Navigáció


RSS: összes ·




Házi pályázat/ próza, novella: Az orvos / Ég veled, drágám!

, 89 olvasás, Pacsirta , 19 hozzászólás

Ezek vagyunk

– Fáradtnak látszol, drágám. Nem hajszolod túl magadat? – aggodalmaskodott Mendi és hosszasan figyelte férjét. – Le is fogytál az utóbbi időben alaposan. No gyere, tálalom a vacsorát!
– Hát ami azt illeti, igen zsúfolt napom volt ma. Tényleg elfáradtam. Mi van vacsorára, drágám?... Ó, csirkemell, párolt zöldség... Isteni!
– Tudom, hogy szereted. Jó étvágyat, szívem!
– Köszönöm... Behoztak egy kisfiút az Árvaházból. Súlyos szívizomgyulladása van, sőt, már sorvadása is... Nem törődtek vele, hiszen a gyulladásos állapot már hosszú ideje fennáll. Most kapott gyógyszert, meg oxigént, felvettük a transzplantációs listára is. Csak az a kérdés, ki tudja-e várni?
– Annyira súlyos az állapota? – férje bólogatására még csendesen megjegyezte – Szegényke.
– Bízom benne, hogy találunk donort, bár az ront az esélyeken, hogy egy hónapon belül mindenképpen kellene. Aranyos kiskölyök, nem akarod meglátogatni? Gyere be holnap, úgysem látogatja szegénykét senki.
– Miért is ne? Hogy hívják a srácot és hány éves? Talán valami könyvet is vinnék neki, hátha szeret olvasni... egyáltalán olvashat, képes rá?
– Hát persze, mást nem is igen tehet szegény, hogy szeret-e olvasni, azt nem tudom, de meg lehet próbálni. Tizenkét éves és Marcinak hívják.

Másnap reggel, miután Ludvig munkába ment, Mendi már ott kotorászott a könyvespolcokon.
Mit vihetne egy tizenkét éves gyereknek, töprengett. Persze, nekik nincsenek gyerekkönyveik, mert gyerekük sincs. Már tizenkét éve házasok, de nem lehet gyerekük. Megjárta a poklok poklát, mire kiderült, hogy Ludvig steril. Belenyugodtak, hogy nem lesz gyerekük, nagyon szeretik egymást, jól megvannak gyerek nélkül is.
Európa fővárosai... ez akár érdekes is lehet, egy ekkora fiúnak. Ismerteti a látnivalókat, és gyönyörű képekben meg is mutatja. Hátha érdekli a gyereket. No meg itt van Monte Cristo grófja. Kalandregény. Bár fogalma sincs mi a menő a mai srácoknál, de ezt is megpróbálja.
Táskába csúsztatta a két könyvet és elindult.

Alig talált helyet a parkolóban. Aztán azon gondolkodott, hogy mi a vezetékneve a fiúnak. Ludvig nem mondta, azt sem tudja, kit akar meglátogatni, ha valaki kérdezné. No mindegy, megkeresi Ludvigot, hátha ráér és ő is vele tart.
Éppen a Cardiológián járt már, amikor meghallotta a hangos bemondót: Doktor Kelét, kérik a hármas műtőbe!... Doktor Kele, azonnal menjen a hármas műtőbe!...
Megborzongott, csak nem Marcival van valami baj? Azután látta a férjét, amint átvág a folyosón és futva teszi meg az utat a műtőig.
Szegény drágám, sok ez neki, az idegei már pattanásig feszültek, szüksége lenne egy kiadós pihenésre. Jó lenne elutazniuk valahová..., valahová jó messzire és jó hosszú időre. Kikapcsolódásra van szüksége.
Éppen szembe jött vele a folyosón Konrád doktor, a főorvos. Megkérdezte tőle, hol találja Marcit, az árva kisfiút.
– Itt lesz valamelyik kétágyasban, talán az ötösben, kukkantson be... Mendi, drágám, maga egyre gyönyörűbb! Hogy én mennyire irigylem Ludvigot, – mondta, és jóízűen, döcögve nevetett.

Benyitott az ötösbe. Csak egyik ágyon feküdt egy fiúcska, akinek oxigénmaszk volt az arcán. Ő lesz az... de még rápislantott a kórlapra is az ágy végén: Kerekes Márton. Igen, ő az.
– Szia Marci!
– Csókolom. Maga doktor néni? – kérdezte kicsit rémülten.
– Nem, kicsim, nem, csak egy látogató vagyok, ha nincs ellene kifogásod.
– Látogatóóó? Nekem soha sincs látogatóm... Tetszik engem ismerni?
– Nem... de majd megismerlek, ha te is akarod...
– Mi a neve a néninek?... Mendi? Jaj, de szép neve van, és mi a vezetékneve?
– Kele. Kele Mendi.
– Kele? Nahát, a doktor bácsim is Kele! Nem is tudja a néni mennyire jó fej a doktorbácsim.
– Tényleg? Ennek örülök. Biztos vagyok benne, hogy akkor meg is fog gyógyítani. Tanultok már az iskolában földrajzot. Igen? Szereted? Nézd, hoztam neked egy könyvet. Európa fővárosai vannak benne, gyönyörű képekkel. Érdekel?
– Megnézném, de akkor le kell vennem a maszkot...
– Le szabad venned?
– Igen, csak rövid időre, hamar elfogy a levegőm, és vissza kell tennem.
Lapozgatni kezdte. Gyönyörködött a fotókban. Néha-néha felkiáltott:
– Itt van Prága! Nemrég tanultuk, aaa... Csehország fővárosa. Jól mondtam?... Ez meg Róma, Olaszország fővárosa... Amszterdam, Hollandia fővárosa... jól mondtam?
– Igen, jól mondtad, de most már tegyük vissza a maszkot, majd megpróbáljuk másként. Te megmondod miről tanultatok, én megkeresem, és megnézzük a képeket együtt... jó lesz?
– Igen, nagyszerű – s már engedelmesen vissza is tette magának a maszkot.

Mendi hamar rájött, hogy Marcinak nagyon éles esze van. Miközben a képeskönyvet nézegették, megtanulta a még korábban nem tanultakat is. Mindenre kíváncsi volt, nagy érdeklődéssel hallgatta Mendit, amikor olyan városokról mesélt, amit már személyesen is látott. Érdekes történetekkel, anekdotákkal fűszerezte, egy-egy a városban ismert nagyságról, íróról, festőről, vagy ami éppen eszébe jutott.
Mendi, amikor az órájára nézett, meglepődött, hogy milyen gyorsan elszaladt két óra, és milyen jól érezte magát, ő maga is időközben.
Ott hagyta a regényt is, hátha kedvet kap hozzá a srác és olvasni kezdi. Mendi végtelenül boldog volt, amikor Marci félénken megkérdezte:
– Eljössz máskor is?...
– Ha te is akarod, akkor eljövök!
– Igen, igen, akarom, Mendi néni!

Hát így kezdődött. Attól kezdve Mendi minden nap ott ült Marci mellett. Néha-néha, amikor ráért, Ludvig is csatlakozott, egy-egy félórára. Ilyenkor meg is figyelte a srácot, hogy veszi a levegőt, vagy milyen egyéb nehézségei akadnak játék, vagy beszéd közben. Időközben ő is feltöltődött, s azután újult erővel folytatta a munkát.
Mendi és Ludvig élete egészen megváltozott. Mindennapos vendég lett náluk az aggodalom.
Azzal feküdtek, azzal keltek: mi van Marcival? Hogyan aludt? Meddig bírja a beteg szíve? Érkezik-e időben donor? Van-e esélye a túlélésre? Sorjáztak a kérdések, s egyre nőtt bennük a kétségbeesés. Az étkezések sem múltak el anélkül, hogy ne hozta volna szóba valamelyikük: képzeld, ma három órán át csak beszélgettünk... hogy abban a gyerekben mennyi a tudásvágy... és milyen bátor, igazi kis hős... ne tudd meg, hogy ma milyen szorosan ölelt meg, alig akart elengedni... egy csoda ez a gyerek, a tanulást semmiképpen sem hagyná abba, még akkor sem, ha rosszul érzi magát...
Mindketten tudtak minden alkalommal valami újat mondani Marciról. Már az is előfordult, hogy Mendi az egész délutánját a kórházban töltötte, Marcival. Ludvig oda ment érte, és azután megvacsoráztak egy étteremben.
Egy meghitt együttlét után, Mendi vágyakozva sóhajtott fel.
– Milyen jó lenne, ha Marci a mi gyerekünk lenne!
Ludvig felkönyökölt, végigsimított felesége bájos arcán, majd kezébe vette a kezét.
– Tudod mit drágám, ha annyira szeretnéd, fogadjuk örökbe!
Mendi felsikoltott örömében. Férjéhez simult, s máris tervezgetni kezdett. Utána kell járnia, hogy örökbe fogadható-e? Élnek-e a szülei egyáltalán? Mindennek utánajár, addig ne is szóljanak a gyereknek egy szót sem. Tele izgalommal, de boldogan, összeölelkezve aludtak el azon a napon.

Mendi másnap keresett egy ügyvédet. Úgy egyeztek meg Ludviggal, hogy talán jobb, ha ügyvéd járja végig az utat, ne maguk kutakodjanak, ők inkább foglalkozzanak a gyerekkel.
Marci állapota valamicskét javult időközben a gyógyszerek hatására, már jóval hosszabb ideig meg volt oxigénmaszk nélkül, könnyebben szedte a levegőt. Egyszer, igen aggodalmas állapotban találta Mendi a kisfiút, és megborzongott, amikor azt hallotta tőle:
– Talán jobb lenne, ha sohasem gyógyulnék meg.
– Ne mondj ilyeneket! Hogy jut eszedbe ilyesmi?
– Amíg beteg vagyok, itt maradhatok! Itt sokkal jobb, mint az Árvaházban... nem akarok oda többé visszamenni...
– Ó kicsim, hát olyan rossz ott?
– Itt vagy te, meg a doktor bácsi... de az Árvaházban engem senki sem szeret...
– Barátaid nincsenek?...
– Nincsenek, mert ott mindenki verekedős, én meg mindig beteges voltam, és nem szerettek, csak belém rúgott mindenki... bárcsak sosem kellene oda visszamennem... még az is jobb lenne, ha meghalnék.
– Ha vissza kell menned, akkor ott is meglátogatlak majd. Úgy jó lesz? – Mendi kíváncsian leste a választ, de Marci csak leszegte a fejét és hallgatott. – Figyelj, kicsim, ne gondolj most erre, még sokáig a kórházban kell maradnod, inkább gyere, játszunk valamit.

Néhány nap múlva, jó hír érkezett az ügyvédtől: Örökbe lehet fogadni Marcit. Az apa ismeretlen, az anya viszont öngyilkos lett, miután megszülte a gyereket. Járókelők találtak rá a csecsemőre, akit anyja egy vasúti váróteremben hagyott, majd a vonat elé vetette magát. Nincs senkije, édesanyja szülei már nem élnek.
Mendi boldogan újságolta a hírt Ludvignak. Örültek mindketten, de megegyeztek abban, hogy nem élik magukat bele túlságosan, mert még bármi keresztülhúzhatja a számításukat.
A gyereknek továbbra sem szóltak semmit.
Újratervezték a nyarukat. Addig nem megy Ludvig szabadságra, amíg nem tudja biztonságban a fiút. Ha lesz donor, elvégzi a transzplantációt, és ha már túl lesz az életveszélyen, akkor ők kettesben elmennek nyaralni. Legkésőbb szeptemberben kerülhet erre sor. Azután, ha hazajönnek,
akkor indulhat az örökbefogadási eljárás és mire Marci felépül, akkor haza is hozhatják, és nem kell visszamennie az Árvaházba. Boldogan gondoltak arra a pillanatra, amikor végre igazi család lesznek.
Hetek múltak, békés hétköznapok. A várakozás időszaka volt ez, és az aggodalomé.

Miután Ludvig kilépett a kórházkapun, a parkoló felé vette az irányt, és a kulcsai után kutatott. Még néhány nyújtó gyakorlatot végzett, mert fájt már minden porcikája, majd beült a kocsiba, és megnyomott egy gombot a telefonon.
– Most indulok haza, drágám! Készen van a vacsora? Farkaséhes vagyok.
– Éppen elkészültem, még megterítek. Várlak, drágám! – mondta Mendi, s mosolyogva csóválta a fejét, mint egy fülig szerelmes asszonyka.
Ludvig gyújtott, és indult. Rákanyarodott a főútra, majd a kereszteződésnél besorolt balra és megállt, mert piros volt a jelzőlámpa. Feltűnt neki, hogy egy kamion nagy sebességgel robog a szemközti oldalon. Pedig pirosat kell mutatnia a jelzőlámpának, mert az övé éppen most váltott zöldre. Kizárt, hogy le tudjon fékezni ilyen hirtelen. A kamion berobogott a kereszteződésbe, és látta, hogy a sofőr alszik, vagy rosszul van, mert ki van kötve, de félrehajolva ül, csak a lába van a gázon, mert teljes gőzzel robog. A mögötte lévő autó dudál, nem érti miért nem indul Ludvig. Ő viszont úgy gondolta kivár. Valami bucka lehetett az úttesten, mert megdobta a kamionos testét, s rádőlt a volánra, s ettől irányt váltott a kamion, balra fordult, s éppen feléje rohant teljes gőzzel. Mindez a másodperc tört része alatt történt.
– Ég veled, drágám! – csak ennyi ideje maradt, hogy elköszönjön szeretett feleségétől... még hallotta az őrült csattanást, aztán mintha szállt, lebegett volna...

Mendi egyre türelmetlenebbül várt, mégis hol késik Ludvig, már rég haza kellett volna érnie.
Akkor hirtelen csörögni kezdett a telefon. Rohant be a nappaliba, ki lehet az, Ludvig mindig mobilon hívja.
– Mendi, drága – hallotta Konrád doktor hangját – jöjjön be a kórházba... azonnal!...
– Most?... mégis miért?... Ludvig telefonált, hogy elindult, mindjárt hazaér... Megvárom őt, éhes is nagyon..., jó lesz?...
– Közbejött valami... itt van Ludvig is... jöjjön!...
– Valami baj van Marcival?... Mi történt?...
– Jöjjön, Mendi, azonnal!...
Marcival történhetett valami. Bizonyára visszahívták Ludvigot... ő is szólhatott volna... Gyorsan öltözködni kezdett. Bevágta magát a kocsiba. Ideges volt.
Iszonyú torlódás volt az úton, nem lehetett haladni, befordult jobbra az első mellékutcán, majd a következőn visszamegy. Nem tudott visszamenni, valami dugó volt. Félre állt az útszélen, és gyalog folytatta az útját. Futott. Érezte, hogy valami rettenetes dolog történt. Amikor kiért a főútra, látta, hogy baleset volt a kereszteződésben. Ludvig, drágám, csak nem neked történt bajod? S akkor meglátta, férje összeroncsolt autóját, egy hatalmas kamion feküdt itt az út jobb oldalán, tolta maga előtt Ludvig kocsiját... őrület... mi történt itt emberek?...
Oda rohant a rendőrökhöz. Elküldték onnan. Azt mondták, hogy a sebesülteket a mentők már a kórházba szállították.
Most már sírva rohant a kórházig. Felhívta Konrád doktort.
– Mi történt? Hol találom magát? Hol van Ludvig? Hogy van Ludvig, mondja meg kérem... – elcsuklott a hangja, kitört belőle a zokogás.
– Hol van Mendi? Magáért megyek a portára... várjon meg, jó?

Amint meglátta Konrádot közeledni a folyosón, futott felé sírva, zokogva, majd két ököllel püfölni kezdte az orvost, és magánkívül üvöltözött... Két nővér futott hozzá, majd bevezették az orvosi szobába, leültették, vizet hoztak neki és nyugtatót.
Konrád leült vele szemben, kezébe vette a kezét.
– Legyen erős, Mendi...
– Mondja már meg, mi történt a férjemmel?... Meghalt?...
– Még nem...
– Látni szeretném... kérem...
– Legyen erős, Mendi! Biztos, hogy ragaszkodik hozzá?... – Mendi bólintott. A főorvos karon fogta, és bevezette egy kórterembe. A nővérek is követték őket. Mendi felsikoltott, majd ráborult a férjére és szólongatta őt.
– Nem hallja... kómában van...
– De meggyógyul, ugye meggyógyulsz, drágám?... Ludvig, drágám, hallasz?...
– Sajnos nem hallja önt... őt nem tudjuk megmenteni... agyhalott... – Mendi felsikoltott – figyeljen ide, nyugodjon meg kicsit, drága... Őt nem tudjuk megmenteni, de a szíve él, a szíve megmenthetné Marci életét...
– Istenem, Marci... mi van Marcival?... Marci jól van?... csak Ludvig, Ludvig... drágám...

Amikor Konrád, elé tette a papírt, csak rápislantott: Szervadományozási nyilatkozat – olvasta... Ezt kell aláírnia, és Marci megkapja Ludvig szívét... Istenem... nem, nem így képzeltük el... nem így... Ludvig, drágám, Ludvig... hogyan tovább nélküled?...
Konrád doktor magára hagyta. Amikor újra bekopogott a szobába, látta, hogy Mendi aláírta a papírt.
– Ő is ezt tette volna! – suttogta halkan, miközben csendesen sírdogált.

Néhány nap múlva, hívta Mendit a rendőrség, és átadta Dr. Kele Ludvig, feleségének hagyott utolsó üzenetét, amit az összetört mobiltelefonról rekonstruáltak.
Mendi órákon át hallgatta: Ég veled, drágám!... Ég veled, drágám!... Ég veled, drágám!...

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Házi pályázat/ próza, novella
· Írta: Pacsirta
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 41
Regisztrált: 12
Kereső robot: 52
Összes: 105
Jelenlévők:
 · Agatha_Keyguard
 · bArthAKata
 · F_Fjan_Tom
 · gazzo
 · inyezsevokidli
 · lyanoka
 · Menda
 · mermaid
 · PiaNista
 · SusanWinter
 · Syringa
 · túlparti


Page generated in 0.0625 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz