Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A szivárvány alatt 9/2

, 228 olvasás, Pacsirta , 9 hozzászólás

Ezerszín

Amint pirkadni kezdett, talpra ugrottam. Kinéztem az ablakon, próbáltam koncentrálni, hol is láttam idefelé jövet a kertekben azokat a szép virágokat?... Igen... most még mindenki alszik... most kell megtennem...
Amikor összelopkodtam egy csokorra valót, még az erdő szélén szedtem leheletvirágot, amit magam neveztem el így, mert olyan apró és lehelet-kék fürtös virág volt, hogy szinte elszállt, mint a lehelet. Hazamentem, s otthon megkötöttem a csokrot, közben százszor áldottam nagyanyámat, aki megtanított a virágkötészetre. Gyerekkoromban virágboltban dolgozott, s én sokat ott lebzseltem nála, hál' istennek fogékony voltam mindenre, pedig akkor még nem hittem volna, hogy ilyen nagy szükségem lesz erre a tudományra.
Amikor elkészültem a csokorral, fogtam egy bevásárlószatyrot, belerejtettem a csokromat és elmentem Angelina háza elé. A ház még aludt, ablakszemei lezárva, az ajtó is mély álomba merülve. A szatyrot egy deszkából kiálló szögre akasztottam, s átmásztam a kerítésen. A kertben, az ajtó előtt egy nagy asztal állt, paddal. A csokrot az asztalra tettem, s reméltem hamarosan felébred a lány és vizet ad a virágoknak. Azután elmentem bevásárolni, kenyeret, meg valami reggelire valót vittem haza.
Miután megreggeliztünk nagyapával, megittuk a kávét, akkorra már háromnegyed tíz volt. Tízre beszéltük meg a találkát, a sziklánál. Mondtam nagyapának, hogy csak este jövök, ne aggódjon, aztán futottam, egy másodpercet sem akartam késni, és különben is, alig vártam már, hogy újra lássam.

Tíz előtt öt perccel érkeztem, de Ő már ott várt. Ült a sziklán. Azonnal felpattant, és egészen váratlanul a nyakamba ugrott. Alig érinthettem a derekát, hogy megöleljem, máris kibontakozott a karjaimból.
– Szép időnk lesz ma! Köszönöm a virágot. Te kötötted a csokrot? Mestermunka. – Már éppen be akartam zsebelni a dicséretet, amikor folytatta: – Gondolom a kerítés nem okozott különösebb gondot, már virágszedés közben begyakoroltad, hogyan küzdd le az akadályokat, nemde?
Csak hebegtem, habogtam, mentegetőztem, hogy itt a hegyen esélyem sem volt arra, hogy virágot vegyek... szégyelltem magam, amikor Ő egy szavával kiszabadított e kínos béklyó szorításából.
– A szándék a fontos, és én értékelem! A csokor viszont, gyönyörű. Még soha nem kaptam ilyen szép csokrot.
Megkönnyebbültem. Megkérdeztem, hogy aludt?
– Mint a medve, és nehezen ébredtem, tudod, hétalvó vagyok!
Nevettünk. Rengeteget nevettünk aznap. Éppen ott mentünk a sűrű bozótos előtt, ahol valamikor régen át akartam verni a húgomat, de nagy baj lett belőle. Elmeséltem neki.
– Itt játszottunk, alig tíz éves lehettem, ő viszont öt évvel fiatalabb nálam.
– Tényleg? Nekem bátyám van, öt évvel idősebb.
– Most csak ugratsz, ugye?
– Dehogyis ugratlak, komolyan mondom, de folytasd, hogy verted át?
– Mindig a nyakamon lógott, nekem meg vigyáznom kellett rá, de nem volt szabad messzire mennünk, csak itt a tisztáson játszhattunk. Persze, le akartam rázni...
– Mintha a bátyámat hallanám... Ő is mindig ezt csinálta...
– Bebújtam előle, oda a bozótosba, s amikor láttam, hogy keres, akkor elkezdtem kiabálni: Zsuzsi, fussál haza, hozz segítséget, elkapott egy medve, siess... fuss... fuss... üvöltöttem. Az a kis buta meg elhitte, s elnyargalt sírva, mondta anyának, hogy engem elragadott egy medve behúzott a bozótosba, segítsen. Apám nem volt otthon, anyám meg átküldte a húgomat a szomszédba, hogy hívjon embereket, ő meg felkapott egy vasvillát, ami éppen a keze ügyébe került, és futott felfelé, kiabálta a nevemet, hogy szóljak, hol vagyok. Akkor megijedtem, azt sem tudtam mit tegyek, hallgattam..., de amikor már láttam, hogy szegény egyre kétségbeesettebben kiabál, előjöttem. Persze, azonnal látta, hogy semmi bajom, és medve sincs sehol, elhajította a vasvillát és nekem esett, püfölt, ahol ért és sírva-zokogva kiabált. Akkor ért oda a húgom, három emberrel, akik szintén fejszével, ásóval, kapával felszerelkezve futottak utána. Alig tudták anyámat leállítani. Úgy sírni, még soha nem láttam, és olyan dühösnek sem...
– Tudod, hogy szerencséd volt?
– Azért, hogy nem vert agyon?
– Még az is megtörténhetett volna. Képzeld el, ha nem dobja el a vasvillát, hanem azzal támad rád. Sokkot kapott, nem tudta mit csinál. Ilyesmiből lesznek a nagy tragédiák.
– Olyan nagy bajt okoztam? Vagy annyira hülye gyerek voltam?
– Szó sincs róla. Abban a korban még nem érthetted, legalábbis nem számolhattál tetted súlyával és következményeivel, de képzeld el édesanyádat, amint rohan a vasvillával és lelki szemei előtt ott lebeg, hogy a fiát most tépi szét egy medve. Mit érezhetett? Persze, hogy magánkívül volt, s aztán amikor felfogta, hogy csak átverted, nem tudott parancsolni magának, nem volt a tette tudatos, csak meg kellett szabadulnia attól a borzalmas élménytől, le kellett vezetnie a feszültséget, hogy ne őrüljön meg. Azért mondtam, hogy szerencséd, hogy elhajította a vasvillát. Ha azzal megy neked, akkor te lehet, hogy nyomorék lennél, ő meg valahol egy börtönben csücsülne.
– Honnan tudsz te ilyeneket?
– Van némi tapasztalatom. Tanítónő vagyok, volt már hasonló eset a környezetemben. No, meg pszichológiát is tanultam.
– Nem mondod! Hányad éves vagy?
– Három évnél megálltam, mert tanítani szerettem volna, és már nem akartam pszichológus lenni. Bizony, tönkre mennek családok akár egy gyerekcsíny miatt. A gyerek meghal, a szülő meg börtönbe kerül, és vége a dalnak. Ilyen kicsin múlik. A jogban nincs helye az érzelmeknek. Neked szerencséd volt. Gondolom, tanultál az esetből, nem csináltál többé hasonló tréfát?
– Hát nem, de akkor sajnáltam magam. Kékre, zöldre vert az anyám és nagyon haragudtam rá... de most, hogy mondod, min ment ő át? Ezt így sosem gondoltam végig... azt hiszem, ha hazamegyek, bocsánatot kérek tőle. Te nagyon okos lány vagy, tudod-e?

Már nem is arról szólt a nap, hogy megmutatom a hegyet, hanem csak sétálgattunk és beszélgettünk. Ő mesélt a tanítványairól, azokról a tündéri, értelmes, okos, aranyos srácokról, akikért érdemes mindennap felkelni, és gyönyörködni bennük, hogy okosodnak, hogy ragad rájuk minden, csüngnek a szavain és olyan szófogadóak, édesek, aranyosak...
Ámulva hallgattam, ittam minden szavát. Bizonyára így voltak vele a gyerekek is. Én gyerekkoromban csak azt hallottam a tanáraimtól, hogy minden gyerek hülye, szófogadatlan, nem tanul, sosem lesz belőlük ember, büdös kölykök, meg ehhez hasonlókat. Ez most mindennek az ellentéte volt. Rá is kérdeztem egyszer, hogy is van ez?
– A gyerekek tényleg tündériek. A szülőkkel már sajnos, vannak bajok, a kollégákról meg ne is beszéljünk. Magam is hallok eleget a sok hülye gyerekről, de én még eggyel sem találkoztam. Értelmesek, okosak, csak ne várjunk tőlük többet, mint amire képesek. Ennyi. Meggyőződésem, hogy nevelni csak szeretettel és példamutatással lehet. Aki azt mondja egy gyerekről, hogy hülye, akkor bizonyára éppen tükörbe néz. Tenni kell érte és nem lesz egyetlen hülye gyerek sem.
Éppen a magas, árnyas fenyők alatt haladtunk, amikor meghallottam a patak csobogását. Zene füleimnek, már nagyon szomjas voltam. Szóltam, hogy arra menjünk, ahonnan a csobogás hallatszik, mert igen megszomjaztam. Hamarosan észre is vettem a patakot és futottam, majd nekihasaltam, és szomjamat oltottam a vizével.
– Ezt csak így lehet inni? – kérdezte bátortalanul.
– Hát persze, jobb ez minden csapvíznél.
– Akkor én is megkóstolom – mondta, majd ivott a tenyerébe gyűjtött vízből. – Ez nagyon jó! És milyen lágy, selymes! – kiáltott fel, majd ő is nekihasalt és ivott – Hát ezt nagyon élveztem! – áradozott – kár, hogy csak az utolsó napon került erre sor, de magamtól nem mertem volna.
– Hogyhogy az utolsó napon?
– Úgy, hogy vége. Holnap vonatra szállok.

Megjegyzés: Folyt. köv...

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: Pacsirta
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 18
Regisztrált: 6
Kereső robot: 12
Összes: 36
Jelenlévők:
 · gszabo
 · Ifjabb_Tok
 · MetalRaven
 · Öreg
 · PiaNista
 · Ravain


Page generated in 0.0422 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz