Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Egy fametszetre

, 443 olvasás, barnaby , 6 hozzászólás

Ezerszín

Simul a szélben selyem árvalányhaj.
Kimonó-érintés a térdre,
lengeléptű gésa tipeg-
kopog facipője a magai teraszán.
Rizspapír zizeg, lámpásnak fest árnyat
az éjszaka. Rebben mézrigó, fácán riog,
a lány fésülködik. Ében haját festi kéken a hold.
Az úr szakét iszik, formás csípő vonala kelti benne a vágyat.

Tükörben nézem a festményt a szemközti falon. Kávé gőzölög, illata  csalogat.
Az illúzió már megszökött,
orromban borotvahabbal prüszkölök,
még egy pillantás, egy sóhaj, vágynék most úgy lenni a képben.
Mintha mozdulna, s felém nézne a lány.
Felriadok; egy gyurgyalag ügyetlen dalba kezd.
Kormos felhők hullnak az égre.
Hunyorognak álomból szeppent csillagok,
Teltképű  fénykorong világítja meg az ablakom.
Huncut képzeletem, vagy tünde-lakta csend?
Mert varázslat, és mágia  történik éppen.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Vers
· Írta: barnaby
· Jóváhagyta: Syringa


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 201
Regisztrált: 0
Kereső robot: 30
Összes: 231

Page generated in 0.1727 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz