Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Hajnali találkozás

, 22 olvasás, Potrero , 3 hozzászólás

Halál

A nappaliban ülök és a tévét nézem. Nem tudom, milyen műsor megy, melyik csatornán, vagy hogy miről szó egyáltalán a műsor. Csak az a biztos, hogy nem éjjel van, mert nappali világosság árasztja el a szobát. Egyedül lehetek, semmi mozgás, nincs senki a közelben. Lehet, hogy nem itt kellene lennem, de erről sem vagyok teljesen meggyőződve. Arra kell figyelnem, hogy a készülék lomhán sugárzott monotonitásából valamit felfogjak, és minél erősebben próbálkozom, annál távolibb a hozzám eljutó képek sora, egyre kivehetetlenebb a sorjázó hangok tolakodó áradata. Érzem, ez a végtelenségig így fog folytatódni, mégis mozdulatlanul meredek magam elé, tehetetlen foglya vagyok a lelassult időnek. Nem aludtam már napok óta, ez okozhatja a bajt, agyam és a világ között minden eltelt perccel egyre csak tovább hízik a homályos üvegfal, amely tompává teszi a külső ingereket és esetlenné a rájuk adott reakciókat. A gondolatok sora képtelen a jól megszokott medret követni, állandóan csaponganak, mint a csapdába esett állat kétségbeesett, vad, ösztönös mozdulatai. A fizikai korlátozottság csak fokozza az ebből megszülető frusztrációt és az ördögi kör bezárul. Aludni... Ez volna a gyógyír. Bár egyre kevésbé vagyok képes megbízható képet alkotni a környező világról és benne saját helyzetemről, ezt még valahogy belátom, tudom, vagy inkább csak érzem. Hogy miért nem tudok aludni, pontosan mikor kezdődött az inszomnia? Mióta vagyok félszeg árnyéka korábbi önmagamnak? Tegnap vagy tegnapelőtt még elképzelhető, hogy tudtam volna a választ ezekre a kérdésekre, de a ma már mindössze egy elmosódott folt az elmúlt idő végtelen mérőszalagján, amely az összes azt megelőző időt feloldja és bemocskolja, lehetetlenné téve a pontos visszaemlékezést.
Kopogás zavarja meg az idegtépő duruzsolást, a hátam mögül érkezik a hang. Most az ólmos fáradtságon erőt kell vennem és hosszú idő óta először mozdulni. Amíg egyedül voltam, hagytam, hogy legyűrjön a követelőző ernyedtség, engedtem könnyű csábításának, mely hamis illúziókkal ígért enyhülést valami teljes súlyával rám nehezedő rémálom ellen. Ez változott meg most ezzel a kopogással, ha én magam már nem is, valaki még kiránthat a kilátástalan tétlenségből. Lassan, mintha mázsás súlyt cipelnék, felállok a székből és megteszem az első bizonytalan lépést. Egyik a másik után, már haladok is az ablak felé, hogy megnézzem, ki az. Szemben az erős napfénnyel nem látom tisztán, csak mikor már közelebb érek – édesanyám az. Alakját hátulról rajzolja meg a vakító ragyogás. Valami még nem tudatosuló gondolat fut át rajtam ezt látva, de most még túl illékony, kicsúszik kezeim közül és gúnyosan felnevetve szökik el. Gondolkodás nélkül indulnék utána, aztán mégsem teszem. Kezdenek visszatérni az érzékeim, az üvegfal többet enged át a külvilágból és valami azt súgja, ne kutassak az eltűnő gondolatfoszlány után. Ajtót nyitok. Ott áll édesanyám a szikrázóan száraz délutánban, de a levegő nem engedelmeskedik a ragyogásnak és hűvössel áraszt el minket. Nagyon sovány, de lábai valahogy képesek megtartani Őt legyőzve a fizika törvényeit. A szemébe nézek és ekkor az imént még elérhetetlen sejtelem hívatlanul visszatér, és kérlelhetetlen bizonyosságot fed fel: édesanyámnak nincs haja, a fején vászonkendő van az egykori hosszú haj helyén. Kilépek a folyosóra, már én is a fényárban állok. A lépcső tetejétől már kézzelfogható közelségben van az utca, teljesen kihaltnak tűnik, mintha soha egyetlen ember sem járt volna aszfaltján. Ekkor így szól hozzám édesanyám:
- Csak még egy utolsó kezelés, ennyi lesz, nem több...
Néhány pillanatig értetlenül állok, majd minden megvilágosodik, mintha az erős fény teljesen átjárná a nemrég még oly szilárd, árnyékoló üvegfalat. Némán hozzá lépek és átölelem Őt, úgy szorítom, mint még korábban soha. Újra tompábbak lesznek a fények, furcsán megtörnek, ezúttal a szememet elárasztó könnyek miatt. Tudom, semmit se tehetek, Ő már nem fog újra belépni a házba, örökre kívül rekedt otthonán. Az idő ismét visszatér szokásos ritmusába, nem engedve, hogy a pillanat hosszúra nyúljon.
Felriadok. Sötétben fekszem, csak az óra világító számlapja izzik vörösen a szoba túlsó végében. Digitális számok jelzik megalkuvást nem tűrően, hogy ez itt a valóság, hajnali 4 óra 12 perc. Még 3 nap édesanyám halálának első évfordulójáig.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Halál
· Kategória: Novella
· Írta: Potrero
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 43
Regisztrált: 10
Kereső robot: 57
Összes: 110
Jelenlévők:
 · Agatha_Keyguard
 · F_Fjan_Tom
 · inyezsevokidli
 · lyanoka
 · Menda
 · mermaid
 · PiaNista
 · SusanWinter
 · Syringa
 · túlparti


Page generated in 0.0599 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz