Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A Nekropolisz Lantja - 2. fejezet

, 279 olvasás, SusanWinter , 0 hozzászólás

Fantasy

2. fejezet

Vadárny tovább gondolkodott magában, jobbjával folyamatosan az állát simogatva, figyelte a vésetet és az egész végeredményeként a lótuszt formáló alkotást. Már szinte mindent szemügyre vett. De minden hajlat, minden szirom a helyén volt. Repedés egyik környékén sem volt látható.
–Mi van ha csak túlreagáltam, és ez csupán egy közönséges ajtó?
Dünnyögte maga elé szemöldök ráncolva a szavakat, ahogy azonban megfordult volna, döbbenten tapasztalta, hogy egy koponya röppen felé a sötétségből. A repülő tárgy álkapcsa még csattogva hasította a levegőt, ahogy azonban Vadárny érte nyújtotta sápadt ujjait, megállt és megdermedt a levegőben. Egyetlen marék hamukupac emlékeztetett rá, hogy valaha is felé repült egy ilyen mindennapos tereptárgynak számító koponya. Ugyanakkor ez komoly indokokat vetett fel azzal kapcsolatban, hogy akkor a harcosa még is merre van? Újabb recsegés ropogás szakította félbe a pillanatnyi csendet. Ekkor egy komplett fejnélküli csontváz röpült és csapódott be közvetlen mellette a földbe. Mérgesen dobbantva az őt övező fénygyűrűn túli sötétségbe meredt.
–Égpenge, az istenekre, komolyan jót tennél azzal, ha esetlegesen a közelemben maradnál. –dördült fel, ahogy még mindig nem találta sehol sem a harcost. Majd páncélcsörgés vonta magára a figyelmét, és erre már ő is az oldalán lógó bűvös kard után nyúlt. Ugyanakkor a sötétségből egy kicsit koszos-poros harcos bukkant fel. A férfi kétség kívül az ő társa volt. Erősen lihegve közeledett, kardot szorító keze meg-meg remegett, ahogy a vékony férfi felé sétált.
–Még egyszer nem vagyok hajlandó melléd szegődni. –szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon. Majd morcosan a még mindig zárt ajtóra nézett. Vadárny jókedvűen elmosolyodott.
–Nos, nem kértem, hogy szegődj mellém. Magad jelentkeztél, én pedig nagylelkűen elfogadtam. –a harcos mély konok csendben maradt egy darabig majd nemes egyszerűséggel a halottkeltőhöz lépett és egyenesen a nyakának szegezte a pengét.
–Tájékoztatlak, hogy nem én kerestem az ország egyik átlagosan rosszhírű ivójában úti társat magam mellé.
–Te pedig önként jelentkeztél a feladatra. Bárki jöhetett volna…
–Fejezd be a szavaim kiforgatását vagy a torkodra forrasztom a szót. –sziszegte a halottkeltő szeme közé a harcos.
–Megnézném én azt… – Vadárny hűvös pillantást vetett a mellette felbukkanó csontváz szolgára. –Több halottal már nem bírsz el. Meg aztán az én szellemem úgy is előszeretettel járna visszakísérteni téged. Szóval semmi értelme annak sem, hogy véremet ontsd. Megjegyzem a sajátod kárára. Kitartaná ezt a temetőt kordában…
–Épp ez az! Semmit sem tartasz kordában. Semmit nem tartasz ebből a temetőből kordában. Hiába végezted el azt az áldozati szertartást mielőtt ide beléptünk volna. Semmi értelme sem volt. Van itt valami, ami nálad sokkal hatalmasabb.
–Nos ha megengeded barátom talán épp azért a tárgyért jöttünk. –mosolyodott el Vadárny kedélyesen. –Itt van e mögött az ajtó mögött, ami csak egy ajtó. –intett sápadt ujjaival az imént elmélyülten vizsgált ajtó. –Szeretném, ha kinyitnád nekem.
–Nem. –Vadárny színpadiasan a fejük feletti sötétégre meredt.
–Nos, ebben az esetben nem fogom megadni neked a díjad.
–Akkor nem adod. Nem ijesztesz meg ezzel.
–Mikor is kerestél kalandozásból utoljára ennyi betevőt? –a harcos dühösen fújt egyet, és a penge egy pillanatra megremegett a halottkeltő torka előtt. –Rögtön sejtettem. Akkor kinyitod nekem azt az ajtót? –kérdezte újra szélesen elvigyorodva. A kard lassan elmozdult a Vadárny torkától, és helyette halk szisszenéssel került vissza a hüvelyébe. –Köszönöm. –susogta a nekromanta, olyan hangon, ami leginkább a sírkövek között sziszegő szél hangját idézte. Majd lassan megfordult, hogy felemelje a saját fáklyáját is, és izgatottan bepillantson a szűk folyosóra.
Az ajtó egyetlen erős nyomásra engedett. És csakhamar feltárult a bent uralkodó sötétség, és a keskeny folyosó, ami el is veszett benne. Mármint a sötétségben. Odabent a folyosón hosszú fali fülkéikben pihentek a halottak. Némelyik koporsóját megrepesztette az idő. Vagy az ilyen helyeken lévő temetői patkányok és paraziták vájták ki, hogy a tulaja végre szélesen mosolyogva érintkezhessen a folyosó áporodott levegőjével.
–Ó-óóó odanézzenek… de csinos itt ez az álkapocs csont. –lépett elsőnek az első koporsóhoz. –És milyen lágyak az arccsontod vonásai. És nahát, milyen szépen mosolyogsz azokkal a foghíjas fogaiddal. –a harcos felvont szemöldökkel figyelte a nekromanta… khm érdekes szó használatát.
–Haladhatnánk?
–Előbb tiszteletet a holtaknak.
–Ezzel, amit művelsz, leginkább gyalázod őket.
–Kedves barátom úgy beszélsz, mintha te olyan kifejezetten szentéletű volnál. Tudom, hogy nem vagy az, szóval a kedvemért inkább hallgass egyelőre. Mélységesen köszönöm.
–Ha nem lódulsz tovább, akkor itt helyben kettőbe váglak, és te is csatlakozhatsz hozzájuk. –Vadárny durcásan pillantott a harcosra.
–Mondd csak muszáj ilyen ünneprontónak lenned? –érdeklődött szemöldök felvonva. –Odakint rád, egy egész háremre való örömlány vár… most komolyan szeretnéd, ha ott élném ki magam én is?
–Csak fogd be és haladjunk, mert fel áll az összes szőrszál a hátamon ettől a helytől. –morogta Égpenge, ahogy nemes egyszerűséggel előrébb lökte a nekromantát.
–Muszáj siettetned? Még a végén belesétálunk valami rosszízű csapdába, akkor aztán meg nézhetjük magunkat, meg asszem a nemzőszerveinket. Egyszer láttam egy ilyen csapda működését…
–Könyörgöm, mozogj már!
–Csúnya látvány volt, és mindenkinek, aki látta, vagyis nekem és a holtaknak, akik velünk együtt mozogtak a részvéttől lett könnyes a szemünk. Szerencsétlen fickónak többet már nem volt mit lóbálni a lábai között. Igaz, hogy ott helyben el is vérzett, mivel a felcserünket pedig karóba húzták épp előtte, mivel azt hitték róla, hogy valami gonosz varázsló. Szörnyű egy pech volt az is. Kicsit csodálkoztam is, hogy engem nem vettek elő semmiért. Szóval, amikor a legközelebb siettetsz, gondolj arra, hogy te is milyen botrányosan könnyen megjárhatod. –mosolygott fel a férfira a halottkeltő, és gyengéden megveregette a vállait. –Kár lenne ezekért a szép vállakért, meg persze ezért a nyakért is, ha hasonló baleset miatt a sírnak kellene adni őket. –Égpenge csak még jobban összehúzott szemöldökkel, és villámló hideg tekintettel nézte a halottkeltőt. Aki ezzel látványosan továbbra sem foglalkozott. Minden egyes falfülkéhez oda lépett, hogy megnézze a benne lévő maradványokat. Csak a folyosó végén torpant meg, és intett vissza a fejével.
–Látod azokat a köveket, amik kicsit jobban kiállnak, a folyosó padlójából? –ahogy Égpenge megfordult, épp csak visszabírta szívni a szitkait. Látta a jó tucatnyi jobban kiálló követ, amik porossága épp ugyan olyan volt, mint a padló többi részéé, viszont zavaróan szabályos összevisszaságban sorakoztak az üresnek tűnő falfelületek előtt. –Ezzel, hogy minden egyes csontvázhoz oda kacsáztam, a te olvasatodban, pontosan ezeket kerültük el. A csontok között találtam olyat is, ami egy emberi jellegű csontvázhoz nem igazán tartozhatna. Például madarak, és kisebb állatok csontjait. Ha ez zárt hely, akkor hogy kerülhettek ide? Csak is úgy, hogy valahol van egy kijárata ennek a sírnak. Amire, valljuk meg, a holtaknak nem igazán van szükségük. Vagy volt szükségük. Az is tény, hogy jó ideje mi vagyunk az első behatolók, akik az eredeti bejárat felől közelítjük meg ezt a kriptát. Tartsd készenlétben a kardod, nem tudhatjuk mi vár ránk még a sötétben. –fejezte be mondatát Vadárny, majd egyszerűen hátat fordított a harcosnak. Az még mindig morcos pillantásokat vetett a fekete köpeny hátoldalára. Nem volt ő sem figyelmetlen, viszont a halottkóros gunyoros viselkedése kezdte felpaprikázni a hangulatát. Ujjai minduntalan kardjának markolatára tévedtek, és a hűvös halványzöld szemek mindig egy kicsivel szűkebbek lettek. Pedig első sorban a tizenháromezer arany jutalomra kellett volna gondolnia, és legalább is egy kicsit kevesebbet túl gondolkodnia a helyzetét. De Égpenge már csak ilyen volt. Talán éppen harcos neveltetése miatt.
Ahogy haladtak előre az őket körülvevő sötétséggel együtt nőtt a csend is. Vadárny nem szólt, és Égpenge se szakította meg a hallgatást. Árnyak között jártak most. A halottkeltő koncentrált, a harcos pedig úgy érezte hagynia kell koncentrálni. Ettől függetlenül ugrásra készen követte. Egyre bentebb haladtak a kriptában, és ezzel együtt lettek egyre öregebbek az őket körülvevő csontok is. Egyetlen közös gondolatuk volt a halottkeltővel, ez pedig abban fogalmazódott meg, hogy most már tényleg újra kell gondolniuk a vén csont kifejezést. Ezek itt igazi vén csontok voltak. Elhaladtukban a fáklyafény végig siklott az egykor élő emberek vagy talán elfek maradványain, és egy kicsit élőbbé tette őket. Égpenge számára olyanok voltak, mintha bármelyik pillanatban megakarnának moccanni, és rájuk vetni magukat. Ami felettébb kellemetlen volt a harcos számára. Fent már kellett harcolnia csontvázakkal, akik teljesen lelkesen, önerőből akartak nekik ugrani.
–Azok a halottak odafent, szerintem tudták, hogy miért jövünk. –törte meg végül Vadárny a csendet. Tűnődő hangja tompán verődött vissza a száraz, poros-pókhálós falakról.
–Pedig te azt mondtad, hogy az a szertartás használni fog. –vetette oda foghegyről Égpenge.
–Minden temetőben vannak olyan halottak, akiket megbűvölnek, hogy ha arra van szükség, megvédjék a területet. Csak ezek a bűvölések egy idő után kikopnak, egyes helyeken pedig nem foglalkoznak azzal, hogy újra kivessék ezeket a határokat. Sok pénz… és sok idő mire egy banyát meggyőznek. Persze vannak olyan helyek, ahol egyszerűen nem akarnak a holtak békében nyugodni. Ilyenek a csataterek, vagy az egykor használt ma már csak romos tömlöcök, várak ahol kifejezetten felzaklató dolgok történtek. Vagy például a felcserek nagyobb intézményei. Ott szinte nyüzsögnek a vigasztalan lelkek. Tehát barátom el kell ismerned, hogy nem lehet miden holtat egyféleképpen kordában tartani. –jegyezte meg halkan Vadárny. Majd elegánsan lesurrant az utolsó lépcsőfokokon, amik a már jó ideje lejtő járat végét jelezték. Innentől egyenetlen talaj terült el a talpuk alatt. Fáklyáik gyér fényénél szabálytalan földkupacok rajzolódtak ki előttük, amik jobbról is, és balról is szegélyezték a járatot. Némelyik bucka alól árulkodón villantak ki a tört fehér csontok. Egy-egy ujjperc, egy koponyatető, vagy lábszárcsont.
–Tolvajok? –pillantott várakozva Égpenge a mellette lévő nekromantára.
–Meglehet.
–Hova vezet ez a járat?
–Ez az a járat barátom, ami nem volt rajta a térképen.
–Szerintem forduljunk vissza. –morogta a harcos.
–Lám, csak nem a félelmet hallom kicsendülni a hangodból? –mosolyodott el a férfi a csuklya takarásában.
–Nem. Nem azt hallod. Viszont egy ilyen járat bármikor beomolhat, semmi kedvem itt megrohadni.
–Le fogok vonni valamicske aranyat a juttatásodból, azért mert mindig győzködnöm kell téged. Ez az egy járat van. És ezek a csontok se olyan idősek, mint a kripta fentebb lévő részeiben látottak. –vont vállat Vadárny.
–Persze… akkor folytasd csak egyedül tovább az utad. –morogta Égpenge. Ügyet sem vetve a háta mögül érkező ezüstös fényekre. –Majd meglátom hány darabban kerülsz elő. Ha egyáltalán előkerülsz. A nekromanta megpördült a tengelye körül, és morcosan a harcosra pillantott, majd a mögötte látható jelenésre. Egy szellemre, vagy talán kísértetre. Az pedig üveges szemeivel visszapillantott rá.
–Megtiltom, hogy megfordulj Égpenge. –morogta jól hallhatóan a nekromanta. –És ügyet se vess arra, ami a hátad mögött van. –a harcos ekkora már szintén látta az ezüstös fantomfény pászmákat a háta mögül, és újabbakat vélt felfedezni a nekromanta mögött is.
–Erről beszéltem… ezeknek az én kardom nem árt. –a halottkeltő mély levegőt vett, megfordult és lassan elindult tovább előre, a járatban.
–Ne nézz rájuk Égpenge. Soha ne nézz se rájuk, se a szemükbe. Energiapocsékolás. Semmi perc alatt elszívják az összes életerődet. –ekkor az egyik ezüstös ragyogású kísértet éles túl világi hangon felsikított. Olyan hang volt ez, ami leginkább ezernyi hirtelen összeroppanó üvegfelületre emlékeztetett. És a legrosszabb az volt az egészben, hogy az összes többi szellemnek is emiatt az egy miatt üvölthetnékje támadt. A nekromanta hangosan káromkodva a magasba emelte a kezeit. Csukott szemhéján át csalogatóan szűrődött be a folyosó hamis fénye, miközben lassan kántálni kezdte a lelkek elűzése igéit. –Én Vadárny Emren megparancsolom nektek, hogy vészes gyorsasággal felejtsetek el minket… nem érdekeltek minket, nem látunk benneteket.
–Ez meg miféle igézet? –mordult fel újfent Égpenge.
–Működő féle! –torkolta le Vadárny. Viszont a sikoltozás egyre erősebb és erősebb lett. Oly annyira megerősödött, hogy már-már megcsavarta a csontjaikat is a bőrük alatt. Hideg verejték ütött ki a bőrükön, és az egész testük rezonált a lassan őket elöntő rémülettől. Vadárny egyre másra azt hajtogatta magában, hogy nem nyitja ki a szemét. Nem érdekli, mi történik, nem fog ránézni az itt maradt lelkekre. Ami odafent a szabad ég alatt sokkal könnyebbnek tűnt, mint itt lent a mélységben, ahol csak a sötétség tekeredett köréjük. Arról nem is beszélve, hogy alig volt mozgásterük. Miként arra Égpenge volt szíves felhívni a figyelmét. De egy szellemnek egy szikrányi gondolat is elegendő, hogy testet öltsön. Az ilyen kiéhezett lelkek, nem törődnek azzal, hogy az őket mozgató energia honnan érkezik. Csak az a lényeg, hogy legyen. Ebben kicsit jobban hasonlítottak az istenekhez, mint azt Vadárny keserűen megállapította. Miként az istenek is leginkább híveik hitéből merítették hatalmukat. Vagy legalább is az épp érvényes metafizikai törvények szerint ez így volt. De miért kellene egy istennek a hívei ereje. Ez tulajdonképpen a kizsákmányolás magas iskolája volt. Amit a szellemek műveltek szintén. Akkor tulajdonképpen miben is tért el a kettő. Ezek a szellemek holtak lelkei voltak. És ez máris átlendítette a holtpontján. Egyetlen gondolat villant át élesen az agyán, és öltött alakot benne. Először is. A legtöbb holt nem tudja magáról, hogy az. Ezt volt szerencséje nem egyszer nem kétszer megtapasztalni. Ez tulajdonképpen az ő köreikben alap tantételnek számít. Senki még soha nem találkozott olyan szellemmel, aki tudta volna, hogy mi történt vele. De ezek itt – dünnyögte magában Vadárny – valamiért olyan furcsák. Minden esetre a nekromanta halkan maga elé emelte a kardját, és lassan a tenyerére fektette a penge élesebb felét. Hamarosan halk szisszenés hallatszott, és a nekromanta összecsikorduló fogai jelezték, ahogy a fájdalom keresztül száguld a karján. Ujjain kellemesen meleg vére apró patakocskái csepegtek végig. A skarlát cseppek engedtek a föld szomjas hívásának, és lassan határvonalat képeztek a szellemek, a nekromanta és a harcos között. Azt az egy szellemet kivéve, ami a hátuk mögé került.
–Én Vadárny Emren vérem minden hatalmával utasítlak benneteket, hogy térjetek vissza haló porotokba! És eresszetek minket utunkra! –a visongás hirtelen szakadt meg. Bár még mindig fénylett minden, a halottkeltő továbbra sem volt hajlandó kinyitni a szemét. Várta, hogy ellenkezzenek vele. Várta, hogy dacoljanak az akaratával. De hamarosan halványulni kezdett a világosság. Vadárny magában elégedetten mosolyodott el. Igen. Ez mindig hat rájuk. Ha más nem, akkor ez mindig, de mindig hat rájuk. Végül is, ha a lélekből nem tudnak erőt meríteni maguknak, akkor a vérből fogják ugyanezt tenni. Neki csupán annyira kell összpontosítania, hogy ne engedje, hogy belőle is lakomázzanak. Márpedig az a határvonal, ami elválasztotta tőlük, igen csak erősen tartotta őket. Kivéve azt az egyet, amely most érezte, hogy megfogja a csuklóját, és mint valami pióca tapad a tenyerén ejtett vágásra. –Te is takarodj vissza a feledésbe… –ugyanekkor meg is dermedt. A szellem gondolatai olyan hatalmas erővel zuhantak a tudatára, hogy még a fizikai teste is megrogyott kicsit. A gondolatai közé beékelődött a több tíz éve halott szellem gondolata. Mely szerint valami nagyon is jelentős dolgot rejtettek el itt. Majd a hirtelen felismerés, hogy a társa minden ok nélkül meg akarja gyilkolni. És a pillanat, amikor a kés átdöfte a torkát és épphogy lemetszette a fejét. Vadárny felnyögött. Egykor flegma modora már sehol sem volt. A halál gondolata ráborult, és csak még erősebben szorította a kardját, miközben minden érzékszerve sikított, amikor meghallotta, hogy Égpenge megmozdul a háta mögött. A szellem épp időben eresztette el ahhoz, hogy megtudjon perdülni a sarkán, és védekezően maga elé emelhesse a kezét, és benne kardját. A penge kísérteties vörösben játszott. A másik oldalán pedig egy döbbenettől kerek tekintetű Égpenge nézett rá.
–Tedd azt le. –emelte fel a kezét a harcos. –Ha bántani akartalak volna akkor már rég megtehettem volna. –Vadárny nem mozdult. Csak tovább állt egyhelyben, kezében a kardjával mely a saját vérétől volt mocskos. A harcos pedig kezdett rádöbbeni, hogy itt a józan eszére a halottimádónak egyáltalán nem fog tudni hatni. Valamit csinált vele az a lény. Azaz, hogy szellem. A harcos teljesen tanácstalan volt. Hiszen persze az ő helyében bárki az lett volna. Ki olyan botor ember, hogy megöli a munkaadóját? Főleg akkor, ha még csak a számlát se rendezték? Égpenge nem volt ennyire ostoba. Bármennyire is gondolta így a nekromanta. Elméje most is lázasan azon pörgött, hogy valahogy megállítsa tébolyult társát. Soha nem volt olyan mágikus képességek birtokában, mint a társa, aki egyre közeledett felé riasztóan egyenesen tartva maga előtt a kardját. A harcos már épp ki vonta volna a saját kardját, hogy megállítsa Vadárnyt. De az hirtelen megbotlott talán pont a saját ruhájában, és egyensúlyát vesztve zuhant arccal előre a porba, közvetlen Égpenge lábai elé.
A harcos nézte egy pár percig. Meg sem mert mozdulni. Nem tudta mi következne, éppen elég élénken élt benne az iménti jelenet, amikor is az a szellem, vagy mi megszállta Vadárny testét… vagy elméjét. Végül lassan előrébb csúsztatta egyik lábát, ujjai zaklatottan táncoltak fel és alá a kardjának markolatán, ahogy közelebb óvakodott úti társához. A testből ekkor hangos nyögés tört fel.
–A büdös életbe! Ez szoros volt! –nyöszörögte Vadárny.
–Emren... ? –kezdte volna a harcos, de a nekromanta karja hirtelen a magasba lendült, habár ő maga a földön maradt továbbra is. Mutató ujját figyelmeztetően kinyújtva érkezett a következő intelem.
–Ha még egyszer ezen a nevemen mersz szólítani kitépem a még dobogó szívedet. –morogta a halott keltő. –Ezt vedd figyelmeztetésnek. Vadárny a nevem továbbra is. –a harcos felvonta a szemöldökét, és rosszallóan nézett a lábai előtt heverő férfira. Esés közben a mindig a fejébe húzott csuklya hátra csúszott és most láttatni engedte koromfekete haját, és valószínűtlenül szürke bőrét. A harcos ez utóbbit inkább csak a napfény tartós hiányának tudta be.
–Mi történt az előbb? –kérdezte a harcos, miközben még mindig vasmarokkal szorította a kardjának markolatát. Azt a horgonyt, ami még mindig a valósághoz kötötte. Egyik része akarta tudni mi történt, a másik viszont nagyon nem volt kíváncsi másra azon kívül, hogy élnek és hogy természetesen egészben vannak. Vadárny nem egészen volt így ezzel. Lassan sérült kezét a földtől távol tartva feltápászkodott. Így már láthatóvá vált éjfél fekete hajszálai keretezte fakó arca, és nagy, éjfekete szemei. Kicsit elhúzta a száját, ahogy a harcosra nézett.
–Még is szerinted mi? Majd az összes szellem ezen a helyen, nekünk akart ugrani. Mi lehettünk az első élő dolgok ezen a helyen hosszú idő óta. Éhesek voltak, enni akartak. Szerencsére beérték a véremmel. Most pedig miután bekötöztem magam mehetünk is tovább.
–Úgy beszélsz, mintha ez minden napos dolog lenne. –jegyezte meg indulatosan Égpenge.
–Minden temetőben az. Még a látogatottabb helyeken is. –rántott egyet hanyagul a vállán Vadárny, ahogy ruhájának egy „tisztább” csíkjával neki állt bekötözni a kezét. És már vette volna a levegőt, hogy tovább folytassa a mondókáját, amikor Égpenge egy intéssel megállította.
–Inkább nem akarom tudni. –mondta kimérten majd ellépett a nekromanta mellett és az előtte elterülő folyosó szakaszt kezdte tanulmányozni. Több helyen is hasonló takaros kis kupacokat látott a járat tövében magasodni, melyekből innen-onnan árulkodó, fehéres csont darabkák álltak ki. A harcos idegesen megköszörülte a torkát, és hátra pillantott a válla felett a halottkeltő felé, aki még most is azzal volt elfoglalva, hogy kellőképp erősre kösse a kezén lévő szövet darabot. –Várhatunk még ilyen támadást?
–Elég sok holtestet hantoltak el erre felé orgyilkosok… szóval nem tudom. Csak annyit, hogy előre elég volt a holtaknak a vérem, és ameddig ezzel beérik, addig kell cselekednünk. Valami így is azt súgja, hogy már nincs messze a cél. –mosolyodott el elégedetten Vadárny. Ahogy lassan ellépett a harcos mellett, hogy elől haladhasson. –Reméljük, hogy más meglepetésekben már nem fog bővelkedni számunkra ez a kriptabolt. Égpenge csak a mennyezet felé villantott a tekintetét egy pillanatra, és halkan csörrenő lépteivel a férfi nyomába szegődött. Mert legyünk őszinték, még senkit sem hallottunk láncingben nyakig és a felett felfegyverkezve halálosan csendesen osonni.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Novella
· Írta: SusanWinter
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 216
Regisztrált: 3
Kereső robot: 28
Összes: 247
Jelenlévők:
 · Fatyol
 · Napfeny
 · Sutyi


Page generated in 0.9221 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz