a frissen faragott furulyával.
Később gyakran vissza kellett emlékeznem az öreg pásztor szavaira. Mert úgy volt az éppen, ahogyan mondta akkor. Valahányszor egymagamban maradtam és számhoz vettem a furulyát, olyan volt mintha elbeszélgettem volna valakivel. Hangok jöttek ki belőle, dallamok, amiket nem lehetett megfogni, mert szempillantás alatt elröppentek, akár a pillangók. Valahogy olyan volt ez, mintha az érzéseim hangokká változtak volna, s ahogy ezeket a hangokat elnyelték körülöttem az erdők, úgy békéltek meg bennem lassan az érzések is, s olyan volt, mintha békét kötöttem volna a világgal.


Megjegyzés: Folyt. köv...

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: Pacsirta
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 19
Regisztrált: 3
Kereső robot: 12
Összes: 34
Jelenlévők:
 · hegeanna
 · léna
 · PiaNista


Page generated in 0.0393 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz