Este a héven lehet látni a legjobb arcokat,
például a kemény srácokat, akik olyan
dinamikával mozognak a székek között,
mint az éjszakai dzsungelbe vadászatra
induló oroszlánok. Behajtják ami jár,
pont úgy mint ahogy a kékbe öltözött
jegybehajtók. Nem ismerik a pardon
fogalmát, még akkor sem, ha megtermett
holdkórosok okádnak át a sérójuk fölött
gyilkos fenyegetéseket. Ők akkor is elveszik
amit el kell venni: jegyet vagy pénzt,
egyre megy, de bármi áron elvégzik a
melót, a zöld színű monstrumok felszentelt
papjai, akik néha katonák is.
Én meg csak próbálok beletemetkezni valami
könyvbe, kis intellektuális mazsolaként
szippantok mélyeket a sörszagból, felmentve
magamat az éjszakai utazás véres dzsungel
törvényei alól. Szóval gyáván beleolvadok
a tömegbe, ami nem tisztességes de divatos,
pont úgy mint a lenge nyári női viseletek.
Úgymint az átlátszó fehér dresszek, melyek
kiemelik olykor - olykor a nemkívánatos
erotikát. Amin meg megbotránkoznak az utazó
hittérítők, meg az idősebb nők, akik azt hiszik,
megtértek, meg meg is értek, közben meg csak
elhervadtak és sivárak lettek, mint a köztemetők.
És ott vannak még a tinédzser sárcok és lányok, akik
hangos zenével indulnak el a pubertás rituálékra, meg a
hajnali lelkiismertfurdalás partykra, ahol naívan görbítik
majd az őrület hangulatának szögét.
Az ajtók meg váratlan nyitódnak meg záródnak.
Szürke emberek csak úgy jönnek meg mennek.
Én meg állandó vagyok ebben a nagy rakás szarban,
ebben az elbaszott hangulatban, hogy aztán az én
állandóságomra is köpjön az Isten, és vége legyen váratlan
mindennek, csak úgy értelmetlenül, pont mint ennek az írásnak...
Megjegyzés: Krisztus után 2017. 06. 28